Egy év telt el a németországi parlamenti választás óta, amely pontot tett Angela Merkel egykori kancellár tizenhat éves kormányfői megbízatása végére. Merkel Németország vezetőjeként vitathatatlanul Európa legbefolyásosabb politikusa volt, örökségéről pedig már hivatali ideje alatt is heves viták dúltak hazájában és külföldön is.

Belpolitikai teljesítménye kétségkívül vegyes, hiszen míg a gazdaság többé-kevésbé jó állapotban volt kormányzása alatt, a kereszténydemokraták balratolódása elképesztő károkat okozott az országnak – elég csak az atomerőművek leállítására és a migrációs válság durva félrekezelésére gondolni.

Hirdetés

A volt kancellárnak a Helmut Kohl Alapítvány létrehozása alkalmából elmondott minapi beszéde azonban nem belpolitikájára, hanem külügyi döntéseire irányítja rá a figyelmet, ezáltal fontos és aktuális dolgokra világít rá. S akármennyire vagyunk kritikusak a volt kormányfővel szemben bizonyos belpolitikai döntései miatt, a geopolitikai realizmus, amelyet képviselt, igencsak hiányzik a mai német és európai vezetés gondolkodásából. E merkeli külpolitika számos aspektusa közül természetesen az Oroszországgal való viszonyról kell ma beszélnünk.

Németország és Oroszország a háború előtt amolyan se veled, se nélküled viszonyban voltak egymással, amelyet az érzelmek helyett a racionális együttműködés jellemzett. Merkel belátta, hogy neki elsősorban a német érdekek szempontjából kell viszonyulnia a moszkvai vezetéshez, és azzal is tisztában volt, hogy az olcsó orosz energiahordozók a német ipar alapját jelentik. Kancellárként támogatta, elősegítette az Északi Áramlat vezetékek megépítését, és politikája összességében is biztosította az orosz energiahordozók Németországba áramlását. De az oroszokkal való gazdasági együttműködés Európa békéje és biztonsága érdekében is különösen fontos volt. Merkel soha nem támogatta Putyin erőszakos nyomulását Ukrajna kapcsán, de az a világmegváltó doktriner buzgalom sem jellemezte, amely a mostani zöldpárti külügyminiszter eszement ugrálását okozza. Vezetése alatt tehát Németország és ezzel összefüggésben Európa is megőrizte gazdasági működőképességét, és nem volt fenyegetve biztonságunk sem az oroszokkal való konfliktus eszkalálódása miatt.

A fenti sorok esetleges baloldali olvasói ebből talán arra következtetnek, hogy Merkel oroszbarát aktivista volt, amit e cikk szerzője ujjongva ünnepel. E megállapításnak azonban egyik része sem igaz. Szögezzünk le tehát néhány alapvető tényt, hogy elkerüljünk minden félreértést.

Először is: senkinek nem leszünk a barátja, szövetségese pusztán attól, hogy kereskedünk vele. Én sem vagyok a bolti eladó barátja csak azért, mert rendszeresen vásárlok nála kenyeret. Azok a vádak tehát, amelyek Angela Merkel – és ehhez hasonlóan Orbán Viktor – kapcsán megfogalmazódnak, miszerint ők oroszbarát politikusok volnának, nemcsak teljesen alaptalanok, de átgondolatlanok is. Mind a merkeli, mind az orbáni oroszpolitika a racionális gazdasági együttműködésen alapul, amelyben semmilyen érzelmi-erkölcsi viszonyulás nincs a moszkvai vezetés politikája irányában. Egyszerűen kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatokról van szó, amelyek Németország és Magyarország gazdasági fejlődését is nagy mértékben elősegítették.

Másodszor: amint azt eggyel feljebb kifejtettem, érzelmi-erkölcsi síkon semmilyen vetülete nincs az oroszokkal való kereskedelmi kapcsolatoknak. Ha az a kérdés, hogy miként viszonyul az előző berlini és a mostani budapesti kormány Putyin politikájához, akkor a válasz mindkét esetben egyértelmű. Sem belpolitikai intézkedéseit, sem az Ukrajna elleni támadásait nem helyeslik, sőt, elítélik. A helyzet teljes félreértése vagy éppen félremagyarázása tehát, ha a külgazdaságot összekeverjük az értékítélettel. A magyar és a brüsszeli vezetés közötti különbség sem az orosz támadás megítélésében van tehát, hanem az arra adott európai reakció célravezetőségét illetően. Itt érkezünk el az elhibázott szankciós politikához.

A mostani német kormány szakított a merkeli külpolitikával. A külügyet az amerikai érdekeket feltétel nélkül kiszolgáló, egykori önmagukkal szinte teljesen szembeforduló Zöldek kapták, akik a klímavédelem jegyében előbb támogatják a szénerőműveket, mint az atomenergiát. Annalena Baerbock meghirdette a morális alapú külpolitikát, amely udvarias megfogalmazás arra a hozzáállásra, hogy a világ minden pontján feljogosítva érzi magát az észosztásra. Mindent elárul róla az a néhány héttel ezelőtti megszólalása, amikor nyíltan kimondta: neki mindegy, mit gondolnak a német választók, ő akkor is Ukrajna fegyveres támogatása és a szankciók mellett áll.

Minden bizonnyal nem vagyok egyedül azzal, hogy egy éve, Merkel távozásakor arra számítottam: minden kritikánk ellenére vissza fogjuk még sírni a Muttit. Az azonban engem is meglepett, hogy milyen gyorsan igazolódott be ez a jóslat. Az a hideg fejű, racionális reálpolitika, amelynek fontosságára Merkel a legutóbbi beszédében is utalt, a legnagyobb hiánycikk jelenleg Berlinben – pedig gázból sincs túl sok. Magyarország így sokkal nehezebb nemzetközi környezetben kénytelen érvelni a szankciók káros hatásai mellett, és egyedüli hangként próbálja Európa vezetőit rábírni arra, hogy legalább az energiapolitikai részét vonják vissza a csomagoknak. Egyszerű számításokkal lehet igazolni, hogy Európa jobban szenved az energiára vonatkozó szankciók miatt, mint a büntetni kívánt Oroszország. Ha ez így van – márpedig így van –, akkor a szankciós politika felülvizsgálata nem orosz, hanem éppen hogy európai érdek. Ha valaki ma büntetni szeretné Putyint, akkor nem újabb energiaszankciós csomagon töri a fejét, hanem a meglévők eltörlésén. Vannak persze olyan szankciók is, amelyek valóban ártanak Oroszországnak, Európának viszont nem vagy kevésbé – ezekkel nincs is semmi baj. Az energiahordozók esetében viszont beszélni sem szabadna a tilalomról, egyszerűen azért, mert ez az érdekünk.

Európa jelenlegi helyzete pontosan mutatja meg, milyen az, amikor ideológiai alapon születnek a külgazdasági döntések. Az ismert mondás szerint a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A morális alapú energiapolitika éppen ilyen út: hiába tűnik úgy, hogy erkölcsi fölényt ad követőinek, valójában az elmúlt évtizedek legdurvább gazdasági poklát hozta el a kontinensre. Újra bebizonyosodott: a nemzeti érdekek józan követése több békét, több jólétet és kevesebb válságot hoz. A világmegváltó doktriner morálbajnokság pedig éppen oda vezet, amelynek elkerülésére hivatkozik: háborúhoz és gazdasági válsághoz. Oroszország a morálra hivatkozva támadta meg az ukrán „nácikat”, Ukrajna a morálra hivatkozva fenyegeti az Európai Uniót fegyverekért és pénzért cserébe, Brüsszel pedig a morálra hivatkozva teszi tönkre a kontinens energiaellátását. Nem elgondolkodtató, hogy a morális magas lóról beszélő politikusok valahogy mindig csak súlyosbítják a konfliktusokat?

Nem az erkölccsel van a baj. Még csak nem is az erkölcsi alapú politikával. A nemzeti érdek követése is erkölcsös, helyes dolog. A baj azzal van, ha valaki a morális igazság megkérdőjelezhetetlen bajnokának tekinti magát, és mindenkire rá akarja erőltetni saját értékítéletét. A mostani német és európai vezetés pedig éppen ezt teszi. Ideje volna, hogy hallgassanak Angela Merkelre, aki bár számos rossz döntést hozott, legalább a külpolitikában a józan észre hallgatott. Kár, hogy hazájában emiatt is kárhoztatják most.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk