Baranya

Hirdetés

Magyarország dunántúli megyéje a Duna és Dráva képezte szögletben, alakja trapéz, kiterjedése 1918 előtt bő ötezer négyzetkilométer volt. A lakosság 1891-ben háromszázhúszezer fő volt, fele magyar, harmincöt százalék német, tíz százalék szerb és horvát, a többi egyéb nemzetiségű. A magyarság a megye nyugati és déli részében lakott legtömegesebben, úgyszintén a délkeleti szögletben, északon a németséggel volt keverve. A németség többségben volt a pécsváradi és mohácsi járáson át a Dráva felé húzódó széles sávban, a szerbek Mohácstól délre a Duna és Dráva partján laktak, a horvátok csak kisebb szigeteken éltek Pécstől délre és keletre és Újbezdán táján. 

Baranya vármegye egyetlen városa Pécs volt, területe hét járásra oszlott: a hegyhátinak Sásd volt a székhelye, a baranyavárinak Dárda, a szentlőrincinek, pécsinek, pécsváradinak, mohácsinak, siklósinak a névadó település. A háromszázötvennyolc község közül ötezernél több lakos csak Mohácson (tizennégyezer), és Dunaszekcsőn (ötezerháromszáz) élt, kétezernél többen további húsz községben laktak. 

Az előző századfordulón a megye hét éven felüli lakosságának harmada ugyan nem tudott írni-olvasni, de a tanköteles gyerekek közül már csak tizedannyian nem jártak a megye négyszázhúsz iskolájának egyikébe, ahol együttesen ötszázhatvanhét (iskolánként tehát inkább egy, mint kettő) tanító oktatta az elemi ismereteket. Felsőbb iskola Pécsen kívül csak Siklóson és Mágocson működött. Pécs általában az anyagi és a szellemi műveltség központja, a társadalmi élet és az üzleti tevékenység gócpontja volt, mellette a megyének egyik helye sem vergődött nagyobb jelentőségre. 

A pécsi Irgalmasok utcája

A megye északi része hegyes, déli fele túlnyomóan lapályos. Főhegysége a Mecsek hegység, melynek legtömegesebb emelkedése Pécs vidékén van. A Mecsek hegységhez támaszkodó lejtős síkság dél felé tartó vizeivel (Bükkösdi víz, Pécsi víz, Karasica) egyenletesen ereszkedik a Dráva, keleti részében a Duna felé, és a belőle hosszú, keskeny szigetek gyanánt kiemelkedő Siklósi és Bodolyai hegységen túl alacsony lapállyá válik, mely a Karasica szabályozása (1794) előtt nagyrészt hasznavehetetlen posvány volt. A Duna a nagy mohácsi vagy Margita-szigetet, alább számos kisebb mocsaras szigetet képez. A Dráva partmelléke többnyire termékeny lapály, melynek különösen déli része egyike hazánk legjobb termőföldjeinek. 

Korábban írtuk


Pécsvárad látképe

Története 

Kedvező éghajlati adottságainak köszönhetően a megye területe már az őskortól lakott hely. A római korban Pannónia (Pannonia Inferior, majd Valeria) provincia része, amely egy időre teljesen romanizálódott. A területet Krisztus előtt 9-ben Tiberius hódította meg, és szervezte katonai jellegű provinciává. Pannónia első fénykorát Hadrianus, másodikat Septimius Severus alatt élte. A provincia egyik jelentős városa volt Sopianae, a mai Pécs, amelyben a II. század elejétől a IV. század végéig teljesen római jellegű élet zajlott, ideértve az ókeresztény egyházat is, melynek fennmaradt sírkamrái egyedülálló emlékei a kornak. Pécs Magyarország egyetlen városa, amely az ókortól máig valószínűleg folytonosan lakott – jóllehet, a IV. és a IX. század között az élet a romok között meghúzódó apró közösségek formájában inkább csak pislákolt benne. 

A római birodalom bukása után egy sor nép birtokolta a területet, hunok, gótok, gepidák, longobárdok váltották egymást, majd az avar állam része, ennek bukása után pedig a Keleti Frank Birodalom végvidéke lett. A magyar honfoglalást követően Árpád fejedelmi törzsének birtoka lett, Pécs pedig fejedelmi szállás, amelyben Szent István püspökséget, a közeli Pécsváradon bencés apátságot alapított. A várispánság székhelye ekkor még nem Pécs, hanem a ma Horvátországhoz tartozó, a Karasica patak partján fekvő Baranyavár volt, amely nevét föltehetően az első ispánról kapta. Figyelmet érdemel, hogy Pécs környékén még ma is sok falu honfoglalás kori nevet visel, mint Árpád, Bogád, Szabolcs, Hetény, Várkony, Budafa, Abaliget, Gyula, Bélavára (a mai Belvárd), Baksa, Ocsárd. 

A megye életére nagy hatással voltak a rómaiak által épített, és a honfoglalás után is használt utak, melyek Mursából (a mai Eszék) kiindulva Baranyavár, Szekcső, Bátaszék, Szekszárd, Tolna, Földvár, Pentele, Adony és Ercsi érintésével Aquincumig (Ó-Buda) vezettek. Ezen az úton több keresztes had is végigvonult, pusztítva és kultúrát terjesztve maga körül. A tatárjárás Baranya megyét is pusztította, annak elvonulta után viszont sorra épültek a várak: Pécs, Pécsvárad, Szekcső, Siklós stb. 

A XIV. század legnevezetesebb eseménye a pécsi egyetem (studium generale) keletkezése volt, melyet Nagy Lajos magyar király Vilmos pécsi püspök hozzájárulásával alapított, és V. Orbán pápa 1367-ben megerősített. A megye a mohácsi vészt követően török uralom alá került, és csak Buda visszavétele után három évvel, 1689-ben szabadult fel ismét. A hódoltság alatt a magyar lakosság egy része elpusztult vagy elmenekült, a helyükre szerbek telepedtek. Pécs azonban a török korban is virágzó város, fontos kereskedelmi központ maradt. A törökök kiűzetése után Lipót Baranya földjének nagy részét a visszahódító háborúban sikeres, udvarhű tábornokainak adományozta: Fridrich Veterani gróf Dárda, Savoyai Jenő herceg Bellye, Batthyány Ádám gróf Boly, Albert Caprara gróf Siklós, Louis Souches gróf Üszög és Preuner tábornok Szentlőrinc központtal nyert hatalmas birtokokat. Ekkor a megye határai is némileg megváltoztak, a Dráván túli területek Verőce megyéhez kerültek. A Rákóczi-felkelés óta a megye békéje zavartalan maradt, két évszázad béke és lassú gyarapodás köszöntött rá.

Hörnyéki csimbókos magyarok

Gazdasági élet

A megye iparának fejlődésében meghatározó szerepet játszott a Pécs környékén található, jó minőségű kőszén, melyből az előző századfordulón már közel évi félmillió tonnát termeltek ki. Erre vas- és fémipar települt. A megye legjelentősebb ipari üzeme Zsolnay Vilmos világhírű pécsi fajansz-, porcelán- és agyagárugyára volt, amely egymaga hatszázötven munkást foglalkoztatott (ekkoriban több megye akadt, amelyekben összesen nem dolgozott ennyi gyári munkás). Említést érdemel, hogy kesztyűt már a millennium idején készítettek Pécsett (Hammerli Kesztyűgyár), volt továbbá malomipar, szeszipar, és országszerte ismert volt a pécsi orgonagyár. A kereskedelem fő cikkei mégis a gabona, bor, fa, gyümölcs, gyapjú, zsír, nyers bőrök, égetett mész, sertés és ló voltak. Az üzleti élet és forgalom Pécsett összpontosult, nagyobb forgalma volt továbbá Mohácsnak, Siklósnak, Szentlőrincnek, Mágocsnak. A közlekedés főerei a Dunán és Dráván kívül, melyen egész hosszában volt gőzhajó-közlekedés, a vasutak voltak, ugyanazon a nyomvonalon, amelyen ma is járnak a vonatok. 

A megye földjének legnagyobb része termőterület. A gabonaneműek közül leggyakoribb volt a búza, jóval kevesebb a rozs, zab és árpa. Bőven termett kukorica, burgonya, cukorrépa, repce, köles, len, kender, kerti zöldségek. Kevésbé, mint északon, de itt is elterjedt volt az úgynevezett kétszeres: búza és rozs fele-fele arányú kevert vetése, mely a tiszta búzánál gyengébb minőségű, de nagyobb termésbiztonságú kenyérgabonát adott. Keveset vetettek tatárkából (tatárbúza, hajdina, haricska, kruppa vagy pohánka néven is ismert), mely azóta nagyrészt kiszorult a magyar mezőgazdaságból. Gyümölcsből is sok és jó termett, kivált szilva, barack és gesztenye. A fügefa és olajfa elvétve szintén előfordult. 

Baranya mindig Magyarország egyik legfontosabb szőlőtermő területe volt, a XIX. század második felében ebben a megyében termett a legtöbb bor. A filoxéra azonban, ahogy szerte Európában, itt is hatalmas pusztítást végzett a szőlőültetvényekben. Ez a szőlő gyökerét elpusztító, Amerikában őshonos apró rovar 1873-ban bukkant fel Európában, két év múlva megjelent Magyarországon (először Pancsován), és húsz év alatt a magyar szőlők több mint felét elpusztította. Mivel ezen a területen a védekezés módjaként sem a vízzel való időleges elárasztás, sem a homokra telepítés nem jöhetett szóba, megkezdődött az oltványok alkalmazása. Ennek segítségével 1914-re a baranyai bortermelés nagyrészt regenerálódott, a híres borvidékek (villányi, palkonyai, rácpetrei, kövesdi, harsányi, siklósi stb.) ismét erőre kaptak. Az állattenyésztés is jelentékeny volt: az 1884. évi összeírás szerint volt a megyében ötvenezer ló, továbbá hatvanhatezer magyar, és huszonkétezer színes fajtájú szarvasmarha, százharmincezer sertés, ugyanannyi juh, de még 40 bivalyt, 339 szamarat és öszvért, végül és 806 kecskét is számba vettek. 

Harkányi parkrészlet

Jelentős települései 

Baranyavár 

Kisközség, járási székhely, 1891-ben kétezer-négyszáz horvát, német és magyar lakossal, volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. Földvára feltehetően már a magyar honfoglalás előtt felépült. Szent István ezt az erődítést tette meg a baranyai várispánság székhelyévé, amely nevét is innen vette. A vár és a hozzátartozó település később magánbirtokká lett, magát a várat tulajdonosai a XIV. században várkastéllyá építették át. A felvonuló török had 1526-ban elfoglalta, majd palánkvárat épített ide, mely a Drávaszög török adminisztrációs központja lett. Zrínyi Miklós 1663-ban, a téli hadjárat során az eszéki híd felégetése után Baranyavárat is elfoglalta. A megsérült erődöt a törökök már nem építették újjá, jelentősége megszűnt, ma már pontos helye és sorsa sem ismert. 

Mohács 

Nagyközség, járási székhely a Duna partján, 1891-ben tizennégyezer lakossal, akik közt nyolcezer volt magyar, kétezer német, ezer horvát és háromezer szerb. Volt Ferenc-rendi szerzetháza, többféle egyesülete és társulata, takarékpénztára, két gőzmalma, téglagyára, gépgyára, ipartestülete, gőzhajó- és vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára és iparostanonc-iskolája. Itt jelent meg a Mohács és Vidéke című hetilap. Mohács forgalma az előző századfordulón igen élénk volt, mivel nemcsak a pécsi kőszén nagy része került itt hajóra, de jelentős gabonakereskedelem is zajlott benne. 

Történelmünkben szomorú nevezetességre tett szert a mohácsi sík. A vészt hozó mohácsi csatát II. Lajos vívta I. Szulejmán török szultánnal, aki 1521-ben elfoglalta Belgrádot és Sabácot. Az 1526. április végére összehívott magyar országgyűlés elhatározta, hogy a nemesek ne csak személyesen jelenjenek meg, hanem annyi katonát is állítsanak, amennyit csak tudnak. A magyar sereg, mely huszonötezer emberből állott, és nyolcvan ágyúval volt felszerelve, augusztus 29-én egészen délutánig csatára készen állott. A hetvenötezer főt számláló török sereg, amely a Mohácstól délre eső síkot egészen elfoglalta, csak másnap akart támadni Ibrahim nagyvezér vezetése alatt, addig pedig Bali bég Nyárad felől megkerülte a magyarok balszárnyát, amit ezek csak délután vettek észre. Ibrahim seregének fölfejlődése a magyarokat ágyúik elsütésére bírta, úgyhogy a csatát meg kellett kezdeni. A magyarok első csatavonala szétszórta az európai török sereget, mely még nem volt rendbe állítva. Mikor azonban a második csatavonal, melyben a király is helyet foglalt, összeütközött a török sereg zömével, megfordult a kocka, a balszárny hátrálni kényszerült Bali bég elől, aki oldalról lepte meg őket. A túlnyomóan lovasokból álló tömeg futás közben mind jobban a Duna felé szorult, amelynek ingoványaiban lelték végét a harcnak, melynek nagyságát csak a következő napon lehetett megítélni. Tizennégyezer magyar veszett el, köztük hét főpap, huszonnyolc főúr, és maga a király, aki menekültében belefúlt a Csele-patakba. 

Vásározók a siklósi leányiskola előtt

Pécs 

Szabad királyi város, megyei és püspöki székhely a Mecsek hegység déli tövében, 1850-ben tizenötezer, 1881-ben huszonkilencezer, 1891-ben harmincnégyezer, 1910-ben pedig ötvenezer lakossal, kiknek háromnegyede magyar, egyötöde német, öt százaléka szlovák, horvát és vend, hitfelekezet szerint 85 százalék római katolikus, 9 százalék izraelita, a többi protestáns volt. A város hat kerületre oszlott, úgymint belváros, Budai külváros, Szigeti külváros, Siklósi külváros, Rácváros, és az egészen elkülönítve fekvő Bányatelep.

Pécs már a rómaiak idejében Sopianea név alatt volt ismeretes, és mint említettük, valószínűleg azóta megszakítás nélkül lakott település. A keresztény római kor csaknem páratlan emléke az a számos földalatti sírkamra, melyek közül az elsőt 1780-ban fedezték fel, és amelyek feltárása máig folyik. Elképzelhető, hogy a keresztény hit gyakorlása is folyamatosan fennmaradt, erre utal ugyanis a város IX. század óta használt Quinqueecclesiae (Ötegyház) neve – öt ókeresztény templom (temetőkápolna) úgy látszik, megérte a magyar honfoglalást. Szent István feltehetően erre a hagyományra építve alapította 1009-ben a pécsi püspökséget. A város második püspöke, Szent Mór az ókeresztény temető területén 1040-ben építtette az első székesegyházat, ide temették hat évre rá Magyarország második királyát, Pétert. Húsz évvel később itt békült ki Salamon király és Géza herceg. 

A második templom altemploma, mely ma is megvan, a XII. század elején, maga a templom a század végén épült. Mellette székes- és társaskáptalan létesült, a johanniták és a domonkosok rendházat alapítottak. A tatárjárás során felégetett város a XIII. században várfalat kapott. E falakon belül létesült az első magyarországi egyetem, melynek pápai jóváhagyására 1367-ben került sor. 

Pécs a középkorban jogilag püspöki fennhatóság alatt álló mezőváros volt, a régióban azonban szabad királyi városi szerepet töltött be, mint a közigazgatás, a kereskedelem és a kultúra központja. Sorra újabb szerzetesrendek települtek ide, a XIV. század végén a városnak már kórháza is volt. Kedves tartózkodási helye volt e város Corvin Mátyás királynak, aki 1476-ban országgyűlést is tartott a falai között. Pécs híres püspöke volt Janus Pannonius, aki a várost a magyar reneszánsz kultúra egyik központjává tette. János király 1541-ben bekövetkezett halála után a város polgárai a nagyváradi békekötéshez ragaszkodva Ferdinándot ismerték el királyuknak. Ugyanezen évben II. Szolimán szultán Budáról visszatértekor sikertelenül ostromolta a várost. Két évre rá azonban Pécs is elesett, a város török kézre jutott, lakosai elszéledtek, és Szolimán az elfoglalt várost a szandzsákság székhelyévé emelte.

Pécs másfél évszázadra keleties kereskedőváros lett, a törökök számos épületet (dzsámit, mecsetet, fürdőt) emeltek. A fél évszázados török békét a XVII. században csatározások váltották fel, majd következett a törökellenes felszabadító háború, mely során a város nagyrészt elpusztult, lakói szétfutottak. 

Az élet azonban gyorsan újraindult, a XVIII. századdal Pécs új virágkora kezdődött. A század második felétől nagy építkezések zajlottak, megkezdődött a mecseki szén kitermelése. Klimó püspök 1744-ben megnyitotta az ország első – ma is működő – nyilvános könyvtárát. 1780-ban Pécs szabad királyi városi rangra emelkedett, 1839-ben megnyílt első kőszínháza. Az ipar is rohamos fejlődésnek indult, a millenniumra Pécs Magyarország egyik legtekintélyesebb városává emelkedett. 

A pécsi Zsolnay-szobor

A belváros központja akkor is a Szentháromság szobrával ékített díszes Széchenyi tér volt, melynek azóta is nevezetes épületei a török dzsámiból átalakított belvárosi templom, a ciszterciták főgimnáziuma és temploma, a királyi tábla palotája, az 1890-ben újjáalakított irgalmas rendi templom, a központi és pécsi takarékpénztár szép épületei és a városháza (1832). A város leghíresebb műemléke azonban a székesegyház. Ezen egyház már a XI. században, sőt az altemplom talán már Péter király idejében elkészült, majd a XIV. században átépítették. A törökök különféle célra használták, majd kiűzésük után eredeti alakjából egészen kiforgatták, a XIX. század legelején Pollack Mihály tervei alapján klasszicista, a század végén viszont neoromán stílusban újból átépítették. Ilyenformán a székesegyházból minden eredeti, kivéve amit a szemlélő lát – az eredeti alapokon álló eredeti falakat a millenniumot megelőző időkben végbement restaurálás takarja. Egyébként Pécs belvárosa lényegében ma is azt az arcát mutatja, mint száz évvel ezelőtt, csupán a várfalakból látható ma több, mint akkor.

Itt központosult számos kulturális és jótékonysági intézet; volt püspöki teológia és jogakadémia (líceum), állami főreáliskola, ciszterci főgimnázium, kereskedelmi középiskola, tanítóképző intézet, városi polgári leányiskola és számos más alsófokú iskola (az egyetem Trianon után települt ide Pozsonyból). A 6 éven felüli férfi lakosság nyolcvankét százaléka, a női lakosság hatvanhét százaléka tudott írni-olvasni. Pécsett hat magyar lap és folyóirat jelent meg: a Pécsi Figyelő, Pécsi Napló, Pécsi Közlöny, Gazdasági Néplap, Néptanoda, és Pécsi Jogi Közlöny. 

Pécs legnevezetesebb ipari üzeme az egyszerű téglavető és fazekasműhelyből fejlődött, már akkor is világhírű Zsolnay-féle majolikagyár volt, mely külön posta- és távíróhivatallal rendelkezett, volt ipariskolája, 40 legényből álló tűzoltósága, betegsegélyező és temetkezési egyesülete, gyári rokkantak segélylapja. A város többi gyárai közül említendő a Littke-féle pezsgőgyár, három sörgyár, egy nagy bőrgyár (100 munkás), a légszeszgyár, a villamos telep, a Kindl-féle gépgyár és lakatosműhely, az Angster-féle orgonagyár (hazánkban akkor a legnagyobb), továbbá kesztyű-, cement-tetőcserép-gyár, harangöntő és gép-, parketta-, bútor- és sajtgyár stb. 

Igen jelentékeny volt Pécs kőszénbányászata, melyet a várostól északkeletre elterülő, és hozzátartozó Bányatelepen a Duna gőzhajózási társulat birtokolt. A széntelep Bányatelepnél kezdődött, és mint összefüggő egész 13,5 kilométer hosszban Pécs, Szabolcs, Somogy és Vasas községekben húzódott keresztül. A kőszén az alsó liász földtani rétegben fordul elő, ahol száznál több szénréteget fedtek fel, melyeknek vastagsága 13 méterig terjed; közülük mintegy 30 lefejthető, és ezek átlagos vastagsága 1 m. Az évi termelés ekkor kereken félmillió tonna szén volt. 

Pécsvárad 

Kisközség, járási székhely, 1891-ben háromezer német és magyar lakossal, járásbírósággal, posta- és távíróhivatallal, postatakarékpénztárral. Szent István itt bencés apátságot alapított, melynek templomát és monostorát 1015. augusztus 15-én szentelték fel. Az apátság az egyik legjelentősebb és leggazdagabb királyi egyház volt, mely közvetlenül az esztergomi érsekség alá tartozott. Pécsvárad kolostorában volt elrejtve Álmos herceg fia, Vak Béla mindaddig, míg II. István király ezt meg nem tudta, Vak Bélát udvarába hivatta, uralkodótársává emelte, és a trónörökséget reá hagyta. A középkor végére jelentősége csökkent, a hódoltsággal pedig nagyon megcsappant, bár folyamatosan lakott maradt. A török alóli felszabadulás után nagyrészt német telepesekkel népesítették újra. Mária Terézia az itteni apátságot roppant uradalmával együtt a magyar királyi egyetemnek ajándékozta, melynek az a Monarchia fennállásáig birtokában is maradt. 

Sásd 

Kisközség, járási székhely az úgynevezett Hegyháton, 1891-ben hétszáz magyar lakossal, a szolgabírói hivatal és közjegyzőség székhelye vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, és posta-takarékpénztárral. Első írásos említése a XIV. századra esik, egy ideig Werbőczy István birtoka is volt. A hódoltság alatt lakossága elpusztult és szétszéledt, a XVII. században magyarokkal települt újra. 

A siklósi takarékpénztár

Siklós 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben ötezer magyar és német lakossal, járásbírósággal és adóhivatallal, királyi közjegyzőséggel, polgári fiúiskolával, iparostanonc-iskolával, takarékpénztárral, takarék- és hitelegylettel, selyemtenyésztési főfelügyelőséggel, ipartestülettel és gőzmalommal, Ferenc-rendi kolostorral. Két hetilapja volt, a Siklós és Vidéke és a Siklósi Hírlap. 

Első vára a XIII. században épült, ezt bővítették és alakították későbbi urai. 1401-ben a királyi hatalom ellen lázadó főurak itt tartották fogva Zsigmond királyt, akit csak kegyelemlevél kicsikarása után engedtek szabadon. A török uralom idején Siklós is hódoltság alatt állott, és csak 1689-ben szabadult fel. Első tulajdonosa, Caprara tábornok a várat barokk várkastéllyá alakíttatta. Az első népképviseleti országgyűlésbe Siklós község Táncsics Mihályt választotta követül, később két ízben is Jókai Mór volt a képviselője. 

Villány

Kisközség a Harsányi-hegy, vagy másképpen Szársomlyó tövében, 1891-ben kétezer német, szerb és magyar lakossal, volt ipartestülete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Híres volt kitűnő vörösboráról. A XIV. század óta ismert település, a Villányi- és a Garai-család birtoka. 

A hódoltságot lezáró visszafoglaló háborúk egyik fontos ütközete, a nagyharsányi csata során teljesen elpusztult, lakói szétfutottak. Ezt követően szerbek, száz évvel később németek települtek ide. A lakosság fokozatosan elmagyarosodott, a szerbek a XX. század elején délre költöztek.