Árva

Árva vára
Hirdetés

Magyarország legészakibb és egyik legkisebb, Trencsén, Turóc, Liptó megyétől és Galíciától határolt megyéje volt, területe fele az átlagosnak, bő kétezer négyzetkilométer. A megye lakossága 1891-ben nyolcvannégyezer főt számlált, ami 1910-re – zömmel a kivándorlás, valamint a sík vidékekre költözés következtében – közel hatezer fővel csökkent. A lakosok háromnegyede szlovák volt, további húsz százaléka lengyel és ruszin, a magyarok lélekszáma az ezer, a németeké a kétezer főt nem érte el. 

A négy járásra (námesztói, trsztenai, vári, alsókubini) osztott megyében város nem volt, község összesen 97, melyek közül csak négyben lakott kétezernél több fő (legnépesebb Jablonka, több mint háromezer lakossal). A megye székhelye Alsókubin volt. Habár a megye kilencvenhét községe közül nyolcvannégynek helyben volt iskolája, a többi pedig a szomszédos községek iskoláiba küldte gyermekeit, és a tanköteles gyermeknek csak tíz százaléka nem járt iskolába, mégis, mivel a rendszeres iskoláztatás csak nem sokkal korábban vette kezdetét, a lakosság harmincöt százaléka írni és olvasni nem tudott. A megyében összesen száznyolc elemi iskola működött, továbbá négy kisdedóvó, két polgári iskola, egy algimnázium Trsztenán és egy iparostanulói (ismétlő) tanfolyam Alsókubinban. Az utóbbi településen továbbá a közönség számára nyilvános volt a Csaplovics-féle könyvtár. 

Árva egyike volt a történelmi ország leghegyesebb, legzordabb és legszegényebb megyéinek, melyet az Árva folyó völgyének északkelet-délnyugat irányú völgyelése két részre osztott. E völgy a megye keleti részében terjedelmes, részben mocsaras fennsíkká terül, és tőle északra az északnyugati Kárpátok egyes csoportjai emelkednek, melyek Galícia felé természetes határt alkottak. A Fehér-Árva völgyétől délre a Parács (1326 m) és az ehhez csatlakozó Árvai Magurának (1345 m) a Fehér- és Fekete-Árva völgy közti hosszú hegytömege terül el. Ennek délnyugati folytatása a Kis-Fátra hegység, melynek két jelentékeny csúcsa (Roszugyec 1606 m, Stoh 1608 m) a megye nyugati határán emelkedik. Az Árva völgyétől délre a Liptói havasoknak a Banikovval 2178 méterig emelkedő zord ormai emelkednek. A hegységek nagy része magasságnál fogva az év nagy részében hóval van takarva, és zordságánál fogva mezőgazdasági kultúrára alkalmatlan. 

A megyét haránt hasító Árva folyó a megye vízereinek egyedüli gyűjtője, mivel a természetes határok gyanánt emelkedő hegységek összes völgyei az Árva felé nyúlnak. A Liptói havasokban a Rohács táján több alpesi tavat találunk. A megye éghajlata igen zord, a mezei munka csak későn kezdődhet, a marhát a kiterjedt havasi legelőkre csak júniusban hajthatják ki, a gabonát csak augusztusban aratják le, a búza csakis a megye melegebb déli völgyeiben érik meg. 

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

A vármegye története 

A honfoglalás idején a vármegye egész területe gyakorlatilag lakatlan erdőség, királyi birtok volt, az egykor hatalmas Zólyom megye részeként. A XI–XIII. század során fokozatosan északról és keletről érkező szláv telepesek népesítették be, neve is szláv eredetű (Orava, Horava – Hegyes). Megyévé szerveződése a XIII. században kezdődött, mikor II. (Jeruzsálemi) András király a területet a Balassák őseinek adományozta, hogy a Lengyelországba vezető kereskedelmi út biztosítására itt várat emeljenek. IV. Béla aztán visszaváltotta a várat és a hozzá tartozó uradalmat, amely ettől kezdve kincstári birtokként működött. 

Csák Máté mozgalmai idején ez a terület is a tartományúr birtokába került, és csak ezt követően vált valódi, nemesi vármegyévé. Az első ismert főispánról 1375-ből van feljegyzés, aki utódaival együtt egyúttal Árva várának várnagya is volt. A megye és a vár sorsa szorosan összefüggött, minthogy kezdetben még a megyei intézmény szervezetére hiányzott a nemesség, így a megye legnagyobb része állandóan a várhoz tartozott, birtokos nemes családainak száma igen kevés volt. A gyarapodás azonban a XV–XVI. században rohamléptekben megindult: míg 1332-ből a megyének mindössze kilenc faluja ismert, kétszáz évre rá már hat mezővárosról és hetvenöt faluról adnak hírt a források. 

1606-ban Thurzó György Árva vármegye örökös főispánja lett. Halála után neje, majd annak halála után leányai viselték a címet, míg megegyezésükkel 1648-ban Thököly István nyerte el, ő volt az utolsó árvai örökös főispán. A megye az országos ügyekben nemigen játszott szerepet, sem nagy dúlások, sem sorsfordító események, sem nagy szülöttek nem fűződnek a nevéhez. A szabadságharcra bekövetkezett 12 évi provizórium alatt a kormány Árvát egyesítette Liptóval, ám 1861-től óta ismét önálló lett. 

A megyeháza Alsó-kubinban

Gazdasági élet 

A megye népét a kortársak szorgalmasnak és munkásnak, földjeit gonddal művelőnek tartották, kik nyáron lejártak a Tisza és Duna környékére dolgozni, az erdőkben szálfákat, léceket, deszkákat, karókat, zsindelyeket, faedényeket készíteni, melyeket tutajokon levittek egészen Komáromig és Budapestig. A fő kikötőhely, Kralován, hol minden megyebeli tutaj megállapodott, a Vág és Árva összefolyásánál van. Fontos foglalkozás volt még a vászonszövés és fehérítés, mely annyira elterjedt, hogy a námesztói és trsztenai járásokban még a férfiak is szőttek és fontak. Jobbára közönséges vásznat és gyolcsot készítettek, ennél finomabb volt a becses trsztenai gyolcs. Námesztó környékén azelőtt kiterjedt kereskedést űztek vászonnal, és az árvai gyolcsos tótok nemcsak az Alföldet, hanem a külföldet is bejárták áruikkal, ily úton szép jövedelemre tettek szert. Volt idő, midőn Árva egyik faluja Szerbiát, egy másik Bulgáriát járta be gyolcsáruival, sőt a XIX. század harmincas éveiben egy zubrohlavai gyolcsos tótnak Alexandriában volt gyolcsraktára. Akkor a nép maga termelte a kendert és lent, maga fonta és szőtte ruháit és fehérneműit, míg utóbb a gyári termék a régi iparággal s kereseti forrással együtt a régi népviseletet is kiszorította. 

A megyében a sör- és pálinkafőzés is elterjedt, Oszadában cserépedényt égettek, durva posztót és szűrt Zuberec, Lomna, Habovka, Lipnica és Zábidó községekben szőttek. A gyáripar igen jelentéktelen volt, néhány gőzfűrészre szorítkozott. Ásványokban a megye nagyon szegény volt, gyenge minőségű vasérc volt lelhető Malatinán, Habovkán, Zuberecen, Hámriban és Oszada mellett, barnakőszén Stepanó és Usztya mellett. Ásványos forrásai közül csupán a polhorái konyhasós víz érdemel említést. A Szlanica, Usztya, Jablonka és Chizne melletti tőzegtelepek jó tüzelőanyagot szolgáltattak. 

A bár egészséges, de zord éghajlat a mezőgazdaságnak éppenséggel nem kedvezett, mihez még a talaj köves, terméketlen volta is hozzájárult. Alsókubin és Nagyfalu táján rozsot, másutt árpát, hajdinát termesztettek, és különösen sok zabot, mely a burgonyával együtt a szegény népnek fő élelmiszere volt. Köles, kukorica és dohány nem termett, de annál több len, melyből gyolcsot szőttek. Hüvelyes vetemény bár kevés termett, de híres volt a pribisi borsó, káposzta, répa, saláta, retek és egyéb zöldség bővében volt. A megye termékei mindamellett alig voltak képesek a nép táplálására, és ha rossz volt a termés, éhség sújtotta a lakosokat, mint 1892 tavaszán. Gyümölcs is nagyon kevés termett, az alma, körte és szilva az Árva mélyebb völgyében sem érett meg teljesen. 

Trsztenai vásártér

A vármegye rengeteg erdőinek zöme fenyves, főleg jegenye-, luc- és vörösfenyő, magasabb helyeken gyalogfenyő (törpefenyő) is előfordul, melyből a lakosok a borovicskát készítik. Helyenként tiszafa is előfordul. A kiterjedt havasi legelőkön sok juhot tartottak, nem annyira a gyapjú, mint a tej kedvéért, melyből híres sajtot és túrót készítettek. Ugyanígy elsősorban tejelő marhát tartottak, kevés magyar, inkább (ma már magyartarkának mondott) színes fajtájút. Fontos volt a vadászat, a megye magasabb hegységeiben medve, farkas, hiúz, vadmacska, róka, nyest, vadkan, őz, sőt zerge is előfordult, a ragadozó szárnyasok közül a magasabb hegyekben havasi sas, saskeselyű, többféle sólyom, továbbá nagy mennyiségben hó- és nyírfajd, fogoly, fürj, rigó, gerlice, erdei szalonka, vadkacsa és vadlúd. Halakban a megye folyóvizei igen gazdagok voltak, a pisztráng a tisztább vizekben (különösen a Sztudenában) ma is gyakori, előfordult még a lazac, angolna, csuka, sügér, compó stb. 

A megye közlekedésének egyetlen számba vehető eszköze a Kassa-oderbergi vasútvonal volt, mely a megyének délnyugati sarkát szelte, ahol Kralován volt egyetlen vasúti állomása. A forgalom innen a jó karban tartott országutakon tengelyen ment tovább az Árva völgyén Alsó-Kubin és Trsztena érintésével Galícia felé, egyfelől a poihorai, másfelől a liszai hágón át, egy harmadik vonal Jablonka felől keleti irányban Neumarkt felé ment, végül Alsó-Kubinból a bresztovai horpadáson át Rózsahegyre vonult az országút – Krakkó felé menet ma is ezen az úton halad az utazó. 

Fontosabb települések

Árva vára és Árvaváralja 

A történelmi Magyarország egyik legépebben fennmaradt középkori vára, mely az Árva folyó partján, helyenként 130 méter magas mészkőszirten emelkedik. Eredetileg a XIII. században épült a Balassák birtokközpontjaként, száz évre rá királyi vár, várispánsági, majd vármegyei központ. 1307-ban András mester már „comes et castellanus de Arva” címet viselt. Nagy Lajos szívesen megpihent itt Lengyelországba menet és jövet, vadászattal múlatván az időt a környező rengeteg erdőkben. A XV. század közepén a cseh huszita Giskrával szövetséges Komorovszky Péter lengyel lovag kerítette kézre, és innen rettegtette az egész felvidéket rablótársaival, kik „testvér” (bratrik) címmel tisztelték meg egymást. Csak Mátyás király vetett véget Komorovszky garázdálkodásainak. 1474-ben egymás után foglalta el Liptóújvárat, Rózsahegy és Likava várát Komorovszkytól, ki nejével együtt Árvába zárkózott, ott várandó be az utolsó csapást. Örömest ereszkedett a királlyal alkuba, és Árvát, honnan több mint huszonöt évig űzte rablókalandjait, nyolcezer forintért föladta. 

A harcedzett várőrséget Mátyás zsoldjába fogadta, részben ez képezte magvát a később híressé vált fekete seregnek. Mátyás a várat természetes fiának, Corvin Jánosnak adta királyi adományképpen. Ugyanekkor Várday Péter kalocsai érseket és királyi kancellárt ide, majd Visegrád várába záratta, honnan holtáiglan ki sem bocsátotta. Mondják, hogy a király kemény ítéletét e szavakkal adta volna tudtára az érseknek: „Arva fuisti Petre, arva eris, et in Arva morieris! (Árva voltál Péter, árva leszel, és Árvában fogsz meghalni.) 

A nagy király holta után, 1495-ben Szapolyai István Corvin János felvidéki egyéb birtokaival együtt Árva várát is elfoglalta. I. Ferdinánd 1534-ben Dubove János lengyel úrnak adta, kitől Thurzó Ferenc kezére került 1556-ban. A vár és uradalom a Thurzók alatt, a XVI. században élte fénykorát, a középkori erődöt Thurzó Ferenc bővítette a ma is látható reneszánsz várkastéllyá. Rövid ideig bírta Thököly Imre és Rákóczi Ferenc is. 1800. április 18-án a roppant vár csaknem egészen leégett, azonban az akkori kormányzó, gróf Zichy Ferenc csakhamar helyreállíttatta. A XVIII-XIX. században az Erdődy és a Pálffy grófok birtokolták. Az alsó vár kápolnája alatt van a Thurzó-család sírboltja, magában a kápolnában Thurzó György életnagyságú, carrarai márványból faragott szobra látható. A középső várban van a vár kútja, mely 91 méter mélységre van az óriási sziklába vájva, és vízben mindig bővelkedik. 

Árvaváralja kisközség az Árva folyó mellett, a meredek sziklára épült vár tövében. A millennium idején mindössze negyvenkét házból állt, melyben alig négyszáz lakos élt, zömmel szlovákok. Csak kis helység volt, de nagy és szép uradalom feje a gróf Zichy-család birtokában. 

Alsókubini hidak

Alsókubin 

Nagyközség, megyei és járási székhely az Árva folyó mellett, 1891-ben ezerhatszáz, zömmel szlovák és némi magyar és német lakossal. Volt járásbírósága és adóhivatala, takarék- és hitelintézete, közép-kereskedelmi iskolája és ipariskolája, nyilvános (Csaplovics-féle) könyvtára, vármegyei kórháza, többféle társas-, közhasznú és ipar is egyesülete, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Itt jelent meg az Árvamegyei Hírlap című hetilap. Első említése a XIV. századra esik, egyes vélemények szerint neve egy itt letelepedő, katonáskodó normann népcsoportra vezethető vissza. Kicsinysége ellenére mindvégig jelentős kisugárzással bíró település. A XVII. században mezővárosi rangot kapott vásártartási joggal, a század végén a vármegye székhelye lett, ahol hamarosan ispotály, patika létesült, céhek alakultak. A XIX. században a szlovák kulturális szerveződés egyik központja. 

Felsőkubin kisközség, melynek nevezetes épülete volt Szmrecsányi György főispán kastélya, a millennium idejére hatszáz szlovák lakosával vele teljesen egybeépült. 

Námesztó 

Kisközség, járási székhely, 1891-ben kétezer szlovák lakossal, a járási szolgabírói hivatal székhelye, járásbírósággal, takarékpénztárral, többféle egylettel, kékfestőgyárral, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. A települést a Thurzó-család alapította a XVI. században pásztorok szállásaként. Két évszázaddal később már mezőváros, országosan ismert gyolcsszövő háziiparral. Námesztó volt az 1671. évi, gyorsan elbukó Habsburg-ellenes felkelés központja, a felkelők vezetője, Pika Gáspár maga is idevalósi volt. 

Trsztena 

Kisközség, járási székhely, 1891-ben kétezer-háromszáz szlovák lakossal, a járási szolgabírói hivatal széke, járásbírósággal, királyi katolikus gimnáziummal, Ferenc-rendi zárdával, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. Német telepesek alapították a XIV. században. A telepeseket toborzó és a telepítést szervező és vezető soltészcsalád Trsztyenszky néven magyar nemességet nyert, és több évszázadon át irányította a mezővárossá emelkedő települést, amely már Zsigmondtól vámmentességet kapott, és a XVII. században sóhivatal (a kincstári sómonopóliumot felügyelő szervezet) létesült benne. Céhes ipara fejlett volt, különösen a fazekasok és a posztókészítők voltak sikeresek. Magyar neve Nádasd, Árvanádasd volt, de a magyarok is inkább szlovák nevén említették. 

Turdossini utca

Turdossin 

Kisközség, járási székhely az Árva folyó mellett, 1891-ben közel kétezer szlovák és német lakossal, adóhivatallal, takarékpénztárral, kékfestő- és gyufagyárral, gyógyvegyműhellyel, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. Volt itt magyar királyi erdőgondnokság, adó- és sóhivatal, az irgalmas nővérek pedig leányiskolát tartottak fenn benne. A település a XIII. század óta ismert, a Lengyelországba tartó országút vámhelye királyi sólerakattal. A XVI. századtól mezőváros, amely évente három országos vásárt tartott, elsősorban az árvai gyolcs cserélt itt gazdát. Gótikus fatemploma a XIV. századból való.