Csernobil, a fekete üröm

Világméretű környezetterhelés, radioaktív hulladék felhalmozódása, kitelepítések, egészségkárosodás és számos esetben halállal végződő sugárbetegség kísérte a csernobili atomreaktor négyes blokkjának több mint három évtizeddel ezelőtti felrobbanását.

A témával foglalkozó kutatók úgy vélik, jelenlegi tudásunk szerint lehetetlen a reaktort körülvevő 30 kilométeres tiltott zóna ökológiai rehabilitációja. Paradox módon ugyanakkor a szerencsétlenség jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az illetékesek világszerte fokozzák a nukleáris létesítmények biztonságát.

Az úgynevezett RBMK típusjelű atomerőműveket a Szovjetunió volt tagköztársaságaiból Litvániá­ban és Ukrajnában már végleg leállították, de Oroszországban három telephelyen még ma is működnek ilyen blokkok.

Halálos massza

1986-ban a robbanások sorozatával együtt a túlhevült atomreaktorban úgynevezett nukleáris zónaolvadás következett be. A folyamat során a felsőbb szintekről 11 tonnányi 3 ezer Celsius-fokos kóriumláva ömlött az alagsorba, masszaként magába olvasztva mindent, amihez csak hozzáért: grafitot, betont, homokot. A Föld legszennyezőbb anyagaként nyilvántartott kórium – amely 170 tonnányi radioaktív uránt, a reaktor fűtőanyagát is tartalmazta – fokozatosan lehűlve egy megszilárdult, „elefántláb” formájú képződményt hozott létre, amely azóta is a csarnokban van, és akár 1-2 perc alatt is halálos dózisú sugárterhelést okozna, ha valaki a közelében tartózkodna.

Ugyan a balesetet követő egy éven belül betonszarkofágot építettek a megsérült négyes blokk köré, ám az építmény az elmúlt több mint három évtized alatt elhasználódott: repedések, lyukak keletkeztek rajta, amin keresztül az eső- és talajvíz is befolyt a szennyezett területre. Éppen ezért 2016-ban nemzetközi összefogással egy újabb, az előzőnél sokkal modernebb, acélszerkezetű hermetikus védőkupolát emeltek az eredeti betonszarkofág fölé. A szuperkupola a szakértők szerint legalább további száz évig nyújt majd biztonságos sugárvédelmet.

A kutatók ugyanakkor újabban azt észlelték, hogy az első, 1986-os betonszarkofágban növekedett a neutronok száma. A jelenséget különösen kiadós esőzések után figyelték meg az ukrán szakemberek. A katasztrófa 35. évfordulóján tartott online konferencián arról számoltak be, hogy valószínűleg a vízmolekulákhoz ütköző neutronok visszapattanva bejuthatnak a sugárzó urán atommagjába, újabb hasadást idézve elő. A kutatók már dolgoznak a probléma orvoslásán: egy lehetséges terv szerint a megszilárdult anyagba lyukat fúrnának, majd bórrudakat helyeznének bele, hogy ezzel csökkentsék a szabadon mozgó neutronok számát, végső soron a további maghasadás kockázatát.

Terhelhető betonszarkofág

– Az alagsorban összegyűlt kórium állapotát az ukrán szakemberek folyamatosan követik, ennek során mérik a neutronsugárzás intenzitását is, az eredmények alapján pedig egyértelműen kijelenthető, hogy a reaktorban jelenleg nincs robbanásveszély – szögezi le dr. Zagyvai Péter, az Energiatudományi Kutatóközpont Környezetfizikai Laboratóriumának tudományos főmunkatársa. – Ugyanakkor véleményem szerint erősen kérdéses, hogy a neutronszámok pillanatnyi csekély emelkedése indokolná a védelmi rendszer egyensúlyának drasztikus megbontását például bórrudak behelyezésével. Fontos kiemelni, hogy a nehézbeton burkolatú szarkofágok biztonságosan szűrik a neutronsugárzást, így az nem tud kijutni a távolabbi környezetbe, növekedés csak a szarkofágon belül észlelhető. A gamma-sugárzás ugyanakkor „áttörheti” a védőfalat, de a csernobili atomerőműnél eddig nem mértek ilyen jellegű extrém emelkedést. A szakemberek beszámolói reálisak és logikusak, nincs okunk feltételezni, hogy külső politikai nyomásra ne mondanának igazat, mint 35 évvel ezelőtt egykori kollégáik.

Zagyvai Péter arról is tájékoztat, hogy a csernobili robbanások nyomán keletkezett radioaktív felhőt a meteoroló­giai viszonyok szétterítették a légkörben. A ma is mérhető összetevők közül a legnagyobb mennyiségben és legmesszebbre az illékony cézium-137 izotóp szóródott szét, amelynek felezési ideje 30 év.

– A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a radiocézium mennyisége 600 év múlva lesz a mostani egymilliomod része, vagyis ennek a radioizotópnak az ottléte még nagyon sokáig veszélyt jelent majd az egészségre. Emiatt a csernobili reaktort körülvevő 30 kilométeres körzet tiltott zónájának egyes vidékein akár még a földfelszínen tett séta is veszélyes lehet. De ott is vannak már biztonságos területek, ahol mérőeszközök felügyeletével és a szigorú szabályok betartása mellett még turistacsoportokat is fogadnak. A céziumot különböző mértékben mind a mai napig ki lehet mutatni a szennyezett európai országokban is, igaz, csak nagyon érzékeny mérőműszerekkel – magyarázza Zagyvai Péter.

Majd hozzáfűzi, hogy az emberi szöveteket közvetlenül roncsoló sugárbetegség leginkább azokat a munkásokat, főként tűzoltókat és katonákat érintette, akik a robbanás utáni hetekben közvetlenül vettek részt a kárelhárításban. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 47 ilyen áldozatot tart nyilván. Ahogy Zagyvai Péter fogalmaz, a sugárbetegség már nem, de a daganatok kockázata ma is aktuális a szennyezett területeken. Utóbbival kapcsolatban megjegyzi, hogy a pajzsmirigyrák volt az egyetlen olyan rosszindulatú betegség, amelynek gyakorisága – statisztikai adatokkal is alátámaszthatóan – a csernobili baleset következtében nőtt Belarusz, Ukrajna és Oroszország azon lakosai között, akik 1986-ban gyermekként radioaktív jóddal szennyezett tejet fogyaszthattak.

Bibliai jelenés

Csernobil, az egykor virágzó szocialista mintaváros a területen igen elterjedt fekete ürömről kapta a nevét. E névről azonban az atomkatasztrófa árnyékában sokan a bibliai Jelenések könyvének baljóslatú üzenetére asszociálnak. Az írás szerint: „A harmadik angyal is trombitált, és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira: A csillagnak neve pedig Üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé; és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek.”