A forradalmár hattyúdala
Különös, de érdekes pogányok, akik ragaszkodtak a minimális jólét állami garanciáihoz, s a baloldaliságból kiábrándulva a még mindig élő nemzetállam eszméjéhez, s nem tetszett nekik, ahogy a miniszterelnök és külföldi tanácsadói barkochbáznak velük. Nem látták azt a halványan felderengő, késő amerikánus horizontot, amelyben minden ember szerencséje kizárólag saját erőfeszítésétől és ravaszságától függ.
Az egykori 68-as lázadó, Regis Debray nemrég Hamburgban járt, az SPD, a német szociáldemokraták pártnapján. Che Guevara, majd Mitterand filozófiaprofesszorrá átvedlett harcostársa keserűen állapította meg, hogy tetteikben, taktikájukban mennyire eltávolodtak a szolidaritás eszméjétől. A sztrájkok egyre nagyobb árkot húznak az egyes foglalkozási rétegek közt, egyezkedni csak azok tudnak, akiknek ravaszsága nélkül megállhatna a globalizmus gépezete. Szocializmus: Élet- Ciklus című tanulmányában Debray a kollektív eszme elsőbbségét hozó történelmi időszakot a könyvnyomtatás felfedezése, 1448 – a grafoszféra születése – és 1968 közé teszi. A 68-as történések szerinte már a videoszférában zajlottak le. Tehát a médiafogyasztó, egydimenziós ember látványvilágában, aki a gondolkodásra sarkalló betűtől legfeljebb egy jó keresztrejtvényt vár. (Gondoljunk csak a párizsi diáklázadás vagy a prágai tavasz képeire: mintha az egész egy ügyes filmrendező fantáziájából pattant volna ki.)
A két történelmi fordulópont közt zajlott le – így Debray – a felvilágosodás arany százada, aztán jött a XIX. században az újságé és a politikai pártoké. Végül az egészet betetőzte a szocialista mozgalom hatalmas életfolyamata. Szedők, értelmiségiek és tanítók adták három nagy ágát a mozgalomnak, könyvek, könyvtárak és pamfletek a meghajtó, transzmissziós szíjat. „Az összes forradalmár, akikkel életemben találkoztam – Che Guevarától Pham Van Dongig Fidel Castrón át – a tettek embere volt, de ugyanakkor megszállott olvasó is” – írja. Marx, Lenin, Jaures, Blum is ilyen ember volt, s „minden »re« mögött, legyen reform, republika vagy revolúció…, állandóan ott volt a kéz, amely könyveket lapoz.”
Az első s legfontosabb lépése a korai szocialistáknak tehát a tudatlanság elleni harc. A gyarmati felszabadító mozgalmak az ábécé megtanításával kezdik. A „Kis vörös könyv” Mao Kínájában talizmánnak számított, s Ho apó tanító volt. Mindennek örökre vége. Elérzékenyülnék, de eszembe jut a francia szociológia atyja, Le Play, aki az 1848-as forradalom után Párizs példáján megállapította, hogy „a munkásközösség a jövendőbeli társadalmi szervezkedésre alkalmatlan. Mert nyilvánvaló, hogy a patriarchális rendszer minden hibája megvan benne, mégpedig túlozva.” Avagy nem ez a tanítóskodó, patriarchális szellem szülte meg aztán Lenin, a nagy tanító s legjobb tanítványának, Sztálinnak az Oroszországát?
Nemcsak a mozgalom alapító atyái és zászlóvivői hagyatkoztak szenvedélyesen a nyomtatott szóra – olvasom tovább Debray-t. De a totális terror képviselői is annyira meg voltak győződve a Szó hatalmáról, hogy imádat tárgyává tették, s szakadatlan kontroll alatt tartották. A szovjet birodalom a Szó valóságos múzeumává vált, amelyben a könyveket és az írókat olyan magas piedesztálra állították, hogy ők, s nem a színészek vagy a popzenészek váltak sztárrá. A kommunizmus bukásával – jajdul fel Debray, akár a rendi társadalom öreg, paternalista reakciósai a kapitalizmus győzelme s a feudális erkölcs félrelökte láttán Marx gúnyirataiban – megszűnt Európa utolsó literátus társadalma: Disneyland győz a felvilágosodás, Diderot fölött. „A humanizmus, avagy az emberi jogok győzelme a humán műveltség vereségét is jelentette egyben” – panaszkodik Che Guevara és a forradalmi erőszak hajdani híve. Csakhogy a létező szocializmus iskolarendszere tömegméretekben termelte ki a hátrányos helyzetű, másod- vagy harmadosztályú állampolgárokat, akik számára ennek a literátus társadalomnak „másképp gondolkodó” túlélői a nagy bukás után még kevesebbet tudtak mondani, mint a pártállami időkben. A mai bestsellerlistákat böngészve – jegyzi meg Debray – egy olyan típusú munka, mint Marx Tőkéje, csak a különcöket és a könyvbolondokat érdekelné.
Az internacionalizmus is eltűnőben. Hogy miért? Az sms, az internet, a laptop és a repülőgép a személyes kapcsolatok körét rendkívül kitágította, azonban ezek még pártvezetők szintjén is csak nemzetekfelettiséget, s nem közösséget, internacionalizmust jelentenek. Filozófusunk szerint a funkcionárius a hivatalos kapcsolatot rögtön privatizálja, ami pedig a videoszférát illeti, az teljesen alkalmatlan a társadalmi igazságosság vízióinak megjelenítésére, felvilágosításra. Az átlagember puszta néző, a polgár fegyvertelen. „Elgondolkozhatunk századunkon, hogy feltehessük magunknak a kérdést, mit is kezdjünk a ránk köszönő estével.” Az értelmiségi diszkréten nyöszörög, s Rousseau-ra és a jakobinus terrorra gondol, amikor a társadalmi szerződést felrúgó elitet még jó lelkiismerettel lehetett a vérpadra küldeni.
Tamáska Péter