– Szent István történetét, művét jól ismerjük, de mit tudunk magáról a királyról?

– Szent István királyunk ugyanolyan kiemelkedő helyet tölt be a magyar állammisztikában, mint a frank Nagy Károly császár az „örökségén” osztozkodó franciák és németek állammisztikájában. S éppen ez a tény az, ami egészen más összefüggést jelent, mint amit a régmúlt időkben élt történelmi személyiségek utáni kutatások során általában megszokhattunk. Miközben a Szent István király emlékéhez kötődő állammisztika történetének alakulását szinte a kezdő időponttól napjainkig nyomon követhetjük, magáról a minden bizonnyal valóban nagy formátumú, történeti Szent István királyról sajnos alig van közvetlen bizonyítékra alapítható tényadat. Miként Nagy Károly császár esetében, úgy sajnos a Szent István királlyal foglalkozó kutató is arra kényszerül, hogy zömében későbbi, közvetett, s egymást gyakran vissza sem hitelesítő bizonyítékokból (későbbi legendákból, intelmekből, törvényekből), vagy éppen régészeti lelet előkerülése pontos részleteinek ismerete nélkül (Szent István-szarkofág) történeti tényként fogadjon el valamit, amiről jól tudja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az.

– Mi lehet az oka, hogy éppen az első királyunk valós történeti alakja ennyire elhalványult?

– Az állammisztika céljait szolgáló, a hagyomány szerint 1083-ban történt kanonizáció már a Szent királyról szóló történeti források keletkezésének kezdetén, a XI–XII. században megteremtette annak a Szent István királyról alkotott képnek az alapjait, amely az évszázadok során – kisebb kihagyásokkal – folyamatosan cizellálódott, s történeti hitelességét mára akár hagyományaink tisztelete, akár az állam és/vagy a katolikus egyház respektje miatt nem szokás feszegetni. Ha úgy tetszik, „illik átsiklani” például olyan ikonográfiai ellentmondásokon, mint hogy a III. Béla lovagkirály által építtetett esztergomi Porta Speciosán (a hajdani Szent Adalbert székesegyház „Szép Kapuja”) Szent István királyunk még „országait ajánlja fel” Szűz Máriának, évszázadokkal később, Fejér megye barokk címerén már a Szent Koronát. Vagy például illik korabeli Szent István portréábrázolásnak elfogadni a koronázási palást alsó mezejében található egyik mandorlában a „SEPHANUS (nem Stephanus!) REX feliratú ábrázolást, miközben ugyanebben a mezőben, ugyanilyen hatalmi jelvényekkel (frank lándzsa és országalma) rajta kívül még tíz szent férfi, például Szent György, Szent Vince, Szent Kelemen, Szent Lőrinc látható, akikről aligha lenne hihető, hogy valaha is a magyarok királyai lettek volna. Nyilván nem is ez volt a cél, hanem Szent királyunk emlékének „a megfelelő kontextusba ágyazása”.

– Ezt hogy érti?

– Minden államnak, így a miénknek is szüksége van a saját eredettörténetére, s az arra épülő kontinuitására, amely elképzelhetetlen a kezdőpont, méghozzá a szakrális kezdőpont nélkül. Annak bizonyítására, hogy itt nem valami sötét középkori, vagy kizárólag magyar attitűdről, hanem örökérvényű, egyetemes állami szükségletről van szó, álljon itt egy, időben viszonylag fiatal állammisztika-példa. A XX. századi világháborúk után mára valódi szuperhatalommá emelkedett Amerikai Egyesült Államok állammisztikája is elképzelhetetlen a kezdetükként számon tartott és ekként ünnepelt „zarándok atyák” (Pilgrim Fathers) nélkül, akik angol puritánok voltak, s állítólag 1620-ban az anglikán egyház elől menekültek az „újvilágba” a Mayflower nevű hajó utasaiként. Róluk írja, mintegy előre mentegetőzve Nathaniel Philbrick 2004-ben megjelent „Mayflower” című könyvében ”(….) az emberiség még meg nem váltott óriási többségéhez képest isteni kivételnek tartották magukat. (…) a zarándok atyák Isten férfijai voltak, mindez azonban korántsem jelentette, hogy visszariadtak volna az erőszak alkalmazásától.”

– Elvesztettük a történeti Szent István király emlékét, ám megszületett helyette az állammisztika máig élő Szent István királyának alakja?

– Történettudományi szempontból pótolhatatlan veszteség ez nemzetünk számára. Ugyanakkor az állammisztika szempontjából paradox módon nem hiszem, hogy ez különösebb veszteséget jelentene. Ráadásul nincs is, nem is lehet ebben az utóbbi vonatkozásban semmi „ördögtől való”. Egyrészt, mert a hagyomány természetéből adódik, hogy valójában sohasem az eredeti, a történeti bizonyosság az érdekes és fontos, arra csupán néhány ponton, a történet némi hitelesítése miatt van szükség. A lényeg az elődöktől az utódokra hagyományozott, s általuk tovább éltetett kulturális hagyaték. Példának okáért lehet, hogy a tudományos vizsgálódások szemszögéből érdekes mondjuk az, hogy a régi magyarok ősei valóban a világhódító hunok voltak-e, vagy inkább a XIX. században az ismeretlenség homályából nekünk megtalált, s azóta állami védelem alatt álló finnugor rokonság az igaz. A hagyomány szempontjából azonban a tudományos igazság majdhogynem teljességgel indifferens, hiszen legalább Anonymus Gestájától bizonyított tény, hogy gyakorlatilag a XIX. századig itt élt magyarság valamennyi generációja abban a tudatban élt és halt, hogy a hunok kései ivadékai vagyunk, nekünk Atilla nem Isten ostora, hanem saját nagykirályunk, Csaba királyfi pedig vezet minket, ha segítségül hívjuk őt mérhetetlen szerencsétlenségünkben. Másrészt azért sem gond ez, mert az írott egyetemes emberi történelem szinte csak arról szól, hogy már a hajdanvolt hatalmasok is miként „uralták a jelent”, s miként kívánták uralmuk alá hajtani a múltat, amikor ők még nem is léteztek, és a jövőt, amikor pedig majd már ők sem léteznek. Harmadrészt eleve mindenféle misztikától idegen a tudományos igényű vizsgálat. Nem azért, mert ezt bárki megtiltaná, hanem mert eleve mindenki tudja a misztikáról, hogy az abban elbeszélt történet valamilyen mértékben ugyan rendelkezik bizonyos mértékű valódi történeti alappal is, de a misztikáktól már-már elvárható módon ezt idealizálja, mintegy Isteni magaslatba emeli az emlékezés közérthető, jól kidolgozott üzenete. Minden misztikában a történeti részigazság csupán a példára való emlékeztetés eszköze, s ami ebbe a cél szerinti emlékeztetésbe beleillik, az bent marad, a többi, esetleg képzavaró valóságelem eleinte csak lábjegyzetté válik, s később pedig már teljesen ki is marad az irányított emlékezetből. Egyébként sem a misztikák az egyedüliek, ahol tetten érhető, hogy igenis létrehozható egy olyan, valóságelemekkel átszőtt képzeletbeli valóság, amely sok esetben valóságosabb, mint maga a valóság. Ráadásul a misztikák általában a közösség és tagjai szempontjából egyaránt hasznos célt szolgálnak.

– Például?

– Gondoljunk a mindmáig a haza bajnokaként ismert és tisztelt, III. Béla lovagkirály által 1192. június 27-én Nagyváradon szentté avattatott, legendáiból, himnuszaiból, a bajban évszázadok óta hagyományosan segítségül hívott, s „ha kell, életre kelő” állandó megmentőnkre, Szent László lovagkirályra. Mondjuk ki: nem ápolnánk önszántunkból egyetlen hagyományunkat sem, ha abban nem lelnénk örömünket, reményünket, vigasztalásunkat, vagy éppen megszívlelendő tanulságainkat! Így van ezzel a saját hagyományait illetően a világon minden nép.

– Melyek a Szent István királyunk emlékét minden év augusztus 15-én, a király halálának emléknapján és augusztus 20-án, szentté avatásának emléknapján megidézni hivatott állammisztika főbb sajátosságai?

– Az eddigiek alapján talán nem meglepő, hogy nincs semmi a Szent István-történetben, ami mutatis mutandis ne volna benne a mindenkori, valóságos állam akár közjogi, akár politológiai, vagy éppen szociológiai sajátosságaiban. Benne van a történetben a földrajzi terület („úrság”) feletti legfőbb hatalommal bíró politikai egyesülés, s e földrajzi területen belül a fizikai erő legitim használatának monopóliuma. Jelen van ebben a történetben a külső és belső szuverenitás, a mindenkori állam külső (védelmi és hódító) s belső (közrend védelmi) funkciója, valamint államunk nemzetközi elismerésének mozzanatától egészen az intézményrendszerig, a hatalmi ágakig, de még a fékek és ellensúlyok, vagy a társadalomtól való elidegenedés, elkülönülés örökérvényű mozzanata is. Amikor tehát a mindenkori állam Szent István királyunkat ünnepli, valójában mindig önmaga eredetét, kontinuitását, jelenlétét ünnepli.

– Az egyik legnagyobb állami ünnepséget, Szent István királyunk halálának 900. évfordulóját 1938-ban Székesfehérváron rendezték meg. Hogyan hatnak vissza, s egyáltalán visszahatnak-e az ilyen méretű, vagy ennél kisebb állami erőfeszítéssel megvalósított Szent István-rendezvények a hajdani koronázó-királyi temetkező bazilika romterületének, ott eltemetett királyaink sírjainak, földi maradványainak ügyére?

– Vitathatatlan, hogy az ilyen állami rendezvényeknek voltak Székesfehérvár számára kedvező hozadékai. Hiszen amikor a méltó székesfehérvári ünneplés kulisszáit az éppen regnáló államhatalom megteremti, az egyben „nálunk maradó” infrastrukturális fejlesztéseket is jelentett, s jelent. Ám ez a kulisszaszemlélet sajnos nem volt, s ma sincs tekintettel sem a Szent István király által az 1010-es években építtetni kezdett hajdani Nagyboldogasszony-bazilika maradék romterületére, sem az ottani, kifosztott királyi sírgödrökre, s uralkodóink földi maradványaira sem. A cél szentesíti az eszközt elv alapján 1938-ban a romterület sírjaiban talált földi maradványokat a romterület melletti, eredetileg a hajdani vár egykori vizesárkában kialakított ünnepi tér tömegsírjában helyezték el. Ez képezte az akkori állami ünnepségek díszleteit a bazilika romjai közül oda kivitt eredeti oszlopokkal és a Székesfehérvárra Budapestről letétként visszaadott Szent István-szarkofág köré épített Szent István-mauzóleummal, benne az állam kontinuitását Szent István királytól 1938-ig bemutató freskóval együtt. Akkor magát az eredeti romterületet, a feltárt belső épületrészekkel, láthatóvá tett eredeti sírgödrökkel nemhogy nem bántották, hanem éppen, hogy illő módon, s alázattal meghagyták, mintegy a „némaságában önmagáért kiáltó” hely szelleme mementójaként.

Hankó Ildikó

Estephan király városa és temetkezési helye

A Kárpát-medencében számunkra kijelölt helyet hosszú évezredek óta rokon népek, majd az Árpád-dinasztia uralkodói biztosították és védték meg. Árpád fejedelem a világhírű pozsonyi csatával végleg elrettentette a hazánkra törő ellenséget. Utódai már az Európa szívében elterülő gazdag országot építették föl, amelynek népe a Szent Korona mint jogi személy védelme alá tartozik, Szent Istvánt ezzel koronázták meg, aki Esztergom után Fehérváron építtette föl gazdag királyi székhelyét. Ide temetkeztek, itt tartották a törvénynapokat, itt volt a kincstár, a levéltár, a királyi jelvények, a királyi mértékegységek, és itt őrizték a koronát is. Fehérvárt Árpád alapította, István király 1006-ban építtette a kiváltságokkal rendelkező prépostságot. Itt koronázták meg a magyar királyok többségét, az András-gyepen tartották az országlátó- vagy törvénynapokat. A bazilikát István 1018 után kezdte felépíteni, illetve a már álló egyházat kibővíteni. Fehérvárott 15 királyunkat temették el, 46 országgyűlést tartottak, az utolsót 1938-ban. Ennél szentebb hely nincs az országban, ez a magyar alkotmányfejlődés kiindulópontja. Valamilyen rejtélyes oknál fogva a különböző politikai rendszerek mégsem hoztak létre méltó emlékhelyet, mindmáig. Négy esetben egy-egy jeles esemény, évforduló alkalmával a szégyenteljes hiányt felemlegették ugyan, de mégsem történt semmi előrelépés – immár Szent István halálát követően ezer év óta. A síroknak még a helyét is elfödte az idő, csak 1848-ban, véletlenül találtak rá az első Árpád-házi királyi sírra. Először Henszlmann Imre régész-művészettörténész ömlesztette ismeretlen sírboltba az általa in situ talált csontokat. III. Béla király és felesége ép csontjai 13 évig a Nemzeti Múzeum egyik szekrényében feküdtek, majd 1862-ben a budavári Nagyboldogasszony-templomba temették el. Ez az egyetlen megmaradt, hitelesített Árpád-házi királyi ereklye. Másodszor 1938-ban, a Szent István halálának 900. évfordulója alkalmával sikerült mellékútra vinni az ügyet. Székesfehérváron ülésezett a kihelyezett Országgyűlés, és 18-án tartották a díszes ünnepséget, amelyen megjelent maga Horthy Miklós is. Előtte néhány nappal, 13-án a Bartucz Lajos antropológus által megtalált, Albert király sírboltjában heverő maradványokat – köztük királyokét is – újságpapírba csomagolva, ládákba zsúfolva, sietve egy betonaknába tették, a nyilvánosság elől elhallgatva a gyalázatot. 46 évig mindenki hallgatott róla. Először 1969-ben e sorok írója és Kiszely István antropológus először adott hangot a tömegsír feltárása szükségességének. Választ sehonnan sem kaptunk. 1984-ben Pozsgay Imre jelezte, hogy a maradványok vizsgálata szükséges, a költségeket a Művelődési Minisztérium biztosítja. A betonaknát 1984. június 18-án nyitottuk fel. A talajvíztől korhadt, szétnyílt ládákban közel 400 ember csontjai kerültek elő. A csontokat egy akadémiai bizottság 16 évig vizsgálta, majd a millennium évében, 2000-ben, anélkül, hogy bármilyen eredményt elértek volna, a csontokat 175 számozott, leplombált ládában a nyilvánosság kizárása mellett visszatették a kibővített eredeti helyre. Az eseményről két-három eldugott újsághírben értesítették a lakosságot.