Könyvtárakat lehet megtölteni az arról szóló elemzésekkel, hogy miért ennyire sikeres Orbán Viktor kormányzása és mi az oka a Fidesz–KDNP győzelmi sorozatának. Szokás beszélni a társadalmi beágyazottságról, az életszínvonal növekedéséről és a megosztott ellenfelekről, de számos további szempont is felvethető. Ebben az írásban egy viszonylag ritkán megvilágított aspektusra hívom fel a figyelmet. Az Orbán-kormányok különleges gazdaságpolitikája ugyanis – meglátásom szerint – az egyik legérdekesebb eleme a 2010 óta tartó kormányzásnak.

Hirdetés

Nem a gazdaságpolitika részletes elemzését fogom elvégezni, hanem az erre vonatkozó politikai kritikákat veszem górcső alá. Sokatmondó ugyanis, hogy folyamatosan két oldalról áll támadás alatt ez a gazdasági kormányzás. A Fidesz–KDNP alapvetően markánsan jobboldali politikát folytat, ez jelenik meg többek között a családok támogatása és a nemzeti érdekek védelme kapcsán, de klasszikus jobboldali lépésnek tekinthető például az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése is. Igen ám, csakhogy miként illeszthető ebbe a képbe a rezsicsökkentés, ami hatósági árszabásként bőven kívül áll a hagyományos jobboldali politika eszközrendszerén? Hogy jön szóba a minimálbér évről évre történő jelentős emelése, miközben a nyugati jobboldalon még abban sincs teljes egyetértés, hogy maga a minimálbér szükséges-e? Hosszan lehet sorolni azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, amelyek tankönyvi értelemben nem jobboldaliak, a kormány mégis mellettük döntött.

Ez teszi lehetővé, hogy a Fidesszel szemben kritikus megszólalók egyszerre két irányból támadják a kormányt. A szélsőbaloldaliak folyamatosan neoliberálisnak nevezik Orbán Viktort. Úgy állítják be a miniszterelnököt, mintha a Margaret Thatcher és Ronald Reagan nevéhez köthető kapitalista, piacpárti vonal elvhű követője lenne. Ehhez képest a magukat a jobboldalra soroló ellenzékiek azt hangoztatják, hogy Orbán Viktor felszámolja a piacgazdaságot, egyesek már-már lekommunistázzák emiatt.

Nem nehéz belátni, hogy a két állítás nem lehet egyszerre igaz. Olyan nincs, hogy egy kormány egy időben legyen a szabadpiac és a kapitalizmus elkötelezett híve, valamint az újraelosztás és a szociális transzferek dogmatikus követője. Miként lehet feloldani ezt a látszólagos önellentmondást? A válasz egyszerű: Orbán Viktor meghaladta azt a klasszikus nyugati berögződést, hogy a gazdaságpolitikát ideológiai alapon kell folytatni. A jobb-bal felosztás a nyugati világban és ezen belül is különösen az angolszász országokban lényegében csak gazdaságpolitikai alapon történik. A jobboldalra azokat az erőket sorolják, amelyek a kapitalizmus, a szabadpiac, az alacsony adók és a több magántulajdon eszméjét képviselik. Ezzel szemben baloldalinak az a párt számít, amely szocializmust, korlátozott piacot vagy egyenesen tervgazdaságot, magas adókat és minél kevesebb magántulajdont akar.

Bár e nézeteknek természetesen vannak társadalmi következményeik is, hiszen ember- és társadalomképet közvetítenek, mégiscsak arról van szó, hogy ideologikus, dogmatikus megközelítést adnak a gazdaságpolitikának, felvázolják ugyanis azokat a kereteket, amelyeken belül a politika mozoghat. Ebből következően egy nyugati jobboldali politikus általában csak a piacpárti lépéseket hajlandó megtenni, a baloldali pedig általában csak a piac korlátozásában tud gondolkodni.

Pontosan az történik tehát ebben a kérdésben, mint minden alkalommal, amikor egy-egy ideológia teret nyer: korlátozza a szabadságot, a kreativitást és a mozgásteret. Ennek a jelenségnek további következménye egyébként, hogy a fontos társadalompolitikai kérdésekben – abortusz, azonos neműek házassága, kábítószerek szabályozása, egyházak támogatása – a jobboldal sorra adta fel a pozícióit, mert főként a gazdaságpolitikára alkalmazta nézeteit, és nem tartotta fontosnak az elvekre épülő társadalompolitikát.

A Fidesz–KDNP politikájának egyik fontos újítása, hogy szakított ezekkel a trendekkel. A jobboldaliság, a konzervatív és keresztény értékrend e pártszövetség szemében nem elsősorban gazdaság-, hanem társadalompolitikai síkon jelenik meg, így például a házasság hagyományos rendjének védelme, a migrációellenesség vagy éppen az egyházak nagyarányú támogatása adja az elvi kereteket. A gazdaságpolitikában viszont egyfajta jó értelemben vett pragmatizmus uralkodik. A kormány elsőként a célokat tűzte ki, majd ezekhez keresett eszközöket, s nem a tankönyvet ütötte fel, hogy megtudja, milyen is a jobboldali gazdaságpolitika. A kitűzött célok az erős nemzetgazdaság, a munkaalapú társadalom és a stabil költségvetés voltak; innen egyébként az is látható, hogy a dogma hiánya nem elvtelenség, az elvek a célok kijelölésében jelennek meg. Az ideológiai rablánc letépése pedig lehetővé tette a kreatív gondolkodást és megnyitott olyan ajtókat is, amelyek korábban zárva voltak.

Az egykulcsos jövedelemadó lehetővé teszi, hogy aki a munkájának köszönhetően egyre többet keres, az meg is tarthassa a magasabb jövedelmét. A segélyek minimálisra szorítása – például a sokat támadott, három hónapig folyósítandó álláskeresési járadék – munkára ösztönöznek, azt üzenik, hogy valódi jövedelemhez cselekvéssel lehet jutni és a szegénységből is így lehet kitörni. Az alacsony társasági adó a cégeket segíti, hogy nyereségüket megtarthassák és abból munkahelyeket teremthessenek, illetve béreket növelhessenek. Ezek klasszikus jobboldali, ha úgy tetszik, piacpárti lépések. Eközben a kormány minden évben növeli a minimálbért, hogy segítse a legkisebb keresetűek jövedelmének emelkedését. Hatósági árakat vezetett be a rezsiköltségekre, hogy csökkentse a piaci folyamatoknak való kiszolgáltatottságot. A családtámogatások pedig történelmi léptékben is hatalmas újraelosztást valósítanak meg (bár a családtámogatás mint cél egyértelműen a jobboldal sajátja). Íme három olyan példa, amelyek pedig – legalábbis a gazdasági oldalukat tekintve – klasszikus baloldali, piacot korlátozó intézkedések. A sort mindkét oldalon folytatni lehetne, de az üzenet így is egyértelmű. A kormány nem dogmákat követ a gazdaság alakítása során, hanem a nemzeti érdeket és a konzervatív társadalompolitikai célokat, és megteszi mindazokat a lépéseket, amelyek szükségesek a céljai eléréséhez, akkor is, ha azok nem illeszkednek jobboldali önképébe.

Ennek köszönhető tehát, hogy egyszerre érkezik olyan kritika, amely szerint a kormány neoliberális és olyan is, amely kommunistának tekinti a döntéseket. Ezek a kritikák olyan emberektől érkeznek, akik nem tudnak kilépni a gazdaság ideológiai alapú megközelítéséből. A gazdaságpolitika iránya akkor jó, ha mindkét oldalról kritizálják a dogmakövetők. A kormány politikája sem neoliberális, sem pedig kommunista, hanem olyan pragmatikus nemzeti politika, amelynek eredményességét egymillió új munkahely, több mint kétszeresére nőtt átlagbér, csökkenő szegénység, jelentősen magasabb költségvetési bevételek és – a koronavírus okozta válságig – fegyelmezett költségvetés támasztja alá. Számok, amelyekkel nem lehet vitatkozni.

Az elvekre (és nem az ideológiákra) kétségkívül szükség van, a társadalompolitikát pedig csak elvi alapon lehet alakítani. A gazdaság azonban nem a dogmák terepe, hanem az érdekeké, ahol mindig az adott helyzetben szükséges döntést kell meghozni. Jó okunk van azt feltételezni, hogy a kormány a jelenlegi nehéz helyzetben is így fog cselekedni, s így nem csupán az elért eredmények megőrzése, de a további előrelépés is lehetséges lesz.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk