Szakács Gábor

„Minden cselekedetem célja (…) az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam”

Ha egy nép és vezetői nem becsülik nemzetük történelmi nagyjait, akkor nem érdemlik, hogy istenük megsegítse őket bajban, ínségben. Úgy tűnik, hogy a kevés kivételtől eltekintve sem II. Rákóczi Ferenc születésének idei 330., sem az általa vezetett szabadságharc néhány évvel ezelőtti 300. évfordulója nem hatott különösebben az említettekre.

Egy mondás szerint a név kötelez, amelynek igazságát II. Rákóczi Ferenc életútja tökéletesen bizonyítja. Ősei történetét ismerve ez nem is lehetett másként. Dédszülei, I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna Sárospatakon iskolát, könyvtárat teremtő tevékenysége, II. Rákóczi György hősi halála a törökkel vívott szászfenesi ütközetben, annak felesége, Báthory Zsófia, a Wesselényi-féle Habsburg-ellenes összeesküvésben részt vett fiuk, I. Rákóczi Ferenc életét pénzzel megváltó ügyessége, édesanyja, Zrínyi Ilona férfiakat megszégyenítő bátorsága ott volt génjeiben, amikor 1676. március 27-én Borsiban megszületett.

Szigorú, ám kiváló nevelésben részesült, latintanárát Badinyi Jánosnak hívták. Mostohaapja, Thököly Imre szintén a kemény élethez szoktatta, a török 1683-as bécsi ostromakor a pozsonyi táborba is magával vitte, ahol a hétéves gyermek vérhassal ágynak esett. A következő három évet a Caraffa csapatai által körülzárt Munkács várában töltötte édesanyjával és Julianna nővérével, amelyről egy érdekes esetet rögzített későbbi Vallomások című visszaemlékezésében. Zrínyi Ilona nem értvén Thököly rejtjeles leveleit, azokat férje velük lévő Absolon nevű titkárával íratta át. Nem zárható ki, hogy rovásírásról volt szó, hiszen a felnőtt Rákóczi már maga is így írta titkos üzeneteit a spanyol királynak. Absolon egy idő után azonban hamis átírást adott Zrínyi Ilonának, mivel már készült a vár megadására, amit az élelmiszer és hadianyag pocsékolásával kezdett, ami aztán ínséghez, lázongáshoz, végül a vár feladásához vezetett.

A családot Bécsbe vitték, ahol a magyargyűlölő I. Lipót császár a gyermekeket a szintén magyargyűlölő Kolonich Lipót bíborosra bízta. A 12 éves Ferencet anyjától elszakítva Csehországban jezsuitákkal neveltették, ahol oly kiválóan tanult, hogy Kolonich szerette volna, ha az atyák közé áll. És persze azért is, mert ebben az esetben az államra szálltak volna a gyermek 1,2 millió hektárnyi uradalmai, ám a 18 éves Ferencet Lipót császár 1694-ben nagykorúsította és így visszakaphatta birtokait. Feleségül bizalmasai a hessen-rheinfelsi fejedelem lányát, Sarolta Amáliát ajánlották, akivel esküvőjét Kölnben tartotta. A sors akarta, hogy a hölgy abból az ősi Leiningen-Westerburg családból származzék, amelynek későbbi sarja, Károly 1849-ben a 13 aradi kivégzett hős legifjabbjaként adja életét a magyar szabadságért.

Ferenc herceg Magyarországon ivászatokkal, lakomákkal, vadászatokkal, kártyázással töltötte napjait, még első gyermekét is részben a keresztapa, Lipót császár után nevezte Rákóczi Lipót Lajos Györgynek. A magyart már törte, folyékonyan csak latinul beszélt. Nem sokat törődött az idegen uralom alatt sínylődők gondjaival, az 1697-es tokaji felkelés hírére is azonnal Bécsbe sietett, hogy elhatárolódását bizonyítsa. Azon volt, hogy birtokait valamelyik örökös tartományért elcseréli, csak nem talált ilyet, így átmenetileg Batthyány gróf rohonci kastélyéba (mai nevén Rechnitz – Burgenland, innen származik a Rohonci Kódexnek nevezett rovásírásos lapocska) költözött.

Igaz, bécsi utazása előrelátását igazolja, amint azt barátjától, Luigi Ferdinando Marsiglitól – neki köszönhetjük az erdélyi rovásos botnaptár fellelését – megtudta, hogy már készen volt ellene az elfogatóparancs. Nincs kizárva, hogy Marsigli tanította meg a rovásírásra, amit a már említett későbbi titkos levelezésében használt.

Politikai szemléletváltása csak akkor kezdődött, amikor kapcsolatba került Bercsényi Miklós ungi főispánnal, aki tájékoztatta a szörnyű valóságról. Ezek közé tartozott az idegen német katonaság módszere, hogy úgy akart pénzt kicsikarni a fizetésképtelen magyaroktól, hogy a férj jelenlétében „használták” a feleségét. De megemlítette neki az Új Szerzeményi Bizottságot is, amely csak bizonyítás után és még akkor is csak jelentős illetékért adta vissza eredeti tulajdonosának a töröktől visszafoglalt birtokot.

„Hazám fölszabadításához saját gyötrelmeim és a szerencsétlen nép nyomorúsága miatt való felindulásomban kezdtem hozzá” – írja Emlékiratok című naplójában és ettől kezdve érdemes igazán figyelemmel kísérni életútját, hiszen ekkor már a közügyeket magánügyei elé helyezi. Tudatosult benne, hogy az erődítményeket idegenek lepték el, miközben az országnak se pénz, se saját hadfelszerelése.

Felvette a kapcsolatot XIV. Lajos francia királlyal, levelét liege-i (ma Belgium) származású embere, Longueval vitte, és ő hozta a választ. A második levélváltás alkalmával a császár leleplezi, Rákóczit pedig 1701. április 18-ra virradóra letartóztatják sárospataki várában. Bécsújhelyen ugyanabba az ablaktalan helyiségbe zárták, ahonnan a Wesselényi-féle szervezkedés idején anyai nagyapját, Zrínyi Pétert vitték a vesztőhelyre. Rá is ugyanez a sors várt volna, ha az őrzésével megbízott várkapitány, Gottfried Lehmann meg nem kedveli és meg nem segíti szökésében, noha tudta, hogy mi vár rá. A kalandos menekülés sikerült, Rákóczi eljutott Varsóba, találkozott Bercsényivel, Lehmannt pedig lefejezték, testét felnégyelték.

Lengyelországi tartózkodása alatt ideje nagy részét Brezán várában töltötte, ahol 1703 tavaszán két parasztnak öltözött magyar nemes rátalált. Üzenetet hoztak az otthoniaktól, akik hazavárták. Azok azonban türelmetlenségükben nem bírták kivárni, amíg maga is megérkezik, kibontották az általa küldött Pro patria et libertate feliratos zászlókat és rátámadtak zsarnokaikra.

A Károlyi Sándor által szétvert csapat maradéka Esze Tamás vezetésével elébe ment a Beszkidek hágóin június 16-ára virradóra zuhogó esőben mindössze 34 lovassal érkező Rákóczinak. Ugyanez a Károlyi először hőstette jeléül Bécsbe vitte az elrabolt zászlókat, majd októberben hűséget fogadott a felkelés vezetőjének, végül újabb pálfordulással ugyanő teszi majd le a fegyvert 1711-ben.

A lengyel király halála után az ország bíborosa interregnumot hirdetett és Rákóczit kérte fel uralkodónak, amit azonban nem fogadott el, mert akkor fel kellett volna adnia eredeti szándékát. „…Minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam” – indokolja tetteit, majd bosszúságának is hangot ad: „Mióta ez az ország elvesztette királyát a mohácsi gyászos ütközetben (…) azóta a magyar nemzetet minden idegen nemzet történelmében befeketítik, rebellisnek, lázadónak, zavargónak nevezik”. Miközben Tokaj ostrománál a januári fagyban maga is csupán egy vékony sátorban éjszakázik, megnevezi a gondok valódi okát: „Ez az ország, amelyről azt merem állítani, hogy Európa minden országát felülmúlja termékenységével és természeti kincseivel, ellenszolgáltatás nélkül elvesztette mindazt a pénzt, amelyet Lengyelországból kapott boraiért és Németországból barmaiért: az osztrákok elvitték adóba”.

Követői lelkesek, ahogy írja, még télen is szinte félmeztelenül csatázva 1704-ben Bécs kapujáig portyáznak, mégsem számíthat rájuk folyamatosan. A legkisebb győzelem és zsákmány után szétszélednek, hazamennek a családhoz. A 26 éves, hadi tapasztalatokban járatlan Rákóczi rájön, hogy csak reguláris hadseregnél lehet fegyelmet tartani, ezért megkezdi annak szervezését.

1704-ben Gyulafehérvárott Erdély fejedelmévé, míg 1705-ben Szécsényben vezérlő fejedelemmé választják a küldöttek, míg 1707-ben Ónodon kimondják a Habsburgok trónfosztását. Béketárgyalások kezdődnek, amelyen József császár követei felajánlják számára bármely fejedelemséget a Római Birodalomban, kivéve Erdélyt, és hogy az országgyűléseken szavazati joggal részt vehet. Az ajánlat kecsegtető, akárcsak az orosz cáré, aki Lengyelország trónjára akarja ültetni, de Rákóczi szeme előtt ott lebeg a nemesség sorsa, amelyik az osztrák elnyomás alatt kénytelen volt földjét elzálogosítani, és a parasztság sanyarú helyzete, akinek még saját terményeit is uzsoráskodó idegenektől kellett megvásárolnia a kereskedelmi jogok korlátozása miatt. „Soha nem lehetek olyan gyönge, hogy a rendek kívánsága ellenére, becsületemet és esküvésemet megtagadva lemondjak és ezzel méltatlannak bizonyuljak a fejedelemségre” – írta 1706-ban XIV. Lajos francia királynak.

Eltökéltségét és szándékait az 1708-as súlyos trencséni csatavesztés húzza keresztül, amelyben maga is megsérül. Ettől kezdve már csak hellyel-közzel diadalmaskodik, ezért a sorozatos vereségek hatására a főurak és nemesek már nem a háború folytatására, hanem csupán családjuk mentésére gondolnak, több árulóvá lett vezérét – Bezerédit, Szegedyt, Ocskayt – ki kellett végeztetnie. Hogy a szabadságharc nem ekkor ért véget, annak egyetlen oka az országba behurcolt pestisjárvány, amelynek a lakosság egytizede esett áldozatul és a császár ettől való félelmében nem indított nagyobb hadjáratot ellene.

Ez a kór okozta a diákból, majd jezsuita rendházi portásból tehetsége révén császári ezredessé, majd átállása után kuruc tábornokká lett (Vak) Bottyán János halálát is. Súlyosbította a helyzetet, hogy miután XI. Kelemen pápa kibékült József császárral, körlevelet intézett a klérushoz, hogy a Habsburgot ismerje el Magyarország törvényes királyának, az ellenszegülőket pedig kiátkozza. Krisztus földi helytartóját tehát véletlenül sem az igazság érdekelte, hanem politikai megfontolás. Pénz, fegyver és külső támogatás híján a fejedelem visszaszorult birtokaira, ahol béketárgyalásra kényszerült a császári sereg fővezérével, Pálffy Jánossal, aki hódoló levél megírására biztatta. Cserébe Erdélyt kivéve mindent felajánlott neki és népének. Rákóczi esküjére hivatkozva ettől elzárkózott és hívei tanácsára Lengyelországba távozott, hogy az esetleges segítségről tárgyaljon Nagy Péter orosz cárral. A hadvezetést Károlyi Sándorra bízta, aki 1711. május 1-jén tette le a fegyvert Pálffy seregei és ezzel jelképesen a már hetekkel korábban elhunyt József császár előtt. Rákóczi hazaárulásnak minősítette ezt az alkut, ám akik éltek vele, jól jártak. A felkelők kegyelemben részesültek, a nemesek visszakapták elkobzott birtokaikat, visszaállították a megvont rendi jogokat, a kurucok megtarthatták fegyvereiket. Ezt követően az 1712-es országgyűlés érvénytelenítette a szabadságharc minden törvényét, a határidőre haza nem térőket pedig lázadóknak nyilvánította. Három évvel később a pozsonyi országgyűlés ennél is tovább ment, Rákóczit és külföldre távozott híveit hazaárulónak (!) bélyegezte, fő- és jószágvesztésre ítélte.

Ekkor ő már a kamalduli szerzeteseknek a franciaországi fontainebleau-i erdőben, Grosbois-ban álló „mezei házában” élt viszszavonultan, hiszen XIV. Lajos halála után már senki nem volt kíváncsi Párizsban a koldusszegény fejdelemre. A szultán meghívására Törökországba hajózott, ahol hírnevét arra akarták felhasználni, hogy az Oszmán Birodalom oldalán kezdjen támadást a Habsburgok ellen. Rákóczi azonban nem akart közösködni az erkölcsileg lezüllött török csapatokkal, mire 1720-ban Rodostóban jelölték ki kényszerlakhelyét, amit csak engedéllyel hagyhatott el.

1735. április 8-án, nagypénteken halt meg. Szívét végakaratának megfelelően Grosbois-ba vitették. A francia forradalom a kolostort feldúlta, ennek során a szív is megsemmisült. A fejedelem hamvait az 1715. évi XLIX. törvény Rákóczi száműzetéséről szóló 2. és 3. cikkelyét megszüntető, 1906. évi XX. törvény értelmében hozták Isztambulból Kassára, a Szent Erzsébet-templomba.

Rákóczi életútja a jelen számára számos üzenetet hordoz. Rámutat a gyermekkori oktatás fontosságára, hiszen a jezsuita átnevelésnek csaknem sikerült feledtetni vele szabadságharcos ősei szellemiségét. Kellett egy ember, Bercsényi, aki ismét fellobbantotta benne az öröklött nemzeti elkötelezettség parazsát.

Tapasztalta, hogy a hazát csak saját katonasággal lehet megvédeni, ezért így fogalmazott: „Legyetek mindig háborúra készek, tartsatok katonaságot nyájatok védelmére, bánjatok velük nyájat őrző kutyákhoz hasonlóan”.

A csehországi neveltetés után a magyar nyelvet már csak törve beszélő fiatalember kijavítva eme fogyatékosságát, nagyszerű szónokká és íróvá lett, ezt versei, a Vallomások és Emlékiratok című visszaemlékezései bizonyítják. Végül, de nem utolsósorban ne feledjük holtáig tartó hazaszeretetét, amelytől semmiféle csábos ígéret el nem tántoríthatta.