Teller Ede volt az utolsó tagja annak a neves generációnak, amelyet az amerikaiak egyszerűen csak marslakóknak neveztek. A név onnan ered, hogy Amerika legnevesebb tudósai – Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede – magyar származásúak voltak, zseniális tehetséggel megáldva és egy olyan nyelvet beszéltek, amelyet nem nagyon ismertek a tengerentúlon. Tréfásan mondogatták, hogy egy más bolygóról, valószínűleg a Marsról jöttek.

Teller 1908-ban Budapesten született. Édesapja ügyvéd, édesanyja – saját elmondása szerint – szépen zongorázott, jól beszélt németül, vékony, törékeny asszony volt. Teller a családi legendárium szerint hároméves koráig meg sem szólalt, utána pedig kész mondatokban fejezte ki gondolatait. A Trefort utcai Mintagimnázium növendéke volt, amely évek nem voltak könnyűek a szókimondásáról ismert diáknak. 1919 után Oberle Károly lett az intézmény igazgatója. Egyszer megtörtént, hogy Oberle a táblán mutatott be egy matematikai levezetést. Teller jelentkezett és azt mondta: „Tanár úr ,kérem, én így gondoltam, így lehetne rövidebben bebizonyítani”. Erre Oberle így válaszolt: „Fiam, te egy zseni vagy, pedig én nem szeretem a zseniket”. Teller nemcsak a természettudományos tárgyakból volt kiváló, magyarból is. Ez egész életén végigkísérte; bámulatos módon még öreg korában sem volt akcentusa, hibátlanul beszélte a magyar nyelvet.

Édesapja inspirációjára nem matematikusnak jelentkezett, hanem a Műegyetemre vegyészmérnöknek. Nem sokáig koptatta a padot Budapesten, az első szemeszter végén kiment Karlsruhéba a vegyészmérnöki karra, amit akkor az IG Farben támogatott. Matematikát is hallgatott, az jobban érdekelte, mint a fizika vagy a kémia. Ezután München következett, majd Lipcsében Werner Heisenberg tanítványa lett.

Amikor Németországban nehezebbé vált az élet, egy Rockefeller-ösztöndíjjal a neves Niels Bohr mellé került Dániába, ahol szoros barátság szövődött közte és a Leningrádból emigrált neves tudós, George Gamow között. Gamowot a csillagok energiatermelése érdekelte. Teller nagyon érdekes embernek ismerte meg az orosz fizikust és komoly szakmai beszélgetéseket folytattak. Gamow Koppenhágából Amerikába ment a Washington Egyetemre professzornak, de feltételként szabta, hogy Tellert is magával vigye. Teller először Angliába ment, majd a Gamow által felajánlott állást töltötte be Washingtonban.

De nemcsak Gamow segített neki, Szilárd Leó is. Három legjobb barátjaként emlegette Wigner Jenőt, Neumann „Jancsit” és Szilárdot. (Wigner, Szilárd és Teller alkották a „Magyar Maffiát” Chicagóban). Einsteinnel is Szilárd révén ismerkedett meg. 1939-ben Szilárd egy levéllel Einsteinhez indult. De akármilyen nagyszerű ember volt Szilárd – mondta később Teller – mindenhez ő sem értett, így például nem tudott autót vezetni. Einstein udvarias ember volt, nemcsak Szilárdot hívta meg teára, hanem a sofőrt is, aki történetesen Teller Ede volt. A levél Roosevelt elnöknek szólt, Einstein elolvasta és aláírta. Ekkor 1939. augusztus 2-át írtak. A levél arról szólt, hogy Berlinben felfedeztek valamit, amiből bombát lehet csinálni. Ekkorra Hitler és Sztálin már felosztotta Lengyelországot, tehát Roosevelt elnöknek lépni kellett. Az elnök összehívott egy szakértőkből álló értekezletet, ahol jelen volt Szilárd, Wigner és Teller; meghívták Enrico Fermit is, de ő nem ment el. Ezután indult el a chicagói atomreaktor-program. Ennek beindulása – 1942. december 2-a – után Tellert Los Alamosba hívták a hasadáson alapuló atombomba konstrukciójának kifejlesztéséhez. Ez 1945-re meg is történt. 1945. augusztus 6-án pedig ledobták az atombombát Hirosimára, majd Nagaszakira és Japán augusztus 15-én kapitulált. Tellert ekkor már az atomok egyesítése foglalkoztatta. De ezekre a kísérletekre már csak akkor kerülhetett sor, amikor 1949-ben a szovjetek is atombombát robbantottak. Truman elnök ekkor rendelte el a hidrogénbomba kifejlesztését, aminek Teller lett az „atyja”.

A második világháború után előre látható volt az atomreaktorok elterjedése, így előtérbe került a biztonság kérdése is. Az első Nukleáris Biztonsági Bizottságot Teller Ede vezette. Egészen haláláig bízott az atomenergia fontosságában és szükségességében. Szellemesen jegyezte meg, hogy „a reaktorok jól működnek, csak nem szabad embert engedni a közelükbe”.

Azután, hogy elhagyta Magyarországot, több mint ötven évig nem látogatott haza. Egész életét korszerű fegyverek kifejlesztésének szentelte, ő vette rá Ronald Reagent a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés elnevezésű programra is. Az így elért amerikai csúcstechnológia kényszerítette Gorbacsov elnököt a fegyverkezési verseny feladására, aminek elsőrendű szerepe volt a szovjet birodalom összeomlásában. Semmit sem gyűlölt jobban, mint a kommunista diktatúrát.

A rendszerváltozás után, 1990-ben jött először haza. Számos előadást tartott egyetemeken, főiskolákon, a legnehezebb szakmai kérdéseket is világosan, szép magyarsággal válaszolta meg. Ellátogatott Paksra is, ahol a reaktorbiztonságról beszélt. Ha valahol megjelent, hosszú „pásztorbotjával”, zsúfolásig megteltek az előadótermek. Közvetlen modoráért mindenki megkedvelte és ő is könnyen teremtett kapcsolatot. Egyedül a környezetvédő „zöldekre” haragudott engesztelhetetlenül, mert abban a hitben élt, hogy ok nélkül támadják az atomenergiát.

Társadalmi hatását Einsteinéhez lehet hasonlítani – mondta Kroó Norbert, az Akadémia főtitkára. Nobel-díjat csak azért nem kapott, mert munkásságának egy része a nukleáris hidegháborúhoz kötődött. Számos kitüntetés birtokosa volt, megkapta az Albert Einstein-díjat, az Enrico Fermi-díjat, 1993-ban a Magyarokért emlékérmet, 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, 1997-ben a Magyarság Hírnevéért díjat, 2001-ben elsőként neki ítélték oda az ismét bevezetett, a liberálisok által hevesen támadott Corvin-láncot. Az idén júliusban George Bush elnök a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, az Elnöki Szabadság-érdemrendet adományozta neki.

* * *

A megemlékezést már befejeztem, amikor megjelent a Népszabadságban a Teller nevét fölhasználó mocskolódás. Jómagam többször készítettem interjút a neves tudóssal, sokat beszélgettünk is. Egy biztos: soha ilyen témáról nem ejtett szót, mindig a jobbközép kormányok oldalán állt; egyetlen szempont vezérelte: segíteni szülőföldjét a több mint negyvenéves diktatúra maradványainak fölszámolásában. Az „álüzenet” bemocskolja a tisztességes tudós emlékét; ilyen aprólékos politikai kérdésekkel soha nem foglalkozott. Annál sokkal nagyobb formátumú gondolkodó volt. Szégyen, hogy kampánycélokra használják föl az épphogy eltávozott tudós nevét, botrányt kavarva körülötte a világban is. A stílus maga az ember. Így álltak bosszút liberálisaink azért, mert életében sohasem bírálta a konzervatív kormányokat, hiszen maga is konzervatív gondolkodású volt.