A zöldenergia árnyoldalai

Ma már egyre több szó esik arról, hogy a nap- és szélerőművek, valamint az elektromos járművek esetében a tiszta energia valójában illúzió, hiszen ezek gyártása súlyos környezetrombolással és -szennyezéssel jár, az eszközök újrahasznosítása pedig jórészt megoldatlan. Egy adott országot tekintve lehet ugyan „tiszta” a nap- és szélerőmű vagy a villanyautó, de az előállítással, majd a kiszolgált eszközök leszerelésével máshol, a világ szegényebbik felében jelentkezik a környezetterhelés. Miközben Európa a megújuló energiaforrásoktól és az e-járművektől várja a megváltást, addig a világ másik felében szinte felfoghatatlan természetpusztítást idéz elő az eszközökhöz szükséges nyersanyagok kitermelése, gyártása és a vele járó légszennyezés.

Mindent a ritkaföldfémekért

Az e-autók előállításához például számos ritkaföldfémre van szükség, amelyek a bolygón kis mennyiségben és koncentráltan csak egy-két országban fordulnak elő. Sokatmondó, hogy van olyan ritkaföldfém, amelynek piaca évente 25 százalékkal bővül. Az e-autók erős mágneseihez használt neodímium nélkül ezek elindulni sem tudnának. Az elektromos alkatrészek gyártásához pedig jelentős mennyiségben van szükség cériumra, ami nehézfém, így erősen mérgező.

Rendkívüli alapanyag-szükségletük van a szélerőműveknek is. Egyetlen berendezés ritkaföldfémigénye akár egy tonna is lehet, továbbá tornyonként átlagosan húsz tonna alumíniumra és legalább 500 tonna acélra is szükség van. A naperőművek gyártásához szintén ritkaföldfémek kellenek. Mindezek alapján joggal merül fel a kérdés: ha komolyan gondoljuk, hogy 2050-ra nap- és szélerőművekkel termeljük meg a világ energiaigényének a felét, akkor rendelkezésre állnak-e a szükséges mennyiségben a nyersanyagok? Nem mellékesen: a gáz- és olajfüggőséget egy másfajta függés válthatja fel.

Az alapanyagokat a felhasználási helytől távol nyerik ki. Például a legfontosabb kobaltlelőhely a Kongói Demokratikus Köztársaság, ahol a második világháború óta a legvéresebb fegyveres konfliktus zajlik. Az e-termékekhez szükséges nyersanyagok feketepiacának működésben tartásával a nyugati vállalatok közvetve fenntartói a véres polgárháborúnak, miután a fegyveres csoportokhoz folyik a kitermelés bevétele. De arra is van példa, hogy a bányákban gyerekekkel dolgoztatnak… A tantál kitermelése miatt zajló erdőirtások pedig a hegyi gorillák élőhelyét veszélyeztetik.

Kína kivételes helyzetben van, hiszen egyrészt több ritkaföldfém esetében is gazdag lelőhelyet tudhat magáénak, másrészt már Afrikából is gyűjti ezeket. A környezeti hatások azonban sokkolóak. Kína egyes területein egész tórendszerek alakulnak ki a kezeletlen, nehézfémekkel terhelt, mérgező szennyvízből. Gyakoriak a csontrendszeri és a daganatos megbetegedések, miután a radioaktív tórium a porszemcséken megtelepedve kerül a levegőbe. Kína ma már nem elégszik meg azzal, hogy csupán a nyersanyagbányászatot uralja, hanem a teljes termelési láncra vetítve kíván piacvezető lenni, ami óhatatlanul diktátumhoz vezet a piacokon.

Az e-mobilitás miatt elképesztő mértékben nő a réz iránti igény. Becslések szerint a következő 30 évben annyi rézre lesz szükség, mint amennyit eddigi története alatt összesen felhasznált az emberiség. A kérdés csak az, hogy lesz-e elegendő alapanyag, és hogy a kitermelés mekkora környezetszennyezéssel jár.

Chile északi részén, az Andokban a világ legnagyobb rézbányája, a Chiquicamata például egy év alatt 330 ezerről 470 ezer tonnára növelte a kitermelést. A bánya gigantikus nagyságú: mintegy öt kilométer hosszú, három kilométer széles és egy kilométer mély. A sivatagos területen elhelyezkedő bánya két köbméter vizet használ fel másodpercenként, ezért a helyi lakosok folyamatosan tiltakoznak ellene. De az egészségi hatások is súlyosak: az orvosok szerint a megnőtt nehézfémterhelés miatt a bányászat és a tüdőrák gyakorisága között szoros összefüggés mutatható ki. A közeli Antofagasta kikötővárosban a megbetegedések száma az országos átlag többszöröse, itt az emberek tíz százaléka szenved valamilyen daganatos betegségben.

A lítiumőrület ma az egész világon megjelent. Ennek a „zöld” tébolynak már Európában is van áldozata. Például az a kis portugál falu, ahol a helyiek balszerencséjére jelentős lítiumkészletet fedeztek fel a hegy gyomrában. Az ott élő emberek a végsőkig küzdeni fognak a bánya megnyitása ellen, mert nem szeretnék, hogy elpusztítsák azt a környezetet és életformát, ahol és ahogy élnek. A helyzet rendkívül ellentmondásos, hiszen a tervezett ibériai környezetrombolás épp a Brüsszel által is erőltetett „zöldpolitika” jegyében zajlik.

Eltemetett lapátok

Miközben a zöldszervezetek és a támogatóik azt hirdetik, hogy a zöldenergia tiszta, a leszerelt szélerőműlapátokat sok helyen egyszerűen elföldelik. A Bloomberg hírügynökség képsorozata mély megdöbbenést váltott ki világszerte. A felvételeken ugyanis az látszik, hogy az Egyesült Államokban az üzemidejük lejárta után a szélerőművek újra nem hasznosítható, üvegszálból készült lapátjait hatalmas gödörbe helyezik, és egyszerűen eltemetik. A soha le nem bomló anyagok így az idők végezetéig ott maradnak… A szélturbinalapátok hosszabbak, mint egy Boeing 747-es szárnya. Ezért leszerelésük után három részre vágják őket, hogy szállításuk megoldható legyen. Nincs azonban szó túl hosszú távról: mivel költsége jelentős, e hulladékot jellemzően a szélerőműfarmok közelében helyezik el a „zöld” technológia üzemeltetői. Ráadásul mivel a szélerőmű üvegszálas lapátjai hurrikánokra is méretezve vannak, nagyon nehéz őket kisebb darabokra törni, újrahasznosítani vagy újrafeldolgozni.

Európában az üvegszáltartalmú alkatrészek „buldózeres újrahasznosítását” jogszabály tiltja, ezért inkább elégetik a lapátokat. Ezzel csak az a baj, hogy szintén nem nevezhető környezetbarát megoldásnak, hiszen az égéstermékek szennyező anyagai a légkört erősen terhelik (miközben energiatartalmuk gyakorlatilag nulla). Vagyis a szélerőművek leszerelése kifejezett környezeti problémákat okoz.

A napelemek alkatrészeit szintén csak kis hatékonysággal lehet újrahasznosítani. Súlyos problémát jelent például a préselt rétegek szétválasztása, aminek nehézségei miatt a napelemek alkatrészeinek 80 százaléka jelenleg újrafeldolgozás nélkül kerül a hulladékba még a legfejlettebb országokban is. Pedig a beépített üveg, műanyagok, alumínium, szilícium és kisebb mennyiségű réz hasznosítása rendkívül fontos lenne, nem is beszélve az ólom- és ónösszetevőkről, amelyek a talajba kerülve egészségre ártalmasak lehetnek. Bár a rétegek szétválasztására már vannak speciális hőkezelési technikák, ám ezek drágák, miközben a harmadik világba e hulladék néhány dollárért kihelyezhető…

Nyugati képmutatás

Az úgynevezett „tiszta” energia árát tehát valakinek meg kell fizetnie. A természetrombolás, az emberi élet és egészség az ára annak, hogy a világ fejlettebb felén élők megnyugtathassák a lelkiismeretüket: ők nem szennyezik a környezetet… Legalábbis helyben. Nevezhetnénk ezt másként is: a nyugati ember önzésének, aki a globális klímaproblémát a világ szegényebbik felén élők kárára próbálja megoldani.