Hungaria Eliberata
A mohácsi vésszel kezdődő másfél száz éves török megszállás nem csak hazánkban konzerválta azokat a viszonyokat, amelyeken az általunk védett Európa más országai már régen túljutottak. Százötven év nagy idő egy ország életében, különösen ha háborúk dúlják és darabokra szakítják. A kereszténység bástyájaként álltak a magyarok a vártán, és bizony kevés segítséget kaptak a hatalmas erejű ellenség legyőzéséhez a már akkor gazdagabb nyugati országoktól. A kereszténység nemcsak vallást jelentett Európában, hanem egy sajátos kultúrát is, így lényegében minden elveszett volna, ha Budavárát nem sikerül visszavívni. Az „utolsó keresztes háború”-ként is emlegetett véres ostrom 1686. szeptember 2-án vezetett győzelemre. Sajnos ezt a győzelmet alig-alig ünnepeljük meg, pedig Mohács 1526. augusztus 29-i ellentéteként ez a nap is megérdemelne néhány gondolatot. Történtek már próbálkozások valami hagyományteremtő megemlékezésre – ilyen a Budai Polgári Casinó évente megrendezett Petneházy bálja -, de igazán egyik sem terjedt el. Valahogyan „zavarban” van a történelem, ha Budavár felszabadításáról esik szó. Sok harci cselekmény nem is tisztázott, aztán zavarba ejtő a nagy nemzetközi sereg: a tizenötezres magyar sereg mellett hatvanegyezer szövetséges katona, 22 nemzet fiai hullatták vérüket egy ismeretlen főváros várfalain. Ezt a nagyszerű hadsereget a korszak legnagyobb hadvezére, Lotharingiai Károly (a „csendes herceg”), Miksa Emánuel bajor választófejedelem (a „kék herceg”) és Bádeni Lajos őrgróf (a „törökverő”) vezette. Nem mintha különösebb jelentősége lenne, de az ostromlott várba elsőként nem Petneházy Dávid érkezett meg nyolcszáz huszárjával, hanem éppenhogy később érkezett. Fiáth János neve később került az elsőségért aspiráló hősök közé, nevezetesen Esterházy Pál nádor 1707. évi oklevelében szerepel először. A történelmi hitelesség követelményeinek talán leginkább Michele d`Aste olasz alezredes felel meg, aki éppencsak fölgyógyult korábbi sebesüléseiből és máris rohamra vezette az esztergomi rondellánál katonáit, ahol halálos sebeket kapott, amikbe hamarosan bele is halt.
A szövetséges seregek hadmérnökei között igen sok volt az olasz. Elég, ha a neves Luigi Ferdinando Marsigli nevét említjük, aki Budavára visszavételekor az ostrom műszaki előkészítését végezte, de ő rajzolta meg saját tapasztalatai alapján a vár alaprajzát is. Személyesen részt vett az ostromban, többször megsebesült. Nagy szolgálatot tett az országnak, amikor szeptember 2-án a győzelem után – szabadrablás helyett – összegyűjtötte Mátyás király híres könyvtárának maradványait; így menekítette meg a híres Corvinák egy részét a mindent felemésztő tűztől. De ő volt hazánk első modernkori leírója is. 1726-ban jelent meg hatkötetes gyönyörű tudományos munkája Danubius Pannonico – Mysticus (A pannóniai-balkáni Duna) címmel. Elsőként ábrázolta helyesen a Duna és a Tisza folyását, ami előtte két évszázaddal senkinek sem sikerült. Elsőként tudósította a világot az erdélyi földgázkitörésekről, megvizsgálta a felvidéki gyógyforrások só összetételét, leírta a Duna fontosabb halfajtáit és felhívta a világ figyelmét az Erdélyben talált botnaptár ősi magyar írásjeleire. Hatalmas szellemi hagyatékát máig sem dolgozták föl teljesen, talán éppen azért, mert munkájának tetemes része Magyarországra vonatkozik. Pedig érdemes lenne kutakodni a zseniális tudós hadmérnök hagyatékában; kincsekre lehetne lelni.
Mint említettük, az esztergomi rondelláról induló középső rohamoszlopot Michele d`Aste alezredes vezette, és valószínűleg ő jutott be elsőként az ostromlott várba, mögötte a magyarok Fiáth Jánossal. Megsebesült, a pesti oldalon lévő kórházba vitték, ahol egy hét múlva meghalt. Budán, a Nagyboldogasszony-templomban temették el. Nevét csak egy emléktábla őrzi a templom déli falán, amelyet 1936-ban avattak fel, az ostrom 250 éves évfordulójára.
A háromszáz éves évfordulóra – 1986. szeptember 1. és 4. között – tudományos ülésszakot rendeztek Budavárában, ahol többek között előadást tartott P. Ernesto Piacentini professzor, aki a viterbói minorita székesegyház könyvtárában rátalált d`Aste alezredes rég elveszettnek hitt naplójára, amelyet Buda visszavívásáról vezetett 1868. május 26. és szeptember 1. között. A napló bőrkötetes, 478 oldalt tartalmaz. Méretei: 33x22x8 cm. A kézirat állapota jó, és mint olasz nyelvemlék is figyelemre méltó, mivel régies olaszsággal íródott. D`Aste báró napról napra följegyzett mindent, ami az ostrom alatt történt, így számos új információval szolgált. Pontosan leírta a hadmozdulatokat, majd a saját véleményét. Az utolsó bejegyzés igen megható: „Elmúlt az éjszaka, azt semmiféle nesz nem zavarta meg. Strattmann (a bécsi császár küldötte) és mindannyian készen álltunk a küldetés teljesítésére. Ma megtörténik a döntő ütközet.” A következő bejegyzés már idegen kézírással olvasható: „A parancsot végrehajtottuk”. A kéziratot d`Aste barátja – Solari gróf, aki akkor Budán tartózkodott – mentette meg. Elküldte Rómába Carlo d`Astenak, Michele testvérének. A hagyaték később szétszóródott, de hogy mikor került Viterbóba, ma sem tudják. D`Aste báró sebesülése halálos volt, a Magitszigeten (Nyúlszigeten) működő katonai kórházban hunyt el szeptember 9-én. Ruggiero páter volt mellette, ő vitte a kórházba. Ideiglenesen a pesti ferencesekhez temették el, majd Marsigli hadmérnök átvitette a tetemet a budavári Nagyboldogasszony-templomba. Sírját latin feliratú táblával látták el.
A háromszáz éves évforduló alkalmával megpróbálták megkeresni a maradványokat, de a templom átépítése során az odatemetettek hamvai máshová kerültek. A templom 1773-ig osztrák jezsuiták birtokába került, a kriptába kizárólag osztrák családokat és katonákat temettek. Az 1742-es hivatalos vizsgálat alkalmával a vörösmárvány sírfelirat már nem volt látható. A XIX. század végi Schulek Frigyes-féle átépítés során a déli oldal mellé vágatott kriptába helyezték át azoknak a tetemeknek egy részét, akiket a restaurálás során el kellett távolítani eredeti helyükről. A templom falain kívül készített kriptába helyezték át a maradványokat. Kiszely István antropológus vezetésével 1986. szeptember 8-án eltávolították a kripta súlyos márvány fedőlapját. A lejárat be volt falazva, a fal mögött csigalépcső vitt a Schulek-féle építménybe. Falba vágott, mintegy 48 darab számozott boltíves fülke rejtette magába a koporsókat. Sajnos a számok feloldása nincs meg a Schulek-hagyatékban. Csak remélni lehet, hogy egyszer előkerül az a lista, amelyen szerepel azok neve, akik itt kerültek másodlagos temetésre.
Említhetnénk még jó néhány nevet, akiknek döntő szerepe volt abban, hogy hazánk megtartva keresztény értékeit megérte a harmadik évezredet. Méltó lenne megemlékezni azokról, akik nem ezen a földön születtek, de vérük ezért a földért is hullott. Jól jegyezzük meg Boldog Avianói Márk, Luigi Ferdinando Marsigli, Michele d`Aste nevét. Avianói Márkot (Marco d`Aviano) áprilisban avatta szentté a pápa. Ô is jelen volt Buda ostrománál, mint XI. Ince pápa követe. Egy-egy utcanév Budán talán megmentené őket a feledéstől.