A betegek világnapját kevesebb mint két héttel előzi meg január 30-án a leprások világnapja. Erről a súlyos kórról Európában csak olvasmányainkból tudunk, pedig valaha igen elterjedt, gyógyíthatatlan betegség volt. Ma már gyógyítható, ha a beteg időben megfelelő kezelésben részesül. A valaha a borzalommal azonos értelmű lepratelepek eltűntek, helyette emberi körülmények között gondozzák a fertőzötteket. Az egyház 2003-ban 656 lepragondozó házat tartott fent, 22-vel kevesebbet, mint 2002-ben, ami jelzi, hogy a betegség visszavonulóban van. Ázsiában 327, Afrikában 254, az amerikai földrészen 69, míg Európában négy és Óceániában két központot irányít az egyház. A leprások pontos száma nem ismert, de becslések szerint hatmillió ember szenved a Földön a betegség fizikai és szociális következményeitől. 2003-ban több mint félmillió új beteget regisztráltak és ami a legszomorúbb, a betegek 12 százaléka gyermek.

A fejlett világban az immunológia és a sebészet fejlődésével egyre több szervátültetést végeznek. A lehetőségeknek majdnem mindenütt a donor hiánya szab határt; különösen kevés az élő donor, pedig az átültetés sikere sokkal valószínűbb, mint a halottból kivett szervek beültetése esetében. Hazánkban különösen kritikus a helyzet ezen a téren, ezért a betegek világnapja alkalmából egy civil szervezet – a Transzplantációs Alapítvány – kezdeményezte Mádl Ferenc köztársasági elnöknél, hogy életmentő emlékéremmel tüntessék ki azokat az önfeláldozó embereket, akik egyik veséjüket vagy májuk egy részét adják szervátültetésekhez. A szervezet elnöke, Szalamanov Zsuzsa szerint transzplantációval nagyon sok ember életét lehetne megmenteni, de nagyon kevés az átültethető szerv, a várólistán pedig sokan vannak. Az élő donoros szervátültetéskor egy egészséges ember ajánlja föl például egyik veséjét, vagy májának egy részét beteg hozzátartozója megmentéséhez. Léteznek olyan országok is, ahol a tüdő egy részét is átültetik, hazánkban ezt a módszert még nem alkalmazzák. Az Egyesült Államokban a veseátültetések több mint felénél a donor élő személy. Nálunk 2003-ban öt, 2004-ben pedig 11 élő donoros átültetést végeztek ugyanakkor, amikor 299, illetve 284 esetben halottból származó vesét ültettek be. Egyelőre nem tudják a szakemberek pontosan, hogy miért nem gyakoribb nálunk az élő donor. Bizonyára közrejátszik ebben a félelem is, pedig például az élő donoros veseátültetés elhanyagolható egészségügyi kockázatot jelent. Sok esetben éppen a keresztények vélik úgy, hogy a szervátültetés valami olyan cselekedet, ami nem egyeztethető össze a keresztény erkölccsel. Pedig erről szó sincsen. Az egyház ma ezt is az irgalmasság cselekedetei közé sorolja. A keresztény embernek tudnia kell, hogy a szervadás is az embertársi szeretet egyik formája. Erre tanított Jézus is: nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja felebarátaiért. Ezt tette ő is nagypénteken. Ha az életet oda lehet adni mások megmentéséért, akkor egy szervet miért tagadnánk meg beteg emberektől? Ezért is érthetetlen, hogy hazánkban oly kevés a szinte biztos sikerrel járó élő donoros szervátültetés. Pedig minden gyereknek, fiatal felnőttnek vannak szülei, testvérei, rokonai, akik segíthetnének a szenvedőkön. Mert az éveken át tartó művesekezelés bizony fájdalmas és az életminőség sem hasonlítható ahhoz, ahogy egy új vesével élő ember élhet.

Tanulságos, ha számszerűsítjük a szervátültetéseket hazánkban. 2003-ban 161 szervátültetés valósult meg halott donorból, öt élő donorból; 59 olyan kórház volt, amelyek kezelték a donorokat. 2004-ben 160 halott donorból vett szervvel és 11 élő donoros módszerrel végeztek szervátültetést; a donorkezelő kórházak száma 54 volt. Valami elmozdulás azért történt az élődonoros módszer elterjedése terén, de ez a lehetőségekhez képest még mindig igen kevés. Ehhez teljes szemléletváltozás szükséges a társadalomban, csakúgy, mint a halott donoros módszer esetében, hogy azért senki se veszítse el életét, mert nem jut új szervhez.

A betegek világnapja adott alkalmat arra is, hogy a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal (NEK) nyolchavi munkájának összegzését tartalmazó dokumentumot átadják a köztársasági elnöknek. Az új fórum 2004-ben alakult a Magyar Orvosi Kamara kezdeményezésére, az első ülést Mádl Ferenc nyitotta meg május 4-én. A munkában szakmai és betegszervezetek képviselői, valamint az ellenzéki pártok vettek részt; sajnálatos módon a kormánypártok küldöttei egyszer sem jelentek meg az üléseken. Pedig a NEK célja az volt, hogy az egészségügyet érintő fontos kérdésekben nemzeti konszenzussal lehessen dönteni. Mint annyi egyéb, a nemzet megmaradását segítő próbálkozás, ez sem különösebben érdekli a Gyurcsány-kormányt.

Az egészségügy területén más "elsumákolt" változtatásról is szó esett a világnaphoz közeli időben. Az úgynevezett "egészségügyi reform" a 2002-es szoclib kormányban az egyik vezető ígéret volt a választóknak. Csehák Judit, a Medgyessy-kormány szakminisztere kezdte meg a munkát, de azt senki sem tudja, hogy mit takart a "reform" szó. Aztán amikor az Alkotmánybíróság megsemmisítette a kórháztörvényt, amely az egészségügyi intézmények magánosítását szabályozta volna, szép lassan lekerült a napirendről a nagy hangerővel beharangozott "egészségügyi reform", illetve új reformtervvel, az ellátásszervezésről szóló törvényjavaslattal álltak elő. Ez a terv is hamar megbukott, mert ezzel még a kormánypárti politikusok jó része sem értett egyet.

A Medgyessy-kormány Csehákot követő szakminisztere – Kökény Mihály – már egyértelművé tette, hogy a kampányban beígért egészségügyi reformból regnálásuk négy éve alatt nem lesz semmi. Rácz Jenő, a Gyurcsány-kormány minisztere a reformot átértékelte sok apró, reformértékű "kis lépéssé". Tény, hogy az "egészségügyi reformra" költött közpénzek sorsáról nem számolt el senki, nem tudhatni, mire ment el, miután a "reform" megbukott.

A parlament egészségügyi bizottsága legutóbbi ülésén foglalkozott a Csehák Judit által miniszterként beterjesztett népegészségügyi programmal, amelynek névadója Johan Béla, az 1983-ban elhunyt akadémikus, a magyar egészségügy kimagasló alakja volt. Néhány civil szervezet " ahogy szokásos – kiderítette, hogy Johan a Sztójai-kormány államtitkára volt, tehát nevét el kell venni az egészségügyi program elől. Bűnösségére ugyan nem találtak cáfolhatatlan bizonyítékokat, de Fodor Gábor, Gusztos Péter, Mézes Éva, Suchman Tamás, Hárs Gábor és Szabó Zoltán indítványt nyújtott be a névváltoztatás ügyében. Mindig jókor jön a regnáló kormánynak egy jó kis botrány, főleg, ha jobboldali politikust érint, akár meghurcolás árán is.