Élő adásban nézzük a világtörténelem kavargását, és egyre kevésbé értjük, mi történik. A világ legjobban őrzött épületébe fegyvertelen tüntetők puszta nyomulással betörhetnek, a világ legnagyobb hatalmú testülete elnökének pulpitusán elképesztő maskara pózolhat. Hogyan lehetséges ez? Mi történik itt?

Hirdetés

Egy biztos: az egyszerű válasz biztosan hamis. Végtelenül bonyolult folyamatoknak vagyunk a tanúi, amelyekben minden történés gyökerei a múltba nyúlnak, néha meglepően régi múltba, egészen pontosan 1789-be, a francia forradalom napjaiba, amikor fordulatot vett az úgynevezett nyugati történelem.

Először azért a közelebbi múltat vegyük szemügyre. Donald Trump egyszerre formálója és megjelenítője annak a folyamatnak, amelynek során a közéleti viták egyre inkább a klasszikus hitviták karakterét veszik fel. Trumpról már a 2016-os elnökjelölti kampánya során kettős kép alakult ki: hívei az országot a katasztrófától megmentőnek, ellenfelei a katasztrófát előidézőnek látták.

Fotó: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo
Korábban írtuk


És ez az elnöksége idején sem változott, sőt erősödött, holott nemhogy katasztrófa nem következett be, hanem kifejezetten virágzó évek köszöntöttek Amerikára. Trump jó elnöke volt az Egyesült Államoknak. Ez azonban a politikában egyre kevésbé játszik szerepet. Azzal, hogy a munkanélküliséget rekordalacsony szintre szorította vissza, ezerszer többet tett a szegénynegyedek lakóiért, mint akárhány Antifa-tüntetés, a baloldal mégis szegényellenességgel vádolta. A 2016-os orosz internetes beavatkozásról semmit sem lehetett bizonyítani, Trumpot mégis végig az orosz befolyás haszonélvezőjének állították be. A 95 százalékban baloldali liberális sajtó Trumpot négy éven át szakadatlanul zaklatta, az erényeit elhallgatta, a hibáit ezerszeresükre nagyította, őt magát az Ősgonosz megtestesülésének írta le. Az egyik nagy napilap még azt is megtette, hogy kirúgja azt a szerkesztőjét, aki leközölte egy konzervatív szenátor Trump álláspontját támogató véleménycikkét.

Így hát a Trump újraválasztása körüli viták a valódi érvek ütköztetése helyett arra az egyetlen kérdésre redukálódtak, hogy abból lesz-e katasztrófa, ha újraválasztják, vagy abból, ha nem. A lassan demenciába hajló Joe Bidennek ebben a kampányban politikai értelemben egyetlen képessége játszott szerepet: hogy ő nem Trump. A demokraták ezért hunytak szemet például Biden fiának egészen penetráns korrupciós botránya fölött. Valószínűleg bármi fölött szemet hunytak volna. Az amerikai választók tavaly novemberben valójában kizárólag Trump és a nem Trump között választottak.

Hozzá kell tennünk, hogy Donald Trump minimum ellentmondásos ember. Remek szónok, aki azonban sokszor nem tulajdonít jelentőséget a következetességnek, képes szemrebbenés nélkül az ellenkezőjét állítani annak, amit egy napja mondott. Előélete sem éppen konzervatív, hatalmas egójával sokszor kellemetlen helyzetbe hozza tárgyalópartnereit. Igazi civil volt a pályán, aki pillanatnyi zavar nélkül lépett át az évszázados konvenciókon. 2016-ban pontosan ilyen emberre volt szükség ahhoz, hogy legyőzze a pénzzel, paripával és fegyverrel bőségesen ellátott demokratákat, és szembeszálljon a világszerte megerősödő baloldallal. De ezek a tulajdonságai vezettek oda is, hogy a végén elveszítette a realitásérzékét, és nem volt képes elfogadni, hogy veszített.

Márpedig veszített. Elég baj ez Amerikának, elég baj a világnak, de akkor is ez történt. Nem lett volna szabad a választások eredményének kongresszusi véglegesítése napján százezres tömegtüntetést összehívni, és odaküldenie a híveit a Capitoliumhoz.

Ami azonban ott történt, ahhoz már semmi köze. A Capitolium ostroma egyenesen következett azokból a tüntetésekből és zavargásokból, amilyenekből több százat élhetett át Amerika lakossága az elmúlt nyáron. A BLM-mozgalom, ha lehet így mondani, polgárjogot szerzett az utcai zavargásoknak, a felfordulásnak. A baloldali liberális sajtó – jeleztük, ez az USA-ban 95 százalékot jelent – megvédte, elfogadhatónak állította be ezeket a zavargásokat. Hát most a jobboldal is élt vele. Az a rendőrség pedig, amelyet a baloldal hónapok óta vádolt, megfélemlített, megszégyenített, amelynek a feloszlatását követelte, amelynek a tagjai a nyár óta attól rettegnek, hogy egy telefonos videó miatt meghurcolják, tönkreteszik őket, az a rendőrség most is képtelennek bizonyult erőt felmutatni. Nem kellett ide semmiféle összeesküvés: beérett a baloldali vetés, megrendült a rend.

És itt térünk vissza a gondolatmenetnek ahhoz a részéhez, ahol a múltbéli gyökerekről volt szó. Nyilván annak is múltja van, 1789 mégis fordulópont: ráérő közép­osztálybeli fiatalemberek ekkor szereztek először hatalmat arra, hogy a világot a saját elméleteik szerint erővel megváltoztassák. Ekkor született az a sajátos, határozott formát soha nem öltő mozgalom, amelynek valódi célja maga az erőszakos világmegváltoztatás. Ez a mozgalom, mint a mesebeli kis gömböc, előbb fölfalta a szocialista baloldalt, és kommunizmust csinált belőle, fölfalta a tudományos haladásba vetett hitet a darwini evolúcióval, és nácizmust csinált belőle, majd fölfalta a fényes múltra visszatekintő liberalizmust, és identitásdiktatúrát csinált belőle.

A leghelyesebb, ha ezt az olykor eufemisztikusan társadalommérnökösködésnek is nevezett mozgalmat vagy inkább attitűdöt az első megnyilvánulása alapján jakobinizmusnak nevezzük, és egyáltalán nem futunk tévútra, ha a guillotine is eszünkbe jut. Ennek az identitásnak éppen az adja az erejét, hogy nincs szervezett formája, nincs regisztrált tagsága, intézményrendszere. Ráadásul van egy csodafegyvere: a hozzá csatlakozónak a jóemberség illúzióját kínálja. A jó emberét, aki eltörli a tőkés kizsákmányolást, aki szorgos munkása a társadalmi kiválasztódásnak, aki harcol az igazságtalan megkülönböztetés ellen, aki fölemeli az elnyomottakat.

Ami viszont a kommunizmussal szemben új vonás, hogy a globális nagytőke ezúttal szövetségre lépett a magát baloldali liberalizmusnak nevező, valójában identitárius ruhába öltözött jakobinizmussal, és teljes súlyával melléállt. Félelmetes szövetség ez, különösen azért, mert nem személyek megegyezéséről van szó, hanem érdekek találkozásáról, a szereplők nem utasításra cselekszenek, hanem érdekeiket követve. A rendszer így önmagát működteti, éppen ezért nehéz legyőzni is. A politika farkasai, rókái és sakáljai pedig készségesen élére állnak ennek a szövetségnek, mert itt érzik az erőt.

Fentebb a guillotine-t említettük. Természetesen a maga fizikai valójában a szörnyű eszköz már nem működik, a sajtó azonban tökéletesen képes eljátszani a szerepét. A nyilvánosság eszközével ma bárki tönkretehető, és természetes dolog, hogy a legtöbb ember ezt nem kockáztatja meg. A sajtó képes eldönteni, hogy mit szabad gondolni a világ jelenségeiről és mit nem. Donald Trump, a világ leghatalmasabb civilje, dollármilliárdokkal a zsebében, a maga hatalmas egójával és bizonyos fokú gátlástalanságával egy négyéves ciklus erejéig képes volt semmibe venni a sajtó gigantikus nyomását. De éppen a civilsége végül védtelenné tette a politika farkasai­val, rókáival és sakáljaival szemben, és vereséget kellett szenvednie.

Ahhoz tehát, hogy valaki hosszú távon sikerrel vegye föl a harcot az újabb és újabb arcát mutató jakobinizmussal, nem elég erős civilnek lennie. A politika oroszlánjára van szükség.