Ősi szarvasábrázolásaink megjelennek népművészeti alkotásainkon, faragványainkon, házainkon, szobánkban és sírjainkon. A „csodaszarvas”, illetve a szarvasűzés jelenete messze Belső-Ázsiába nyúlik vissza. Mondáinkban egy-egy villanásra feltűnő lénye arra mutat, hogy őseink benne látták jólétük előmozdítóját. Ősszel a rengetegbe elvonuló, agancsait vesztő, tavasszal csillogó szőrzettel, ékesebb agancskoronával megjelenő szarvasban az újjászületést látták.

„Kivesztek az emberi tudatból a szimbólumok, a képmások, amelyek a régi időkben – amikor egy-egy állat képviselte azok jelentőségét – érthetővé tették a világot. Ennek ellenére tovább élnek a képzeletekben, álmokban, irodalmi és művészeti alkotásokban. Ezért felbecsülhetetlen érték az emberi tudás számára” (Mircea Elíade). Ez a hiedelem nem folytatása az ember formájú termékenység-isten kultuszának, hanem isteni tevékenység továbbélése egy olyan nép szarvasában, amelynek éltető erejében addig is hitt. Az agancsok az erőt, a becsületet, a termékenységet, a szarvasok a hosszú életet és az újjászületést jelképezték.

Kézai Simon szarvasa nem pompázott fényben, mégis arra kényszerítette a királyfiakat, hogy ott telepedjenek le, ahol az állat eltűnt. Keresztény műveltségünkben a Szentlélek-galamb tölti be ezt a tisztet, a szarvas pedig a szentséges létező, aki befogad, megtart, aki a fény birtokában cselekszik, aki maga az örök fényóhajtás, a boldogasszonyság, aki lentről fölfelé közvetít.

Emese, a szarvasünő névváltozata a csodaszarvasunkban testesülő-lelkesülő, fényt adó nőiség, aki méhébe fogadta a turulmadár közvetítette üzenetet, az égi magot, s fia Álmos révén Árpád-házi királyaink, a dicső Turul-nemzetség ősanyja, és egyben az Istenszülő Asszony, Szűz Mária „előképe” népünk hitvilágában.

A szarvasábrázolás nem egyedül a magyarok sajátja, de történelmünk úgy alakult, hogy a magunkkal hozott szarvasmítosz népünk jelképévé vált. A szarvas a buddhizmusban a Három Esztelen Teremtmény egyike; Buddha először egy szarvasparkban prédikált. A japánoknál az istenek hátasállata, Kínában a halhatatlanság, a jólét, a gyermeki szeretet és a hosszú élet szimbóluma. A perzsáknál a Szarvasűző Herceg felesége – a törzs ősanyja – szarvas volt. Az európai mitológiában a szarvas a Nap és a fény állata; Artemisz istennő szarvas képében jelent meg és jól ismert Héraklésznek a kerinai aranyagancsú szarvas űzéséről szóló hitregéje. Az ősi kelta mítoszokban a szarvasok a „tündérek marhái”, akik az istenek és az emberek között közvetítettek, a lappok szarvasmondája szerint pedig az égi jávorszarvas a Cassiopeia, a Perseus és az Auriga csillagképekből áll össze.

A turáni népek körében a szarvas szent állatnak számított, amely agancsán hordozza a Napot és a Holdat, jelezve, hogy ő vezeti a választott népet a sötétségből a világosságba, a halálból az életre és régi hazájából az új hazába. A csodaszarvas a hun-magyar népek meghatározó totemőse, táltoshőse, legjelentősebb mitológiai állata. Az iráni fennsíki jászok szent állatainak egyike volt egy óriás termetű szarvas.

A szkítákat a „szarvasok népének” (szakáknak) nevezték, a magyarság mítoszvilágában is tőle ered a „szarvas-népe” kifejezés. A magyarok névadó ősét – Magort – testvérével, Hunorral együtt Ménrót feleségétől, Enehtől származtatták; Eneh török jelentése „nőstény szarvas”.

Jankovics Marcell így összegzi a csodaszarvas-legendákat: „Napos, holdas, csillagos vagy más, égi eredetre valló jegyeket hordozó, szarvas-patás nőstényállat – rendszerint szarvasünő – két fiútestvért maga után csalogat, és aki egy folyógázlón vagy tengerszoroson át eljövendő feleségeikhez vezeti őket. A szarvas régi magyar neve boga.

Az ősi magyar hitvilágban a legjelentősebb nemzetséghős állatoknak megtisztelő jelzőkkel írták körül a nevét. A szarvas elnevezése a »boga« név jelzős átírása. Ágas-bogas szarvú.

A csodaszarvas-legendáinkban az új utakra vezető szarvas a hajnalt, a hajnali fényt, a változást, népünk újjászületését és új hazában való letelepedését jelképezi…”