Hirdetés

Október 23-án gyönyörű napsütésben sétáltunk a 301-es parcellában. A huszon­évesen kivégzett hősök, a börtönben meggyilkoltak, a magyar szabadságharcosok és mártírok sírjai és kopjafái között. Az emlékműnél két katona állt díszőrséget. Kevesen voltunk; azt hiszem, a 80-as években is jártak itt ezen a napon ennyien, csak akkor még lovas rendőrök rúgták szét a csokrokat, és civil ruhás ávósok igazoltatták az emlékezőket.

Ahogy körülnéztem, mintha megsokszorozódtak volna az emberek. A színes ruhás, babakocsit toló vagy mobiltelefont kapcsolgató, az éppen leparkolt Opelből kiszállók között megannyi szürke, kopottas, többnyire fiatal férfi és néhány hasonló nő tűnt fel. Minden megemlékezőre jutott kettő-három. Némelyiket fel is ismertem. A fiatal srác, a mindörökké 18 éves Mansfeld Péter, a tiszta arcú kis törékeny medika, Tóth Ilonka; a Corvin köziek első parancsnoka, Iván-Kovács László, az arisztokrata családban kommunistává, majd a nemzet vértanújává lett Pálinkás-Pallavicini Antal. Kíváncsian figyelték a virágokat hozó, gyertyákat gyújtó megemlékezőket.

Hirtelen Tóth Ilonka lépett hozzám.

– A sok kegyetlen ávós között volt egy különlegesen nagy gazember – mondta halkan a medika. – A körmös Bauer… Azt hallottuk, a fia néhány napja arról beszélt, hogy vissza kell keresztelni a Moszkva teret, újra felállítani Lukács György szobrát…

– Én meg Apró Antalról akartalak kérdezni – szólalt meg a hátam mögött valaki. Az eltéveszthetetlen cvikkerrel, bajusszal a miniszterelnök kelt ki a sírból. – Annak idején azok között volt, akik a kivégzésünkért hadakoztak. Később még az Országgyűlés elnöke is lett. Igaz, hogy az unokája ma az Európai Parlament alelnöke? Igaz, hogy magyarok százezrei szavaztak a pártjára?

A fejemet ráztam.

– Ugyan már, Imre bácsi! Mit képzel, Ilonka? Harminc évvel a rendszerváltás után? Dehogyis! Hiszen nem ezért tetszettek meghalni. Ilyenfajta abszurditás csak szürreális novellákban van. Nyugodjanak békében!