Ha jó a nyilvántartásom, akkor ez az ezredik Jobbszél. Az elmúlt ezer hét ezer újságjában mindig volt egy jegyzetem.

Életemben háromszor fordult elő, hogy egy plátóinak induló nagy szerelem beteljesült.

Hirdetés

Ötévesen lettem szenvedélyes Vasas-drukker, mást se akartam, mint focistává válni piros-kékben. Tízévesen egy toborzón aztán a rengeteg jelentkező kissrác közül beválogattak azok közé, akiket az angyalföldi egyesület leigazolt. Ez a románc azonban gyorsan véget ért; kellő tehetség, kitartás és szerencse híján három év múlva szögre akasztottam a futballcsukát, eltávolodtunk egymástól a klub és én. A másik két beteljesülés hosszabbnak bizonyult.

Évfolyamtársam húga, akitől olaszul tanultam, kétévnyi kitartó ostromom után feladta a reménytelen ellenállást, és elfogadta, hogy velem kösse össze az életét. Azóta huszonhat év eltelt, született négy gyerekünk.

A kilencvenes évek végén a kedvenc újságom a Demokrata volt. Több helyen is napvilágot láttak írásaim, de igazán mégis arra vágytam, hogy itt publikálhassak. Amikor az első néhány szösszenetem megjelent, és a főszerkesztő úr rovatot ajánlott, az többet ért, mint felhúzni a Vasas-mezt. (A feleségem igenje azért fontosabb; de a második hely ezzel a meghatározó húsz évvel mindenképpen a Demokratáé.)

A fellángoló kultúrharcban, amikor a nemzeti-jobboldali művészek megpróbálják kivívni legalább az egyenjogúságot, nem is az a legfontosabb, hogy kimaradtunk a díjakból, az anyagi megbecsültségből, vagy hogy a műveinket elhallgatták. A legnagyobb tragédia, hogy a fojtogató balliberális légkörben meg sem születtek ezek a művek. Az ember nem ír a fióknak regényt, drámát (nem véletlenül nem kerültek elő a rendszerváltáskor kéziratok százai); nem rendez a fióknak színdarabot vagy filmet; a megjelenés, az elismerés esélytelenségét látva bele sem vág. Ezért a legfontosabb számomra a Jobbszél rovattal kapcsolatban, hogy ezek az írások egyáltalán megszülethettek. Hála és köszönet Bencsik Andrásnak!

Korábban írtuk