Az első előjelekre – ahogy az lenni szokott – nem figyelt föl a világ. A bolsevik, majd utóbb szemérmesen szocialistának nevezett diktatúrákban a megfélemlített többség felett uralkodó agresszív kisebbség a látszat kedvéért bevezette az egypártrendszert, amelynek azonban még semmi köze nem volt ahhoz a betegséghez, ami később a tényleges demokráciákra nézve olyan végzetesnek bizonyult. A diktatúrák ugyanis más fajhoz tartozván, immúnisnak bizonyultak az előbbi betegségeire, de ez egy másik történet.

Először aggasztó sebességgel fogytak el a pártok, s a demokratikus pártrendszer kétpólusúra zsugorodott. Már ekkor felfigyeltek egyes kutatók arra a különös jelenségre, hogy a közéletben szereplő demokratikus pártok számának csökkenésével arányosan csökkent a társadalom egészét alkotó egyedek átlagos értelmiségi szintje is. Ahogy egy neves tudós annak idején nyersen megfogalmazta, minél kevesebb párt van egy adott országban, annál hülyébbek ott az emberek.

A leghülyébbek pedig ott vannak – mondta ez a tudós -, ahol a leghosszabb ideje már csak két párt található. Megfigyelte ugyanis, hogy ahol tartósan már csak két párt közül lehet választani, a társadalmi egyedek számára egy idő után ez is olyan nehéz szellemi feladatnak bizonyul, hogy a hagyományos testrész szerinti megkülönböztetést követően – jobb oldal, bal oldal – az óvodákban bevált jelek szerinti megkülönböztetést alkalmazzák – csacsipárt, elefántpárt -, ami bizony, hát, miként a neves tudós fogalmazta volt, nudli.

A kétpártrendszert pedig a látomás szerint követte az egypártrendszer, az úgynevezett nagykoalíció, amikor a választók, nem tudván különbséget tenni a csíkos párt és a kockás párt között, döntetlenre hozták a meccset, aminek következtében a két párt – nem tudván egyik sem a másikat legyőzni – nagykoalícióra lépett. A nemzetközileg elfogadott tudományos nézet szerint ekkor a választópolgárok agyában olyan rövidzárlat következett be, amely alkalmatlanná tette őket arra, hogy a továbbiakban bármit megkülönböztessenek bármitől.

Ekkor történt, hogy a nemzetközi médiumok jóságos vezetői úgy döntöttek, a sérült emberiséget a továbbiakban nem szabad semmiféle konfliktusnak kitenni, és orvosi javallatra betiltották az országgyűlési választásokat. Az emberek továbbra is szavazhattak az úgynevezett szavazóműsorokban, de már csak kizárólag arra, hogy Főzike vagy Gőzike jusson tovább az éppen aktuális táncdalverseny következő fordulójába.

Mindez azonban csak egy vízió. Korántsem biztos, hogy a németországi nagykoalíció vírusa elindítja a folyamatot, mint ahogy a posztkommunista MSZP új, neccharisnyás arculatkampánya, amelynek révén a szélsőbaloldali párt egy feljavított Fidesz-álarc felöltésével igyekszik – mi tagadás, nem kevés sikerrel – elhitetni, hogy nem érdemes a polgári ellenzékre szavazni, hiszen ők éppen olyan lendületesen fiatalok… nos, talán még ez sem jelent végzetes veszélyt.

A demokrácia intézménye egyelőre még legyőzhetetlenül erősnek látszik, bár a média mindent megtesz annak érdekében, hogy a különbségek összemosásával a polgárok választását értelmezhetetlen komédiává züllesszék. Hívószavak, színdinamikai trükkök, zenei foszlányok, szagok segítségével próbálják az emberi értelem ellen a homályos emóciókat mozgósítani.

Mindez hatásos, de a feketemágikus befolyásolás ellen itt, Európa egyik legősibb kultúráját őrző Magyarországon ma még viszonylag könnyű védekezni. A módszer a következő: végy egy mély lélegzetet és lassan fújd ki a levegőt. Ezután erősen koncentrálj arra, hogy magad elé idézd a polgári kormány négy évét. Ha ez sikerült, akkor gondolj erősen arra, hogy mi van most, és kik azok, akik képesek azt a korábbi állapotot ismételten előidézni. És meglátod hirtelen tisztán és világosan, hogy színektől, szagoktól, neccharisnyás lábaktól függetlenül kik azok, akikben megbízhatsz.