Vármegyék könyve

Maros-Torda 

Erdély hegyes-dombos vármegyéje volt a Maros felső folyásánál, közel a román határhoz, mellyel egy keskeny kiszögellés révén Beszterce-Naszód és Csík között közvetlenül is érintkezett. Területe négyezer-háromszáz négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben közel száznyolcvanezer fő volt, amely szám 1914-re kétszázezer fölé emelkedett. A lakosok közel hatvan százaléka volt magyar, erős egyharmada román, hatezer német és hatezer egyéb nemzetiségű. A vármegyében volt öt járás, azokban egy szabad királyi város (Marosvásárhely), egy rendezett tanácsú város (Szászrégen), öt nagyközség, kétszáz kisközség és hatvanhat puszta és telep. A települések általában kicsinyek voltak, kétezernél többen csak tízben laktak. Legnépesebbek voltak a székhely Marosvásárhely tizennégyezer, Szászrégen hatezer, Oláhtoplica ötezer és Mezőbánd háromezer lakossal. 

Közművelődés tekintetében a vármegye helyzete az előző századfordulón kedvezőtlennek volt mondható. A hat éven felüli lakosságnak több mint a fele, ezen belül a nők háromnegyede nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyermekek közel harmada nem járt iskolába. A vármegye területén közel háromszáz iskola volt, közte három középiskola (kettő Marosvásárhelyt, egy Szászrégenben), hat ipari és kereskedelmi iskola, egy polgári iskola, egy felsőbb leányiskola, százhatvan elemi iskola, tíz kisdedóvó és egy emberbaráti jellegű intézet. A szellemi élet központja Marosvásárhely volt, amely e tekintetben Erdélyben kiváló helyet foglalt el. 

A vármegyét északkelet-délnyugati irányban keresztülhasító Maros folyótól délre a Görgényi-havasok csoportja emelkedik, melyet a görgényi völgyből a Gyergyó lapályára átvezető Kereszthegyhágó (1422 m) két részre oszt. A két hegység a Maros völgyéig bocsátja mindinkább alacsonyodó ágazatait. A Maros jobb partján a Kelemen-havasok kiágazásai borítják a vármegye északi részét, legmagasabb csúcsai a beszterce-naszódi határán emelkedő Pietroszul (2102 m) és Kelemen-havas (2022 m). A vármegye délnyugati része a Mezőség hullámos térségéhez számítható. 

Folyóvizei közül legnagyobb a Maros, mely Oláhtoplica mellett lép a vármegye földjére, és azt Szászrégentől kezdve termékeny, tágas völgyet képezve egész hosszában keresztülszeli. Baloldal felől a Görgény, Bölkény, Nyárád és Kis-Küküllő völgyei nyílnak feléje, míg jobb felől csak néhány nagyobb hegyi patak (Toplica, Ilva, Ratosnya) önti belé vizét. A Mezőségen a Luc és Kapus vize és a mezőbándi és mezőkölpényi tavak említhetők. Ásványos forrásai közül a szovátai és görgény-sóaknai sós források, valamint az oláhtoplicai földes víz a jelentékenyebbek. 

Története 

A vármegye a millennium idején fennálló formájában az 1876. évi közigazgatási rendezés szülötte. Az az évi XXXIII. törvény szerint az egyesült Maros-Torda megye a következőkből állott össze: Torda megye felső kerülete, Marosszék, Kolozs megye egyes községei, Naszód vidékének Torda megye felső kerületében fekvő része, valamint Szászrégen. Naszódról már említés történt Beszterce-Naszód vármegye ismertetésekor. A Maros-Tordába kebelezett rész az úgynevezett Naszód-vidéknek (közel háromszáz négyzetkilométer) egy elkülönült darabja volt Torda vármegyében, a közigazgatási döntés csupán a tényleges helyzetet törvényesítette. Szászrégenről alább, a települések sorában lesz szó. 

Torda vármegye valószínűleg Szent István idejében alakult, de az is lehet, hogy a XII. században vált ki az egykor egész Dél-Erdélyt magában foglaló Fehér vármegyéből, illetve ispánságból. A Maros és az Aranyos folyók mentén hosszan elnyúló vidék a dák állam, majd Dacia római provincia része volt. Mai ismereteink szerint a honfoglaló magyarok gyakorlatilag lakatlan földet találtak itt, amelyet hamarosan benépesítettek. A Torda vára körül szerveződött ispánság a XIV. században nemesi vármegyévé szerveződött. A hódoltság alatt az erdélyi fejedelemség része volt, a török kiűzése után egy ideig román határőrezreddé szervezték. Mikor II. József az ország megyéiből nagyobb egységeket formált, Erdély nyolc megyéjét Torda néven egyesítette, ám az uralkodó halála után itt is visszaállt a régi rend. Az 1876-os közigazgatási reform a vármegyét ketté bontotta, a keleti, Maros menti részt Marosszékkel egyesítette, az Aranyos völgyében fekvő nyugati részből pedig Torda-Aranyos vármegye jött létre. 

Maros-Torda vármegye nagy részét Marosszék tette, a lakosok nagyobb fele, bő százezer lélek az egykori székely szék lakója volt. Marosszék, egyike a székely székeknek valószínűleg a XII–XIII. században alakult, bár mint Csíknál említettük, újabban a korábbi székely (magyar) megtelepedést is valószínűsítik. A terület Tordához hasonlóan a dák állam, majd a Római Birodalom része volt, a rómaiak elvonulása után alig kimutatható lakossággal. A székelyek jelenlétére az első írásos adat a XIV. századból való. 

A pápai tizedjegyzékekben a vármegyének majdnem minden községe előfordul már. Zsigmond idejében, 1417-ben Nyárád táján a tatárok ellen kivívott győzelmekben a marosszékieknek nagy részük volt. A vidék a fejedelmek korában fontos szerepet játszott, elsősorban mint a székely hadak egyik fő utánpótlási területe. Szokás volt, hogy a csatában a fejedelem mellett második sorban jobbról mindig a marosszékiek állottak. Amikor a fejedelmi központosító törekvések összeütközésbe kerültek a székely szabadsággal, a marosszékiek természetesen a székely oldalon küzdöttek. 

Marosvásárhelyt tartotta Rákóczi 1706-ban azt a gyűlést, melyen Erdély fejedelmévé választották, és neki a fenséges címet megadták. Egy évszázaddal korábban Székely Mózes fejedelmet a Habsburg-hadvezér Basta ellen a marosszékiek segítették leginkább, kik 1801-ben és 1808-ban, a napóleoni háborúk idején az általános inszurrekcióban is részt vettek. 

Marosszéknek talán legfényesebb korszaka az 1848–49. évi szabadságharc volt, melyben a magyar hadsereg számára a 12. és 87. honvédzászlóaljat, valamint egy huszárcsapatot a szék állította ki. A 12. zászlóalj már 1848. november 5-én a Marosvásárhelynél lefolyt csatában részt vett, majd onnan Háromszékre húzódván be, a szék önvédelmi harcát vívta a császári csapatok ellen. Háromszék felszabadulta után, Bem vezetése alatt a 12. zászlóalj részt vett az erdélyi hadjárat majd mindegyik nevezetes csatájában. Ott volt Besztercénél és Borgónál, majd az oroszok betörése után a sófalvi csatában, 1849. július 10-én a besztercei csatában, és sorra a többi ütközetben. A 87. zászlóalj szintén 1848 végén Toldalagi Ferenc akkori főkirálybíró felhívására alakult. A zászlóalj legkiválóbb szerepét a Hegyesnél lefolyt ütközetben játszotta, fényes győzelmet aratva az ellenségen. Ezután Szegeden át Temesvárra rendelték, hol a döntő csatában újból részt vett. Világos után a zászlóalj egy része Déván át Erdélybe menekült, másik része Bemhez csatlakozott, és Dévánál tette le a fegyvert. 

Marosszék hagyományos ítélkezési rendje részben székely örökség volt. A hódoltság előtt a főhatalmat az erdélyi vajda gyakorolta, a fejedelemség alatt a vajdai tábla helyébe a fejedelmi vagy királyi tábla lépett, melytől a fejedelemhez lehetett fellebbezni. A törvénykezést illetőleg az első fórum a helyi elöljáróság volt, mely három forintig ítélt érvényesen, az alkirálybíró tizenkettő, a főkirálybíró huszonnégy forintig. A nagyobb ügyeket az al- és derékszékekben intézték, honnan a fejedelmi táblára és a fejedelemhez, később a Lipót-féle diploma után a királyi táblához és az udvari korlátnokságokhoz lehetett fellebbezni. A rendes törvényszéken kívül még cirkáló törvényszékek is voltak, melyeket az alkirálybíró négy ülnökkel és jegyzővel alkotott. Ezeken kívül évenként négyszer, szükség esetén többször is székgyűléseket tartottak, melyeken minden szabad székely részt vett. Itt intézkedtek a belkormányzat minden ága fölött, választották az országgyűlési képviselőket is, melyek száma azonban nem volt állandó, hanem kettő és tizenkettő között ingadozott. 

Gazdasági élet 

A vármegye ipara és kereskedelme csekély volt, jelentős üzem csak néhány nagyobb helyen volt található. Házaknál a nép csaknem mindenütt gyakorolta a fonó (kender-, gyapjú-, szalma-, gyékény- és vesszőfonás) és szövőipart, így ruházati és házi szükségleteit többnyire maga fedezte, sőt eladásra is jutott. Némi jelentősége volt a faiparnak (fűrészmalmok), az agyagiparnak (Makfalva, Görgényszentimre) és malomiparnak (Marosvásárhely, Szászrégen). Kereskedelmének és forgalmának fő cikkei a só, fa, állatok, gabona és nyerstermények voltak. 

Ásványkincsekből sem akadt sok, a legjelentősebb volt a só, mely Marosújvár mellett óriási mennyiségben fordul elő, és ott hazánk legnagyobb sóbányáját művelték, az évi termelés elérte az ötvenezer tonnát. Helyenként jó fazekasagyagot bányásztak. 

A mezőgazdaság legjelentősebb terményei a búza, zab, rozs, kétszeres, árpa és kukorica voltak, ezenkívül kitűnő kender és len termett. Sok termett szőlőből és gyümölcsből is, különösen híres volt az itt termő alma és a dinnye. Az azelőtt jelentős dohánytermelés az előző századfordulóra nagyon csökkent. A vármegye állattenyésztése eléggé jónak volt mondható, a háziszárnyasokon kívül bőven volt szarvasmarha, sertés, juh, ló, emellett kecske és bivaly is. Maros-Tordában fa a Mezőség kivételével bőven termett, az erdők kisebb része volt tölgyes, bükkös és egyéb lomberdő, a nagyobb rész fenyves. 

Jelentős települések 

Marosvásárhely 

Szabad királyi város, megyeszékhely a Maros bal partján, részben dombokon, 1891-ben tizennégyezer lakossal, kik közt tizenháromezer volt magyar, a többi fele német, fele román. A város műemlékekben igen gazdag, benne számos közintézmény mellett jeles kulturális intézetek is helyet kaptak. Volt országos közkórháza, börtönkórháza, székely árvaleányháza, református kollégiuma, katolikus gimnáziuma, községi, polgári és alsófokú ipariskolája, kereskedelmi és felsőbb leányiskolája, Orsolyák leánynevelő intézete. Nevezetessége a Teleki Sámuel által alapított közkönyvtár (a Teleki-téka) fontos művelődési tényezője a székely művelődési és közgazdasági egylet által felállított székely iparmúzeum és számos egyéb közművelődési, közhasznú és társas egyesület. 

A város ipara és kereskedelme szintén jelentős volt. Működött itt kőolaj-finomító, sörgyár, gyermekjáték- és fa-díszműárugyár, szeszgyár, gőzfűrészgyár és bútorgyár, továbbá műmalom, kékítő- és tésztagyár. Volt a városban huszonhárom ipartársulat, közte a csizmakészítők ipartársulatának háromszáz tagja volt, a szűcsipartársulat pedig 1350-ig vezette vissza eredetét. Az iparmúzeummal kapcsolatban állt egy fa- és fémipari szakiskola, összekötve téli építő- és agyagipari tanfolyammal. 

A város forgalma élénk volt, gabona-, bor-, fa- és marhavásárai messze földön híresek, tojáskivitele számottevő. Itt székelt az erdővidéki bányaegylet részvénytársulat, továbbá az erdélyi kereskedelmi és hitelbank, a magyarországi takarékpénztár és takarék- és hitelszövetkezet. 

A város keletkezésének története nem ismert, valószínűleg a gyepű keletre helyeződésével egy időben, a XIII. század elején jött létre, első írásos említése 1300-ból való. A XV. század legelején már mezőváros, 1439-ben itt tartották az első ország(rész)gyűlést, amelyet a fejedelmek korában még számos követett. 

A város lakossága a XVI. század derekán a református hitre tért, ekkor alakult híres iskolája is. 1571-ben az itt tartott országgyűlésen mondták ki a szabad vallásgyakorlást. A fejedelemség idején a város osztozott annak sorsában, élvezte az aranykor áldásait és szenvedte a hadak dúlását. 1551-ben a törökök itt vereséget szenvedtek a magyaroktól, 1657-ben a tatárok II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata alatt a várost lerombolták és háromezer lakost rabságba hurcoltak, 1659. szeptember 24-én itt választották Barcsay Ákos helyébe II. Rákóczi Györgyöt erdélyi fejedelemmé, 1661. szeptember 14-én pedig Ali pasa itt választatta meg Apafi Mihályt. 1707-ben II. Rákóczi Ferencet itt iktatták az erdélyi fejedelemségbe. 

A XVIII. század Marosvásárhely számára a fellendülés kora, ekkor nyitotta meg kapuit a Teleki-könyvtár, Aranka György vezetésével ekkor alakult meg az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, megkezdődött a színjátszás, nyomda települt a városba, amely fokozatosan a messze környék szellemi központja lett. 

Újabb, még nagyobb fellendülést hozott a városnak a XIX. század vége. Az 1876. április 12-i nagy tűzvész után Marosvásárhely megszépülve épült újjá. Híres városháza mellett az 1910-es években egy sor, a szecessziót a magyar nemzeti motívumokkal ötvöző palota épült a városban, amelyek ma is meghatározzák annak képét. 

Köszvényes-Remete 

A XX. századtól Nyárádremete névre váltó nagyközség 1891-ben közel kétezer magyar lakossal. Első említése csak a XVI. századra esik. Kiterjedt havasain Orbán Balázs szerint öt régi vár maradványai találhatók, ezek közül Bekecs és Vityál vár romjai ma is látogathatók. 

Mezőbánd 

Nagyközség az egykori Marosszék területén, 1891-ben háromezer, felerészben magyar és román lakossal, járásbírósággal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. Már a XIV. században egyházas hely, székely lakossággal. A hagyomány szerint egy közeli hegytetőn állott a bándi vár (Omlósvár), melynek ma már semmi nyoma sincs. Rákóczi Györgyné Lorántffy Zsuzsannának itt nagy birtoka és udvarháza volt. Híresek a mezőbándi temető faragott kopjafái, melyeken rímes sírversek olvashatók. 

Nyárádszereda 

Kisközség, járási székhely 1891-ben ezer magyar lakossal, a járási szolgabírói hivatal és járásbíróság székhelye, volt takarékpénztára, községi műfaragó-iskolája, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. A XV. századtól ismert település, már ekkor mezőváros, 1605-ben itt választották meg a székelyek Bocskai Istvánt fejedelmükké. A vásártartási joggal rendelkező településen a XVIII. század közepéig Marosszék közgyűléseit tartották. A XIX. században jelentőségét elveszítette, községgé sorolták vissza, lakossága is megcsappant. 

Szászrégen 

Rendezett tanácsú város a Maros mellett. Lakóinak száma 1891-ben hatezer lélek volt, köztük kétezer magyar, háromezer német (szász) és ezer román. Volt evangélikus algimnáziuma, takarék- és hitelrészvény-társulata, előlegező- és takarékpénztár-egylete, többféle egyesülete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Lakói szőlő- és földműveléssel, iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. 

Első írásos említése a XIII. század elejére esik, ekkor már szászok lakták. A tatárjárás során a település teljesen elpusztult, ám hamarosan újjáépült. A tatárok negyven év múlva bekövetkező második támadása során, habár az országot ekkor lényegében sikerült megvédeni, Szászrégen ismét elpusztult. A szászok újra népesítették, és úgynevezett szász dékánsági rangot nyert, a széknél alacsonyabb rangú, de bizonyos önállóságot élvező terület központja lett. 

A középkorban, majd a fejedelmi időszakban magyarok és szászok vegyesen lakták. Az erdélyi rendek 1660-ban az itt tartott országgyűlésen választották meg Kemény Jánost fejedelemmé. A város 1848-ban csaknem teljesen elpusztult, belvárosa azt követően épült újjá. A szabad királyi városi rangot 1863-ban nyerte el, 1876-tól rendezett tanácsú város, Maros-Torda vármegye része.