Ókori kultúrákban két tudományág szoros kapcsolatban állt egymással: a matematika és a csillagászat. Nem véletlenül, hiszen életük függött attól, hogy helyüket meghatározzák és kiszámíthatóvá tegyék a Földön. A csillagok járása szerint tájékozódtak, naptárjaik az idő múlását az égitestek mozgása alapján mutatták. A természet ciklikus változását is az égitestek jelezték, életük ritmusát eszerint igazíthatták a természethez. A fentiek tudatában bizton állíthatjuk, hogy a csillagászat a legrégebbi tudományok közé tartozik. Napjainkban éppúgy a figyelem fókuszában van a csillagos égbolt, mint a legkorábbi időkben. Az emberiség léte függhet attól, hogy idejében tudomást szerezzen a bolygónkra leselkedő veszélyekről.

Rekord az űrben

Nemzetközi kutatócsoport nemrég fölfedezett egy rekordtávolságú galaxishalmazt. A sikerben szerepe volt az európai XMM-Newton röntgenműholdnak és a chilei VLT-távcsőrendszernek. Az új galaxishalmaz kilencmilliárd fényévre található, ahonnan a fény régebben indult el, mint ahogy maga a Naprendszer és a Föld megszületett. Kilencmilliárd évbe telt, amíg a fény megtette az utat a galaxishalmaztól a földi távcsövekig. Ez azt jelenti, hogy a halmaznak egy korábbi állapotát észlelhették a csillagászok, az objektum jelenleg tizenegymilliárd éves lehet. Születőfélben lévő galaxishalmazokat eddig is találtak már a kutatók, de ez az újonnan felfedezett halmaz öregebb, a szerkezete meglepően fejlett és nagyon hasonló a mai galaxishalmazok felépítéséhez. Érdekes módon találtak rá a rekordtávolságú objektumra. Az európai röntgenműhold régi, archivált felvételeit nézték át újra, halvány, eddig nem tanulmányozott röntgenforrások után kutatva. A távoli galaxishalmaz fénye rendkívül halvány, a 12,5 órás expozíciós idejű felvételeken is alig észrevehető. Ezért ráirányították a chilei Atacama-sivatagban található VLT-távcsőrendszert, amellyel észlelték a rendkívül távoli objektumot. Az egész halmaz több száz, de lehet, hogy több ezer galaxisból állhat, amelyeket a gravitációs erő tart együtt. A halmaz arról árulkodik, hogy az ősrobbanás után sokkal hamarabb kezdődött az univerzum szerkezeti egységeinek kialakulása, mint azt eddig gondolták.

Szökevény csillag

Ugyancsak meglepte a csillagászokat, amikor egy szökevény csillagot kaptak "lencsevégre". A másodpercenként 700 kilométeres sebességgel száguldó csillag hivatalos neve SDSS J090745.0+024507, de felfedezői inkább a "kitaszított" névvel illetik. A név onnan származik, hogy a feltételezések szerint a csillagnak volt egy kísérője is, de a páros kilengése során túl közel került a Tejútrendszer központi fekete lyukához, amely az egyik csillagot csapdába ejtette, a másikat pedig nagy erővel megtaszította. A hétszáz kilométeres sebesség bőven elég arra, hogy a csillag kiszökjön a Tejútrendszer vonzásából. Az eddig ismert szökevény csillagok közül a legnagyobb sebességű 490 kilométert tett meg másodpercenként, ám a galaxisunk vonzásából eddig egyik sem lépett ki. Az új csillag a Földtől mintegy 200 ezer fényévre van, és a galaxismagokkal ellentétes irányba mozog. A kutatók szerint 80 millió éve haladhat ezen a pályán és még ugyanennyi idő kell ahhoz, hogy elhagyja a Tejútrendszert. A jelenséget elméletileg már húsz évvel ezelőtt felvetették a Los Alamosban működő nemzeti laboratóriumban. Már akkor úgy gondolták, hogy egy "galaktikus csúzli" óriási sebességre képes felgyorsítani a csillagokat, a "csúzli" pedig a fekete lyuk volt, ami meglökte a csillagot.

Nemrég fedezték föl csillagászok a Quaoar névre "keresztelt" égitestet, amely viszonylag nagyméretű és a Neptunusz pályáján túl húzódó Kuiper-övben kering. Az utóbbi jeges égitestekből álló törmelékgyűrű. A Quaoar 43-szor olyan messze van a Naptól, mint a Föld, ezért a csillagászok úgy gondolták, hogy a felszíne nagyon hideg. Ám a spektroszkópiai mérések szerint az ott található jég szabályos kristályszerkezetű, ami arra utal, hogy a vélt "223 Celsius-fokos hideg helyett csupán "163 Celsius-fokos hideg lehet, ugyanis alacsonyabb hőfokon a jég rendezetlen, amorf módon szilárdul meg. A Naprendszer külső vidékein, a fagyos világban egyre több helyen találnak szabályos kristályszerkezetű jégre, ami azt jelenti, hogy a jelenleg fagyos világok közül több is valaha melegebb lehetett.

Ugyancsak meghökkentő felfedezést tettek angol kutatók, amikor olyan galaxist pillantottak meg, amely nem tartalmaz csillagokat és szinte teljes egészében úgynevezett sötét anyagból áll (a "sötét anyag" pontos természetét még nem ismerik, de valószínű, hogy számos, különféle összetevőből áll). A sötét galaxis mintegy 50 millió fényévre van a Virgo-galaxishalmazban. Tömege tizede lehet a saját Galaxisunk, a Tejútrendszer tömegének. A "láthatatlan galaxisra" az azt körülvevő hidrogén rádiósugárzásnak észlelésével bukkantak rá. A hidrogén elhelyezkedése egy látszólag üres terület körül éppen olyan, mintha egy normális, látható galaxis körül lenne. Miután komoly nagyságú teleszkóppal sem észlelhető csillag a hidrogénburkon belül, azt kell hinni, hogy teljes egészében "sötét anyagból" áll.

Űrtükör

Földünk bolygóit igyekeznek hasznosítani a kutatók. A hatalmas Jupitert űrmeteorológusok előrejelzésre szándékoznak felhasználni. A földi időjóslás sem könnyű, de még nehezebb meghatározni, hogy milyen hatások érik a bolygónkat az űrből. Fontos lenne előre jelezni például a napkitöréseket, mivel ez veszélyezteti az űrhajósokat és a navigációs berendezéseket. A pontos számításoknak eddig az volt az akadálya, hogy a kutatók csak a Nap látható felén zajló eseményeket elemezhették, a másik oldalról kiinduló napkitörésekről csak akkor szereztek tudomást, ha már átvonultak a Nap látható felére. A NASA kutatói szerint azonban a Jupiter visszatükrözi azt, ami a Nap láthatatlan oldalán történik, amikor a bolygó a Naprendszer másik oldalán jár. A Jupiterről visszaverődő röntgensugarak segítségével előre jelezhetők a Nap túlsó oldaláról elinduló napviharok is, így védekezni is könnyebb ellenük.

A NASA 2001 augusztusában indította útjára az űrbe a Genesist, hogy minél többet fogjon be a napkitörésekből származó protonokból, elektronokból, alfarészecskékből és atommagokból. Mivel a Nap felszíne 5500 Celsius-fokos, onnan aligha lehet mintát venni, ezért az űrből próbálták összefogdostatni a részecskéket a Genesissel. A minta tárolására szilíciumból, aranyból, zafírból és gyémántból készült lemezek szolgáltak. Három év után, 2004 szeptemberében visszatért a mintával a kapszula, ám nem tudták elkapni a levegőben, és a Genesis az utahi sivatagban összetört. A roncsok vizsgálata közben sikerült összegyűjteni annyit az atomi részecskékből, hogy elegendő legyen a vizsgálatokhoz. Kiderült, hogy a 2003 őszén észlelt heves napkitörések okozták az ózonréteg elvékonyodását az Északi-sark fölött. Ugyanis a napkitörések évtizedek óta nem tapasztalt magas nitrogénkoncentrációt hoztak létre a légkör felső rétegeiben, amely lejjebb ereszkedve "fölfalta" az ózont. Az utóbbi pedig azért fontos, mert pajzsként védi földünket az űrből érkező káros sugaraktól.

A Cassini űrszonda jóvoltából január óta pontos képet kapnak a csillagászok a gyűrűs bolygó, a Szaturnusz szerkezetéről. Különösen érdekesek azok az információk, amelyek a gyűrűk felépítésével kapcsolatosak. A gyűrűkben a mágneses tér hatására sugárirányú képződmények, "küllők" alakulnak ki, amelyek közreműködnek a gyűrűrendszerben gyakori apró szemcsék ütközésében. Az űrszonda plazmadetektorával észlelte az apró becsapódások által keletkezett zajokat; minden ütközés eltért a többitől. Az ütközés okozta zajok alapján nagyságrendileg centiméteres nagyságú testek ütközései okozhatják a gyűrűk "zenéjét", amelyeket a rádiótartományban észlelnek.