A 2013-as év első felét érjük el, de máris olyan listája van a természeti katasztrófáknak, amelyek egy évre valót is kitesznek. Szerte a világban, de hazánkban is volt már az idén dermesztő hideg, március közepi hóförgeteg, több szokatlan mértékű földrengés, valódi „amerikai” tornádó, felhőszakadások, orkánerejű szélviharok, veszélyes belvizek. Pár napja még egy soha nem mért magasságú árvíz ellen küzdött az ország.

Mi lehet az oka e sokféle szélsőséges méretű természeti csapásnak? Akik még eddig kételkedtek benne, most meggyőződhettek róla, hogy a globális felmelegedés okozta szélsőséges időjárási viszonyok bizony megtáncoltatják a mérsékelt égöv lakóit is. Ehhez kapcsolódhatnak még olyan jelenségek, amelyek csak ráerősítenek a szeszélyes időjárásra.

Nem felejtendő el, hogy a naptevékenység is a maximumát adja, így a kozmoszba lövellt mágneses impulzusok, töltéssel rendelkező részecskék Föld felé áramlása is besegít az időjárási szélsőségek kialakulásába. Meghatározó hazánk földrajzi helyzete is, hiszen a Kárpátok koszorúja által körülölelt terület legmélyebb pontja Csonka-Magyarország.

Hazánk a Föld egyik legzártabb hegykoszorújának közepén fekszik, területének 84 százaléka a 200 méteres szintvonal alatt van. A lefolyástalan vagy vízborításnak kitett részek aránya is igen magas. Vízrajzi térképeken jól látható, hogy a folyók legyezőszerűen, három irányból közelítik meg a medencét, és csak egy helyen, déli irányba távoznak. Ez már önmagában is előrevetíti az árvizek kialakulásának törvényszerűségét. Igaz, az éghajlatot mérsékeltnek mondják, de erős kontinentális beütéssel; ami az időjárási előrejelzést igencsak bizonytalanná teszi. Az éves csapadékátlag 600 mm körül van, de erős ingadozása miatt 300 és 1200 mm között változik. A Dunától Nyugatra elegendő mennyiségű csapadék hullik, de a Tisza vízgyűjtője már igen szegény csapadékban; a terület 54 százalékán kevesebb a csapadék 550 mm-nél, ha a sokéves átlagot nézzük. A napsütéses órák száma 2000 körül van évente, de a párolgás néha meghaladja a csapadék évi mennyiségét is. Különösen a Tisza-völgyben fordul elő, ahol eleve kevesebb a csapadék.

Magyarországon az árvíz és az aszály együtt járó két jelenség, ami sajátos földrajzi helyzetünkből adódik. A kettő igen sokszor egymást követi, mert az árvizek gyors lefutása után hamar kiszárad a talaj. Aszályról akkor beszélünk, ha a gyökérzóna talajának nedvességtartalma tartósan nem tudja kielégíteni a növényzet vízigényét.

Az árvizek okozta gazdasági károk szinte kikényszerítették az árvízmentesítés különböző módszereinek bevetését. A töltések kiépítése és az ártéri területek csökkenése nem mindenkinek egyformán előnyös. Részben, mert a folyók meandereinek radikális átvágása meggyorsította a nagyvíz gyors lefutását, és az árvizeket előrehozta a hűvösebb hónapokra, másrészt a halállomány lecsökkent az élőhelyek megszűntével.

A halászoknak, csikászoknak és más, ártéren gazdálkodó embernek igen fájdalmas volt a változás. Az Alföldet a szeszélyesen kanyargó Tisza valóságos vadvízországgá változtatta, amit megszüntettek: főleg, hogy termőföldhöz jussanak az emberek.

A folyamszabályozás a XVII. században kezdődött meg a meander-átvágásokkal. Korábban már Mátyás király is foglalkozott a szabályozás gondolatával. Európában az árvizek által veszélyeztetett terület Magyarországon a legnagyobb. Az ártér 4200 kilométer hosszú árvédelmi töltés mentén helyezkedik el. Ez azt jelenti, hogy 628 települést, benne 60 várost, 2,3 millió embert, a vasutak 32 százalékát, a közutak 15 százalékát kell megvédeni. A magyar árvízvédelem előírása szerint a védműveket 1-1,5 méter magassági biztonsággal, a százévenként előforduló jégmentes árvíz okozta magassági és tartóssági igénybevételre kell méretezni.

A mostani, az eddigi legmagasabb árszint ezt is fölülírta, így sürgősen el kell kezdeni a védművek magasítását és erősítését.

Az árvízszintek növekedésének ellensúlyozására a történelmi Magyarországon Kvassay (1875), Jankó-Brezovai (1939) a vízgyűjtőkön építendő tározókat képzelt el. A határok újbóli megváltoztatása a második világháborút követően okafogyottá tette ezt az elképzelést. Mivel a hullámterek állandó föltöltődése iszappal és homokkal növeli a vízszint emelkedését, a Tisza-völgyben az alacsony ártéri tározás lehetőségét kezdték vizsgálni. Ezért az új Vásárhelyi Terv keretében megépítettek két síkvidéki tározót, még kettő építése pedig folyamatban van. Ez egyben azt is jelenti, hogy aszály idejére tartalékolnák az egyébként gyorsan lefutó nagyvíz értékes tömegét.

Az árvízvédelem hazánkban nem választható el a vízgazdálkodástól. Hosszú évszázadok során a különböző elképzelések a folyó megzabolázásáról, ugyanakkor a víz hasznosításáról sok esetben zsákutcához vezetett. A 150 éves vízgazdálkodás újra és újra oda lyukad ki, hogy a folyók medrét szűkítették, arra törekedtek, hogy a nagyvizek minél gyorsabban lerohanjanak. Ezért aztán az 1879-es szegedi árvíz gyakorlatilag elpusztította az egész várost. Ez a folyószabályozás előtt nem fordulhatott volna elő, mert a medréből kilépő víz szétterült volna azokon az ártereken, amelyeket a Tisza egyébként is használt.

A Tisza-völgy részletes felmérését 1833–1841 között elvégezték, és helyszíni felvételek alapján 1845-re elkészítették a „Vízhelyzet térkép az egész Tisza folyóról és annak hatásairól” című térképsorozat kéziratát. (A Dunát már korábban feltérképezték.)

Az eredmény szerint a Tisza és mellékfolyói ősi ártere egymillió 964 ezer hektár volt, ebből 477 ezer hektárt tartósan víz borított. 1936-ban a térképek alapján összeállították a folyószabályozás előtti időszak vízrajzi térképét, amelyet szakmai körök pocsolyatérképnek becéznek és azóta is eredeti állapotnak tekintenek.

A zseniális munka elkészítésében részt vett Lászlóffy Valdemar, aki figyelmeztette a vadul víztelenítő szakmát:

„…nem szabad azt hinni, hogy a tiszai alföld a múltban egyetlen hatalmas mocsárvilág volt. Területének kétharmadán évszázadokon keresztül kiterjedt erdők uralkodtak, melyeket fokozatosan pusztított az ember.”

Hasonló példákat lehetne felhozni a Duna-völgyéből is, de a folyó nem annyira mély területet szelt át, mint a Tisza. Ha napjainkban történelmi árvizekről beszélünk, a legtöbb embernek az 1838-as pesti és az 1879-es szegedi árvíz jut az eszébe, holott Miskolcon volt a legtöbb halálos áldozatot követelő ár 1878-ban.

Az első dunai árvízi feljegyzés 1012-ből származik, a krónikások szerint akkor „számtalan ember, barom és épület veszett oda.” Ettől az időtől kezdve 1838-ig 54 jelentősebb árvizet jegyeztek föl, de részletek alig ismertek.

Néhány emlékezetes évszám: 1775. évi dunai jegesár, 1779. dunai jegesár; a két utóbbi eset hatására kezdték meg az első védművek megépítését, a váci nagytöltést, a soroksári gátat és a fagátat a mai Közraktár utca vonalában. Ezt követte a Tüköri-gát és a váci gát meghosszabbítása. Mindezek nem akadályozták meg az 1838-as tragédiát: március 12-én kiöntött a Duna, elpusztított 2281 házat a pesti oldalon, 827-et pedig megrongált. Az emberveszteség 153 fő volt. Ez a sokkhatás indította meg a további védművek építését.

A legtöbb emberéletet 1878-ban a miskolci ár követelte. Egy hatalmas vihar és felhőszakadás duzzasztotta föl a Szinva és a Pece patakokat. A város egyes részein 4-6 méteres víz állt. 277 lelket veszítettek el. Ez az eset azért tanulságos, mert azt mutatja, hogy nem csak a nagy folyókra kell figyelni. Különösen a vízmegkötő növényzet kiirtásával a mégoly jelentéktelen patakocskák is katasztrófákat okozhatnak.

Minden árvízkatasztrófa után felmerül a kérdés: hogyan tovább? Égig érő gátakat kéne építeni? Holott az ideális megoldás korábban a kezünkben volt: vissza kell adni a víznek, ahol csak lehet, a természetes ártereket. A vízgazdálkodást össze kell hangolni a tájhasználattal, a domborzati viszonyokkal, a nyaranta érkező aszályos időszakokkal, az éghajlat várható változásával, a természetvédelmi területek megőrzésével.

Együtt kell élni az árvízzel, sőt a hasznunkra fordítani. A rét- és legelőgazdálkodás, valamint a fokos halgazdálkodás, a megfelelő erdőtelepítés nemcsak az országnak hozna gazdasági hasznot, de általuk az árvizeket is hasznosíthatnánk. Ne az legyen a fő cél, hogy az egyébként is visszatérő vizek esetén az „árvízkárokat elhárítsák”, mindenhol megfeszítetten igyekezzenek megszabadulni a vízfölöslegtől, hanem az átgondolt védelem mellett a víz tartalékolása is létkérdés. Különösen a Duna–Tisza közén, amelyet a jövőre nézve veszélyeztetett területnek nyilvánították, mivel elsivatagosodás fenyegeti. Vagyis, ha nem fullad bele az árvízbe, kiszárad.

Elkerülhetetlen egy teljesen új paradigmára épülő vízgazdálkodás kidolgozása és sürgős bevezetése. A feladat nagy, és szinte minden tudományág bekapcsolása elengedhetetlen. A Kárpát-medence olyan adottságokkal rendelkezik, amilyen kevés van a világon: védi a Kárpátok koszorúja, vízkészlete bőséges, termőföldje kiváló, éghajlata kiegyenlített, kellemes. Számítások szerint ez a ritka adottságú „terra benedicta” ideális esetben több mint 140 millió embert lenne képes eltartani.

Hankó Ildikó