Az MSZP és az SZDSZ ellenzékben is képes az alapvető társadalmi-gazdasági folyamatok befolyásolására, valamint a kulturális élet és a nyilvánosság fölötti ellenőrzés tartós biztosítására. A Magyar Szocialista Párt mindmáig élvezi az utódpárti szerepéből eredő anyagi és szervezettségi előnyöket. Formális és informális kapcsolatrendszereik szinte érintetlenek, aminek az a legfőbb oka, hogy a rendszerváltó pártok egyike lényegében már 1991-ben a posztkommunista utódpárt szövetségesévé vált. Az SZDSZ árulása századvégi történelmünk legszégyenletesebb eseménye volt. Ennek ellenére, egy évtizeddel az első MSZP-SZDSZ-kormány megalakulása után, a szellemi-intellektuális szférában valami mégis végleg megváltozott. A balliberális értelmiségi holdudvar esztelen gyűlölködése saját monopolhelyzetük megingásának és a mögöttük álló politikai elit elbizonytalanodásának a jele. A félelem növekedése abból a – lassan érő – felismerésből táplálkozik, hogy hiába foglalták el a társadalmi-gazdasági élet kulcspozícióit, hiába vonták ellenőrzésük alá a médiumokat, a hétköznapi élet tereit nem sikerült megszállni, az intim-privát szféra befolyásolása csak részben sikerült. A baloldali szellemi offenzíva megtört, a balliberális elit egy része a legsilányabb tömegkultúra előállítására szakosodott, miközben a jobboldali értékek elfogadottsága nőtt, és szellemi-intellektuális értelemben is testet öltött és versenyképessé vált a jobboldali Magyarország. Ha ez nem így lenne, akkor a baloldal sohasem veszített volna választást. Mint már utaltunk rá, erőfölényük példátlan: ellenőrzésük alatt tartják a gazdaság és a kultúra nagy részét, őket szolgálják a kereskedelmi televíziók és rádiók, három országos napilap, hetilapok és bulvárlapok sokasága, a nemzetközi tőke jelentős része, és befolyásos közéleti szereplők serege. A jobboldali szimpátiával nem vádolható Szalai Erzsébet így fogalmazott: „…mire a Fidesz hatalomra került, addigra az alapvető gazdasági-hatalmi pozíciókat már elosztották. Vizsgálataim szerint a Fidesz igazából erős gazdasági pozíciókra nem tudott szert tenni. A hatalmi leosztás 1996-98 között nagy vonalaiban véglegessé vált.” (Magyar Hírlap, 2001. október 6.) De 1998-ban mégis veszítettek. Ilyen környezetben minden jobboldali győzelem csodaszámba megy, mert ez egyben élő cáfolata a józan logikán alapuló – kizárólagosan a valóságos erőviszonyokra koncentráló – racionális gondolkodásmódnak. A ’98-as jobboldali győzelem annak bizonyítéka, hogy a társadalmi-gazdasági és a politikai folyamatok számtalan irracionális elemet is tartalmaznak. Részben ennek köszönhető, hogy mára a szellemi-intellektuális szférában megszűnt a balliberálisok abszolút erőfölénye. Sőt! Magyarországon hosszabb távon jobboldali szellemi dominancia lesz, ugyanis a lelkekért folyó csatát a posztkommunista baloldal elvesztette. A jövőért folyó harcban esélye sem volt a győzelemre, hiszen csupa elkoptatott frázist, kompromittálódott eszmét kínált megvételre. Semmit, ami érték, ami magyar, ami nemzeti, ami európai és ami évezredes. Ezért aztán az ellenőriz(het)etlen hétköznapi folyamatokban mindinkább felértékelődtek a klasszikus jobboldali értékek: a családközpontúság, a nemzethet való kötődés, a rend és a kiszámíthatóság utáni vágy, a felebaráti szeretet, valamint a folyamatosság igénye, a tradíciók tisztelete. Ezzel szemben a haladás, az egyenlőség, a szociáldemokraták emberarcú szocializmusa és a „felelős hazafiság” igencsak gyenge kínálat. A baloldal az értékek – ezáltal hosszabb távon a gyakorlat – szintjén vesztett. Ráadásul ma már közhely és hétköznapi tapasztalat, hogy szép ígéreteiből sose valósított meg semmit. Már a kommunizmus is abba bukott bele, hogy a vérvörös utópia sosem lett a családtagok álma. A legkisebb természetes közösségek ösztönösen ragaszkodtak az elődeiktől örökölt értékekhez és szokásokhoz. Pedig most is mindent megpróbáltak. Az SZDSZ sikerrel akadályozta meg, hogy az egykori keresztény-magyar középosztályhoz tartozók visszakaphassák az államosításkor elrabolt javaikat, ami automatikusan vezetett volna pozícióik megerősödéséhez. A posztkommunista-szocialisták és a baloldali liberálisok ösztönösen középosztály- és jobboldal ellenesek. Az elmúlt másfél évtizedben a marxizmus-leninizmus hegemóniáját felváltotta a liberális értékek divatja és diktatúrája. Magyarországon a kereskedelmi médiumok lényegében az ÁVH szellemi utódszervezeteiként működnek. Az ÁVH-s internacionalista nagyapák neoliberális leszármazottai gumibot helyett elektronikus eszközöket használnak nemzetellenes nézeteik terjesztésére. Így nincsenek külsérelmi nyomok, a lelki sebekről pedig senki sem állít ki látleletet. Nyilván véletlen, de mégis van valami sorsszerű és szimbolikus abban, hogy az ÁVH egykori magas rangú tisztjének fia ma az SZDSZ meghatározó politikusa, az ő leszármazottja pedig az egyik legbefolyásosabb kereskedelmi televízió munkatársa. A tartós SZDSZ-es szellemi offenzíva sajnos nem volt eredménytelen: a kereskedelmi (gagyi)médiumok többek között ennek köszönhetik kétmilliós nézettségüket. A baloldali elit- és tömegkultúra előállítói egyben az MSZP-SZDSZ-koalíció kiszolgálói, a nemzetellenes törekvések megtestesítői, a deviáns magatartásformák népszerűsítői, a másság kultuszának megszállottai, az idegenek rajongói. Számukra minden szép, ami nem magyar és minden követendő, ami a közmegegyezésen nyugvó normarendszert sérti. Az ő erkölcsi megítélésük szerint alig létezik olyan kisebbség vagy szubkultúra, amelyik méltó lenne a megbélyegzésre, mert mindent támogatnak, ami gyengíti a többségi társadalom kohézióját. Az MSZP és az SZDSZ a tradicionális szellemi-kulturális értékek képviselete és védelme helyett egy szórakoztató és fogyasztás-centrikus modell népszerűsítésében érdekelt. E primitív világkép jegyében fonódott össze a balliberális politikai és szellemi elit a szórakoztatóipar úgynevezett megasztárjaival: a deviáns, ripacskodó, közönséges és harsány, egymással csereszabatos műveletlen percemberkék világával. Rossz arcú, zavaros gondolkodású exhibicionistákat és agyonsminkelt konzumidiótákat kínálnak példaképként. A kultúrát szórakoztatóiparrá züllesztő értelmiségi csoportokat zavarja a legkevésbé, hogy a posztkommunista-baloldali ideológiából eltűnt a kultúrateremtő erő, miután ők régen szakítottak a kanonizált kultúrával. A Para-Kovácsok, a Settenkedők, az Anettkák, a Somák, a Sickratmanek és társaik célja a megbotránkoztatás, a korlátlan önmegvalósítás és a pénzkeresés. A gyökértelen underground és a posztmodern kultúra bomlástermékei ők. Egy valódi kultúra nélküli világ öntelt hírnökei. De akárhogy erőszakolják, a társadalom jelentős része nem vevő a hagyományostól túlságosan eltérő tudat- és magatartásformákra, a balliberális szellemiségű médiumok által előállított nemzetközi konzumkultúrára, az erőszakba, szexbe és humorba csomagolt primitív sablontörténetekre. Persze a kereskedelmi médiumok is megtalálták a maguk közönségét, de egyre többen vannak, akiket már nem érdekel, hogy Andi bugyija nedves lesz-e Soma mama vagy Anettka – egyébként nem létező – bájai láttán. Ez a visszataszító szellemi merényletsorozat sokakból váltott és vált ki ellenreakciót, ennek következtében szinte ösztönösen növekszik a tradicionális értékekhez és szokásokhoz vonzódók száma. Az ország kulturálisan is rendkívül megosztott. Ezért aztán hiába vannak jelen az agresszív balliberális kultúra képviselői szinte mindenütt, a spontán-civil szférát mégsem sikerült befolyásuk alá vonni. Nem győzhettek, mert a jobboldali Magyarország egy olyan szellemi-érzelmi közösség, amelyik őrzi a nemzeti múlt értékeit, az ezeréves normákat, közös történelmünk letisztult, magasztos pillanatait. A baloldali szellemi terroristák tevékenysége ellenére megállapítható, hogy a társadalom egyre jelentősebb része fogékony a politikai, ideológiai és kulturális értelemben vett nemzeti-polgári-keresztény értékek iránt. A politikai jobboldal szempontjából a legfontosabb kérdések egyike, hogy a jobboldali értékelkötelezettségű polgárok miért nem válnak automatikusan jobboldali szavazókká? Sokat mondó szám, hogy 2003-ban 600 ezren rendelkeztek úgy, hogy adójuk 1 százalékát az egyházak kapják. Ez hármas szorzóval önmagában 1 millió 800 ezer ember… A magyarországi balliberális szubkultúra képviselői úgy szeretnének az általuk megvetett magyar társadalom teljes jogú tagjaivá válni, hogy közben ne kelljen beilleszkedniük. Ezért az országot próbálják meg a saját képükre formálni. Olyan Magyarországot szeretnének, ahol nem érvényesülnek az ezeréves társadalmi normák, és ahol nem számít a múlt. Helyesen érzékelik, hogy a jobboldali Magyarország lassan visszakéri jussát, a vérkeringés helyreállásával javul a látás, a hallás és egyre pontosabbak a helyzetértékelések is. Növekszik azoknak a száma, akik makacsul ragaszkodnak saját öröklött értékeikhez, identitásukhoz, entitásukhoz és elutasítják a kettős mérce használatát. Az emberi világhoz eredendően hozzátartoznak az erkölcsi normák és kérdések. Most mégis azt kell látnunk, hogy Horn Gyulával, Medgyessy Péterrel, Pető Ivánnal, Szanyi Tiborral, Eörsi Mátyással és társaival szemben nem érvényesíthetők az erkölcsi követelmények. Sajnos e politikusokat csak az utókor rekeszti ki majd végleg a magyar nemzet erkölcsi közösségének tagjai közül. Mivel a morális követelmények hiánya a baloldali szavazóbázist nem nagyon zavarja, ezért ezek a személyek még évtizedekig képviselhetik az erkölcsöt relativizálók (viszonylagossá tevők) közösségét. Sikerük titka éppen az, hogy velük szemben erkölcsi szempontok nem érvényesíthetők. Kivéve a közvélemény ítéletét. A minden rendet, tekintélyt, hierarchiát megkérdőjelező magatartás sokszor a szabadság és a liberalizmus jegyében jelentkezik. A posztkommunista baloldal uralkodó ideológiája az a neoliberalizmus, amelyik megismétli a kommunizmus hibáit, amikor tévedhetetlennek mutatkozik, és hittételeket hirdet. Csak az individuumokra van tekintettel, pedig az egyén csak társas kapcsolataival, illetve ezek kölcsönhatásaival együtt létezik. De nekik az önző, semmihez és senkihez nem kötődő, a korlátlan önmegvalósításban hívő versenyképes fogyasztókra van csak szükségek. Felvilágosult világpolgárokra és szabványosított végtermék-felhasználókra. Most azért félnek, mert már tudják: hiába nyertek meg szinte minden csatát, az ütközetet mégsem tudják megnyerni. n

A szerző politológus és publicista