Patkányokkal osztozunk Budapesten

A patkányok és az emberek együttélése soha nem számított problémamentesnek. E hosszúfarkú, gombszemű rágcsálók, ha nem irtják őket, megtelepednek a pincék és padlások zugaiban, befészkelik magukat az éttermek hátsóudvaraiban álló kukák mögé, fészket építenek a ritkábban látogatott sufnik és bódék hátsó falánál, elfoglalják a csatornákat és a szerviz-, valamint metróalagutakat.

Nálunk leggyakoribbak a vándor- és az úgynevezett házipatkányok.

Éjszakai állatok, akkor bújnak elő, amikor az emberek álomra hajtják a fejüket. Napközben legfeljebb a motozásukat hallani, vagy a potyadékuk jelzi a jelenlétüket. Kihasználnak minden rendetlenséget, hogy otthont teremtsenek maguknak, megkaparintanak minden széthagyott élelmiszert. És persze rágnak és rágnak, és rágnak. Gyakorlatilag mindent. Nincs biztonságban tőlük sem a villanyvezeték, sem a faburkolat, de még a beton sem. Végtelenül sok anyagi kárt és bosszúságot okoznak azon felül, hogy komoly betegségek vírusait és baktériumait hordozzák, ezeket gond nélkül átragasztják arra, aki megfogja őket, esetleg akár már kiszáradt nedveikkel, ürülékükkel érintkezik.

Rendkívül tanulékony és alkalmazkodó jószágok. Ez vélhetően annak is köszönhető, hogy részint társas lények, részint tekintélyuralmi rendszerben, szigorú szabályok szerint élnek. Ezeket a szabályokat a patkánycsoportot vezető domináns hím hozza meg, és tartatja be népes „családjával”.

A patkánycsoportotok mindegyikének saját territóriuma van, amit szó szerint foggal-körömmel, akár szélsőséges agresszivitással véd más csoportok egyedeivel szemben. A csapaton belül azonban gördülékenyen zajlik az élet. Példányaik gondosan vigyáznak otthonuk rendjére, általában hűségesek is egymáshoz a párok. A csapodárság csak a domináns hímnek megengedett, ő bármelyik nősténnyel párosodhat. Utódaikat gondosan nevelik, ami nem csekélység, hiszen a három hónaponként termékennyé váló patkánymama akár 10-16 porontyot is világra hoz egy-egy alkalommal. Gyakori, hogy a nőstények együtt szoptatnak vagy legalábbis segédkeznek egymásnak. Néhány nősténynek azonban saját fészekalja és saját több helyiségből álló otthona van, különállóan a többiektől. A patkánycsapatok egyébként menekülési útvonalakról is gondoskodnak otthonaik kialakításakor, e szagmintával ellátott folyosókon keresztül indulnak táplálékszerző kőrútjaikra is. Hasonló folyosókat az önálló otthonnal rendelkező példányok szintén kialakítanak.

A kicsikről való gondoskodás nem tart sokáig: az utódok ivaréretté válnak, mire anyjuk ismét készen áll a megtermékenyülésre.

A felnőtt példányok arról is igyekeznek gondoskodni, hogy egy-egy territóriumon belül ne lépjen fel túlnépesedés. Ha szűknek ítélik a területet, szűkösnek a rendelkezésre álló táplálékot, akkor a megszokottnál kevesebb utódot hoznak világra, vagy a „fölösleget” minden teketória nélkül felfalják a születésük után. Ehhez azonban ritkán folyamodnak. Inkább belekezdenek territóriumuk bővítésébe.

A túlnépesedés pusztító hatásairól Edward T. Hall amerikai antropológus is írt Rejtett dimenziók című könyvében. Az általa ismertetett kísérletek során nemcsak azt tanulmányozták, miként zajlik e kolóniák élete. Növelték az egyedszámot, miközben bevezették, hogy a patkányok csengőszóra jussanak táplálékhoz. A következmény drámai lett. A patkányok először elhanyagolták az otthonukat és a gyerekeket. A felbomlott rendet mutatta, hogy elkezdtek össze-vissza párosodni, a fiatal hímek egymással és az idősebb, tekintélyesebb példányokkal is harcba kezdtek, leharapták egymás farkát és halálos sebeket ejtettek egymáson. A kísérletet abba kellett hagyni, mielőtt az agresszió elpusztította volna az egész kolóniát.

Túlnépesedés persze a budapesti patkánynépességet egyelőre nem fenyegeti, hiszen nagy a város. Az alkalmankénti, egy-egy helyszínen végzett patkányirtás pedig legfeljebb az egyes csoportoknak okoz kárt. A faj túlélését a településen nem veszélyezteti. Hiszen az itteni „családbarát” környezetben egy év alatt egyetlen párnak akár 800 utódja is lehet az unokákkal és azok gyerekeivel együtt.