Alsó-Fehér

Nagyenyed főtere

Erdély déli harmadában, a Maros mentén fekvő megye területe háromezer-hatszáz négyzetkilométer volt, a többihez képest közepesnek mondható. Lakóinak száma 1890-ben közel kétszázezer volt, mely 1914-re kétszázhúszezerre gyarapodott. A lakosság nagyobb része, közel nyolcvan százaléka a millennium idején román volt, magyar tizenöt százalék, német négy százalék, a többi egyéb nemzetiségű. Ennek megfelelően a többség görögkeleti és görögkatolikus vallást követett, a protestánsok együttesen tizennégy százalékot tettek ki, a római katolikusok öt, az izraeliták két százalékot. Foglalkozásra nézve a megye lakosai túlnyomóan földművelők és állattenyésztők voltak, de jelentős volt a bányászat is, a kis lélekszámú, ám nagy múltú városokban pedig helyi ipar működött. A megye hét járásra oszlott, és területén négy rendezett tanácsú város (Abrudbánya, Gyulafehérvár, Nagyenyed és Vízakna), valamint százhetvenhét község volt, utóbbiak közül csak nyolcban laktak kétezernél többen. 

Hirdetés

Alsó-fehér vármegye közoktatásügye sok kívánni valót hagyott hátra, 1890-ben a tanköteles gyermekek negyven százaléka nem látogatta az iskolát, és a lakosság nagyobb fele nem tudott írni-olvasni. Az elemi iskolák száma kétszázhetven volt, ezenkívül működött még egy polgári iskola és öt kisdedóvó. Abrudbányán, Gyulafehérváron és Nagyenyeden iparostanulói tanfolyamokat tartottak fenn. Gyulafehérváron római katolikus, Balázsfalván görögkatolikus főgimnázium, Nagyenyeden református gimnázium működött, továbbá ugyanott vincellérképző, Gyulafehérváron kereskedőtanonc-iskola volt. 

A megye hazánk leghegyesebb vidékeinek egyike volt, hegyrajzát a folyók rendszere, a Maros, a Kis- és a Nagy-Küküllő, az Aranyos és a Sebes határozta meg. A Maros kelet-délnyugati irányban átlóként metszi az egykori megye földjét, és az Erdélyi érchegységhez, illetve a Bihar hegységhez tartozó csoportjait a bal parton elterülő, és már az erdélyi felföldhöz számított alacsonyabb dombvidéktől elválasztja. A Maros jobb partján emelkedő, túlnyomóan már havasi jellegű hegycsoportokat az Ompoly Aranyosmelléki és Ompolymelléki hegységre különíti el. Előbbi az Aranyostól az Ompolyig terjed, és legnagyobb részében e megyére eső, természeti szépségekben bővelkedő, vadregényes, szaggatott hegység, melyet számos mély hasadékvölgy szel, legmagasabb csúcsai az 1300 métert haladják meg (Vulkán 1264 m és a Detunáta 1182 m). Az Ompolyon túl a Marosig az Ompolymelléki hegység alacsonyabb ugyan (Grohács 1103 m), mindazáltal fővonalán csak nehezen járható. Mindkét hegység zord és terméketlen, de sok az erdeje és a legelője. A Maros völgyének Nagyenyed és Sárd közt fekvő dombos és termékeny része Erdélyi Hegyalja név alatt volt ismeretes, jó bort termett. A Maros bal partján elterülő dombos vidéket, melyet a Nagy-Küküllő és a belé ömlő számos patak öntöz, már a belső erdélyi felföldhöz számítják. 

Nagyobb térképért kattintson a képre!

A megye története 

A megye az egykori nagyhatalmú dák birodalom területén feküdt, annak legyőzése után a rómaiak rendezkedtek itt be. Apulum (a mai Gyulafehérvár) castrumát a legio I. adjutrix és XIII. gemina Krisztus után 115–117-ben építette, és Dacia hadparancsnoksága odatelepedett. Utóbb Apulum nevezetes polgári municipium és Dacia legvirágzóbb városa lett, melyben gyakran székeltek a helytartók is, a tartomány pénzügyigazgatósága és pénzverője is ott volt. A hegyekben nagyban űzték a bányaművelést. Ampelum (Zalatna) gazdag római bányatelep, és Dacia aranybányászati hatóságának székhelye volt, Alburnus maior (Verespatak) vidékén számos emlék (tabula cerata) bizonyítja a római bányászat fejlettségét, és kétségtelen, hogy a vízaknai bányák is művelés alatt állottak.

A román történetírás mindmáig kontinuitást lát a dákok és a románok között, e vélekedést azonban megcáfolja, hogy a rómaiak kivonulása és a magyarok bejövetele közötti több mint fél évezredből sem régészeti, sem írásos emlék nincs az itt élő népekről (leszámítva elszórt szláv nyomokat Észak-Erdélyben, és némi bolgár jelenlétet Dél-Erdélyben a VIII–IX. században). Tekintettel arra, hogy a bizánci birodalom mindvégig pontos ismeretekkel rendelkezett a határai mentén élő népekről (a nyugat felé vándorló magyarokról is), kizárható, hogy egy több százezres, valamiféle állami keretek között élő erdélyi román népesség hatszáz éven át elkerülte volna a figyelmüket. 

A magyarok letelepedése után Erdély a gyulák szállásterülete volt. Szent István hatalmukat megtörve Erdélyt is az új királyságba tagolta, és feltehetően 1009-ben gyulafehérvári székhellyel megalapította az erdélyi püspökséget. Mindazonáltal Dél-Erdélyben – lényegében a Marostól délre eső területen – ekkor még nem indult meg a megyeszervezés, az egész terület egységes (királyi) irányítás alá tartozott. 

A XI–XII. századi kun és bizánci betörések szükségessé tették jelentős védelmi képességekkel rendelkező népeknek a keleti-délkeleti határra való telepítését. Így került sor a székelyek át-, majd a szászok letelepítésére, Fehér megye magyar lakossága azonban lényegében nem változott. A mongolok betörésekor (1241) Gyulafehérvárral együtt a megye nagy része is elpusztulván, a terület egy részét szászok (Nagyenyed) és románok (a hegyes vidék) foglalták el. Ettől kezdve a románok aránya folyamatosan nőtt, részben szervezett telepítések, részben spontán betelepülés révén. 

A törökök Hunyadi János győzelmei dacára több ízben fenyegették a megyét, vérengzéseik borzasztó mértéket öltöttek. Kinizsi Pál 1479-ben a szomszédos Hunyad megyei Kenyérmezőn aratott emlékezetes győzelmet a törökök felett, huzamos időre biztosítva egész Erdély biztonságát. Erdély különállása idejében a megye mindig nagy szerepet játszott, elsősorban mivel János Zsigmondnak a tordai országgyűlésen Erdélybe való befogadása után Gyulafehérváron laktak és temetkeztek az erdélyi vajdák és fejedelmek, ugyanott fontos országgyűléseket tartottak, Bethlen Gábor itt alapította 1629-ben az első erdélyi főiskolát. 1658-ban azonban a törökök ismét elpusztítván a várost, a Bethlen kollégiummal együtt a megye székhelye is Nagyenyedre költözött át. 

Gyulafehérvár a román kultúrának is jeles városa, I. Rákóczi György fejedelmi nyomdája itt adta ki az első román nyelvű Újszövetséget, és a fejedelmi nyomda felszerelésére alapozva itt működött a XVII. század végén a görögkeleti érseki nyomda. 

Korábban írtuk


Az erdélyi rendek Balázsfalván írták alá Lotharingiai Károly herceggel Erdélynek a Habsburg-házhoz való visszahódolását. A hosszúnak ígérkező békét a Rákóczi-szabadságharc törte meg, Rákóczit a Gyulafehérváron ismét összegyűlt országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta. Az 1848-49-es szabadságharc során a megye súlyos harcokat vészelt át, a felkelő románok Nagyenyeddel együtt a megye nagy részét pusztították, és a Szabadság réten (Cámpu libertate) a magyar nemzettel szemben állást foglaltak. A kiegyezést követően Erdélyben is megszűnt a különféle autonómiák rendszere. Az országrészben 1876-ban 15 vármegye alakult, Fehér vármegyéből ekkor különült el Alsó-Fehér vármegye. 

Gazdasági élet 

Ásványokban a megye nyugati része nagyon gazdag, arany tekintetében a leggazdagabb. Aranyat és ezüstöt bányásztak Abrudbánya, Bucsum, Verespatak határában, azonkívül ólom, ón és vas képezték a bányászat tárgyait. Marosújváron és Vízaknán nagy sóbányák voltak, a termelés évente meghaladta a félmillió métermázsát. Ásványos vizek Buzásbocsárdon, Bessenyőn, Türön, Véznán, Drassón, Intregáldon, Kisaknán, Szászújfalun, Asszonynépén, Verspatakon fakadtak, Marosújváron és Vízaknán sós fürdőket rendeztek be. 

A megye ipara és kereskedése a millennium idején nem volt jelentős, nagyobbrészt a bányászatra és a fakitermelésre korlátozódott. Nagyenyeden, Dombón, Abrudbányán, Balázsfalván és Gyulafehérváron nagymennyiségű téglát és cserepet égettek, Nagyenyeden hajlított bútorgyár, szövőgyár, több helyen gőzmalom és szeszgyár volt. Főbb mezőgazdasági terményei a gabonaneműek voltak, a jó bor (celnai és csombordi), kukorica, kender, burgonya, gyümölcs és tömérdek fa. Állattenyésztése jelentékeny volt, nagyobb gulyák Nagyenyeden, Magyargombáron, Lőrincrévén és Balázstelken legeltek. Igen jelentékeny volt, és máig maradt a juhtenyésztés. A folyókban ekkor még bővében volt a hal. 

A tövisi Oroszlán Szálló

Fontosabb települések 

Abrudbánya 

Rendes tanácsú bányaváros az Abrud völgyében, a Stur hegy aljában, a millenniumkor háromezer magyar és román lakóval. Helyén már a rómaiak idejében város feküdt, s a procurator aurariorum, az aranybányászat elöljárója is a mai Abrudbányán székelt. Az erdélyi aranyművelés középpontja, bányászata tulajdonképpen Verespatak és Korna hegyeiben folyt, a bányák évenként egy tonna aranyat adtak. Az Árpádok alatt a gyulafehérvári püspökséghez tartozott, bányászai szász telepesek voltak, helyükre Fráter György alföldi és temesvári magyarokat telepített. Abrudbánya jelentősége a Habsburg-uralom alatt csökkent, szerepét Zalatna vette át. A város sokat szenvedett 1784-ben a Horea-féle felkelés során, 1848-ban pedig Avram Jancu felkelői a magyar lakosság nagy részét felkoncolták. 

Alvinc főutcája

Alvinc

Nagyközség, járási székhely a Maros bal partján, a hozzákapcsolt Borberek és Sibisán községekkel és Újvinc teleppel együtt 1891-ben közel négyezer lakossal, közte ezer magyar, háromezer román. Volt benne posta és távíró, szolgabírói székhely, ferencrendi rendház, különböző társulatok, valamint konyakgyár és szeszgyár. Jeles bortermelő község volt, amelyben nagy kereskedés folyt faárukkal. II. András király idejében sóvámhely, a XIII. század második felében már szászok lakta város. A maga emeltette kastélyban itt gyilkolták meg Castaldo tábornok parancsára Martinuzzi Fráter György bíborost 1551. december 17-én, továbbá itt halt meg kétévi fogság után, 1597-ben Áron moldvai vajda, kit a portával való titkos egyetértéssel vádoltak. Bethlen Gábor fejedelem otthonukból elűzött magyar és morva anabaptistákat (újrakeresztelő protestánsokat) telepített ide. 1690-ben itt és Szászvároson Törökországból ide menekült bolgárokat telepítettek le. 1849. február 12-én Bem tábornok itt verte meg a Szászvárosból ide menekült osztrákokat. A Borberek mellett levő magaslaton Zebernyik várnak romjai állnak. 

Balázsfalva 

Nagyközség, járási székhely a Kis- és Nagy-Küküllő egybefolyásánál, 1891-ben ezerötszáz román és magyar lakossal. Jelentős egyházi központ volt, a Gyulafehérvár-fogarasi görögkatolikus román érsek metropolita, római katolikus esperesség és káptalan székhelye. Főterén áll az 1747-ben épült háromtornyú nagy székesegyház, vele szemben a díszes érseki palota, a káptalan, papnevelő-intézet, tanítóképezde és főgimnázium épületei, volt itt továbbá bazilita zárda és csinos kertben az érseki kastély, melyben hajdan Apafi Mihály fejedelem gyakran tartózkodott. 

Balázsfalva az előző századfordulón élénk hely volt, benne két takarékpénztár, mezőgazdasági szeszgyár, jelentékeny marhavásárok, és egyebekben is nagy forgalom és kereskedés. Volt vasúti állomása, posta- és távírdahivatala, és posta-takarékpénztára. A XIII. században egy bizonyos Herbold ispán Balázs nevű fiáról kapta a nevét, ekkor lakossága még magyar volt. A települést néhány szomszéd faluval együtt Zsigmond király megmentőjének, baróti Cséry Balázsnak ajándékozta, ki után különböző családok bírták, míg végre Apafi halálával a kincstárra szállt. I. Apafi Mihály fejedelem megbízottja, Teleki Mihály az itteni várkastélyban írta alá Lotharingiai Károllyal a balázsfalvi szerződést (Transactio lothaica), melynek értelmében Erdély utóbb Habsburg fennhatóság alá került. Ezt követően a település kincstári birtok, az elszéledő magyar lakosság helyére románok érkeztek. III. Károly a fogarasi görögkatolikus püspöknek adományozta a balázsfalvi uradalmat. 1738-ban Inocentiu Micu-Klein fogarasi görögkatolikus püspök, a dákoromán elmélet első hirdetője ide tette át a székhelyét, papneveldét létesített, és a hozzákezdett a ma is álló székesegyház felépíttettéséhez. Ettől kezdve Balázsfalva az erdélyi román hitélet és kultúra egyik legjelentősebb központja volt, 1747-ben román nyomda, 1755-ben román gimnázium kezdte meg a működését. Az uralkodó kezdeményezésére a pápa a balázsfalvi püspökséget 1755-ben érseki rangra emelte. 

Balázsfalván a román történelem számára több fontos gyűlést tartottak, 1848-ban a megjelentek állást foglaltak a magyar alkotmány dolgában, 1865-ben Magyarország és Erdély uniója ellen, 1872-ben pedig sérelmeiket felsoroló emlékiratot fogalmaztak itt az uralkodóhoz, aki azonban a magyar kormány illetékességébe sorolta az ügyet, minek következtében több aláíró ellen büntető eljárás indult. 

Gyulafehérvár 

Gyulafehérvár elképzelt jövője

Rendezett tanácsú város az Ompoly mellett, a millenniumkor kilencezer, 1914-ben tizenkétezer lakossal, kik közül tíz százalék volt német, a többi felerészt magyar, felerészt román. Erdély egyik legnagyobb múltú városa, fejedelmi székhely, mely a római Apulum helyén, részben annak romjaiból épült. A honfoglalást követően, a X. század derekán Gyula székhelye, nevét is innen kapta. Szent István 1009-ben itt alapította az erdélyi püspökséget, amely Erdély szellemi és közigazgatási központjává emelkedett. Szent László idején alakult meg a káptalan, amely az ország egyik legfontosabb hiteles helyeként működött. A tatárjárás idején a város teljesen elpusztult, az újjáépülő települést három évtized múlva a szászok rabolták ki és gyújtották fel. 

Gyulafehérvár azáltal nyert különös jelentőséget, hogy midőn az 1542-es tordai országgyűlés János Zsigmondot és Izabella királynét befogadta Erdélybe, a fejedelem udvartartására az itteni püspökség uradalmát rendelték. A város ezáltal másfél évszázadra fejedelmi székhellyé emelkedett. Országos jelentőségű események sora zajlott a városban, így 1566-ban és 1568-ban Dávid Ferenc unitárius, Méliusz Juhász Péter református és Blandrata György katolikus pap híres hitvitája zajlott, 1572-ben megalakult az első román püspökség, 1591-ben a jezsuiták, 1620-ban Bethlen Gábor alapított iskolát. Hadak is gyakran járták a környéket, Gyulafehárvár több ostromot kiállott, máskor pedig kapuit megnyitni kényszerült a túlerő előtt. A város lendületes fejlődését az 1658-as török-tatár dúlás törte meg, ezt követően régi fényét többé nem nyerte vissza. 

Kiemelkedő jelentőségű műemléke a püspöki székesegyház, amely a XII. században épült, majd gótikus és reneszánsz elemekkel bővült. Ide temették Hunyadi Jánost, Hunyadi Lászlót, Izabella királynét, János Zsigmondot, Bethlen Gábort, I. Rákóczi Györgyöt, továbbá számos erdélyi püspököt. A város számos további műemléke között nevezetes a fejedelmek lakóháza (eredetileg püspöki palota) a XIV–XVII. századból, Bethlen Miklós reneszánsz palotája, a barokk vár. A Batthyány Ignác püspök alapította Batthyáneumban Erdély egyik legértékesebb könyvtárát őrzik. 

Magyarigen 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben ezerötszáz román és magyar lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. A róla fennmaradt első oklevél szerint II. András király az addig magyar faluba szászokat telepített. Itt lelkészkedett 1749–68 között Bod Péter, korának egyik legnagyobb hatású írója, történésze. Az 1848-as szabadságharc idején a falu kétszáz fős magyar lakosságát román felkelők kiirtották. 

Marosújvár 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben háromezer-ötszáz magyar és román lakossal, a járási szolgabírói hivatal és járásbíróság székhelye vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral. Itt volt hazánk legnagyobb sóbányája, mely már a rómaiak idejében is művelés alatt állt, de utóbb feledésbe ment. Újabban 1791-ben kezdték meg a bányaművelést. A sótömeg mintegy 1200 méter hosszú és 800 méter széles, vastagsága körülbelül kétszáz méter. A bányában átlag ötszázötven munkást alkalmaztak, az üzemre tizennégy gőzgép szolgált összesen háromszáz lóerő teljesítménnyel. A termelt sómennyiség 1892-ben félmillió métermázsa volt, majdnem kizárólag konyhasó, csak kevés ipari só. A bányából felemelt természetes, huszonhat százalékos sósvíz egy kis fürdőt látott el, melyet csúzos, görvélyes és hasonló bajok ellen sikerrel használtak, a fürdővendégek részére 16 lakószoba állott rendelkezésre. 

Nagyenyed 

Nagyenyed régi városrésze

Rendes tanácsú város az Enyedi patak mellett, a Maroshoz közel, 270 méter magasságban. A millenniumkor a vármegye székhelye hatezer (1914-ben kilencezer), kétharmad részt magyar lakossal. Szászok telepítették a XIII. században, a középkorban szász és magyar iparos és kereskedő mezőváros volt. A város határa jelentékeny kereskedő és bortermelő hely volt, utcái alatt terjedelmes boltíves pincéi voltak, melyek részben most is megvannak. 

A város történelme fényes és szomorú emlékekkel van tele. Az erdélyi parasztfelkelés során, 1437-ben a nemesi hadak teljesen szétdúlták. A XVI. századtól az erdélyi reformáció egyik fő bástyája lett, a magyar reformátusok rendszerint itt, a ma is fennálló román kori erődtemplomban tartották téli zsinataikat. Gyulafehérvár 1658. évi pusztulásával Nagyenyed Fehér vármegye széke lett, és miután 1662-ben a Bethlen kollégium is ide költözött, a város is egészen magyar jellegűvé vált, szép fejlődésnek indult. 1704-ben Tige báró labanc serege a várost szerb és román segédcsapatokkal kifosztotta, lakosai nagy részét megölette. A magyar szabadságharc alatt Enyedet nagy pusztulás érte. Avram Jancu román felkelői először novemberben, majd januárban fosztották ki a várost, amikor is a lakosok közül több százat legyilkoltak, a többieket elüldözték. Nagyenyed leghíresebb intézménye a Bethlen kollégium, melynek tanárai között volt Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Köteles Sámuel, Áprily Lajos, diákja pedig évszázadokon át szinte az egész erdélyi magyar értelmiség Bod Pétertől Kőrösi Csomán át Sütő Andrásig. Műemlékei között nevezetes a már említett, XIII. századi eredetű erődtemplom, a barokk ferences kolostor és templom, a Bethlen kollégium és a vármegyeháza. 

Sárd 

Kisközség, 1891-ben ezerötszáz román és magyar lakossal. A XIII. század elejéről való első okleveles említése, ugyane század végén püspöki kiváltságokat nyert, melyeket a következő században megerősítettek. A XVI. században mezőváros, földesura az erdélyi püspöki káptalan. Református erődtemploma a XV. századból való. 

A Károly-kapu Gyulafehérváron

Tövis 

Nagyközség, 1891-ben kétezer-ötszáz román és magyar lakossal, posta- és távíróhivatallal. Jelentékeny vasúti csomópont volt, ahol a magyar királyi államvasutak Budapest-predeáli vonalából a Piski-aradi vonal kiágazott. Az első írásos említése a XIII. századból való, a vajda és az alvajda ítélkezéseinek színhelye. Ferences kolostorát Hunyadi János alapította, a rendház száz évvel később elpusztult, a templom viszont megmaradt. Az Erdélyt sanyargató Basta császári generális hadai itt győzték le 1602-ben Báthori Zsigmond csapatait, 1603-ban Székely Mózes csapatai dúlták a települést. Református temploma XIII. századi eredetű, a katolikus (volt ferences) templom Hugyadi János idejéből való. 

Erdélyi aranymosók

Verespatak 

Nagyközség, járási székhely az Aranyosmelléki hegységben, 1891-ben háromezer-ötszáz román és magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal széke, posta- és táviróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A magyarországi arany- és ezüstbányászat egyik központja volt, környékén mintegy háromszázötven bányavállalat állott fenn aranyra, ezüstre és rézre, különösen a Kirnik hegyen. A bányászat többnyire igen kezdetleges módon történt, és szakszerűen csakis a magyar királyi és társulati Orlai Szentkereszt bányaműben folyt, mely háromszáz munkással évenként harmincnégy kilogramm aranyat és tizennyolc kilogramm ezüstöt termelt. Nagyobb bányavállalat volt még a Szent Miklós bányatársulat (százhatvan munkás), a Szent József bányatársulat (százhúsz munkás), a Szentháromság bányatársulat és a Szent József Affinis bányatársulat. Az összes bányavállalatokban a bányamunkások száma a háromezret meghaladta. 

Verespatak a rómaiak idejében Alburnus major nevet viselt. A rómaiak itt már bányászatot folytattak, és innen kerültek ki a híres viasztáblák (tabula cerata), melyek a dáciai bányászat legérdekesebb emlékei. A község egyébként igen fiatal, a XVIII. századig Abrudbánya külterülete volt, mint önálló település 1733-ból ismert. A kibányászott érc jelentős részét még a XIX. században is a patakra települt közel száz érczúzó malomban törték apróra, és szekereken vitték a kohókba, hogy a fémet belőle kinyerjék. A gőzgép elterjedése és a vasút megjelenése a nagyüzemek kitermelését alapvetően megváltoztatta, de a kis vállalkozások még sokáig a hagyományos módon üzemeltek. 

A Kincstári Szálloda Vízaknafürdőn

Vízakna

Rendezett tanácsú város, a millenniumkor négyezer, nagyobbrészt román lakossal. A város keleti felén fellelhető sót már a rómaiak bányászták. E bányák vízzel megtelvén kisebb-nagyobb sóstavakat képeztek, melyek utóbb fürdőül szolgáltak. Az így keletkezett fürdőtelep több épületből állt, fürdésre öt tó szolgált, úgymint a belső és külső Vöröstó (42 m mély), a belső és külső Zöldtó (Asszonytó, 46 m), és a sóban legdúsabb Thököly-tó (33 m). A hegyoldalban három sósforrás bugyog ki, melyek vize ivókúrára szolgált. A Nagyakna nevű, akkor már vízzel elárasztott akna körül folyt le 1849. február 4-én Bem tábornok és az osztrákok közt az a híres csata, melyről Petőfi is megemlékezett (Négy nap dörgött az ágyú…), és mely után 300 honvéd holttestét az aknába dobták.