Könnyű kinevetni azokat, akik minden érdemi társadalmi mozgás és jelenség mögött egy nagy, titkos összeesküvést gyanítanak. Ilyen összeesküvés talán nincsen. Viszont miközben kinevetjük a föltételezést, könnyen szem előtt téveszthetjük, hogy a társadalmi mozgások és jelenségek valójában összefüggenek, és néhány alapkérdés körüli nézetütközésekre vezethetők vissza.

Hirdetés

Nem azért, mert valakik valahol ezt így akarják, hanem mert ez a társadalmi mozgások természete. Az adott kor alapkérdései polarizálják az álláspontokat. Előbbre jutunk mindennek a megértésében, ha rátalálunk azokra a bizonyos alapvető nézetkülönbségekre.

A magát tudományos szocializmusnak nevező elmélet, amely egykor még egyetemi tankönyvek formájában is megfogalmazódott, és amelyből évtizedeken át vizsgázni kényszerült mindenki, aki diplomát akart szerezni, kiemelkedő fontosságúnak tekintette azt a témát, hogy mi korunk fő kérdése. Választ is adott rá: a szocializmus és a kapitalizmus versengése. Azt kell mondanunk, hogy az adott helyzetben a válasz meg is állta a helyét: amíg fönnállt a Szovjetunió, ez a versengés volt az emberiség egyik fő kérdése, még ha nem is az egyetlen. A verseny azonban 1989–90-ben eldőlt, a magát szocializmusnak nevező rendszer meglepő hirtelenséggel összeomlott.

Ez az összeomlás arra a téves következtetésre vezette először a győztes nyugati világ társadalomtudósait, aztán a közvéleménye jelentős részét, hogy a szocializmus utáni korra már nem is maradt fő kérdés, a történelem, mint a nagy eszmék harca, véget ért. A történelem persze mit sem tud erről, az elmúlt három évtizedben jó néhányszor rárúgta az ajtót a nyugati világra, a hangadó értelmiség azonban továbbra is kitart azon nézete mellett, hogy az ideológiák küzdelme lezárult, a liberális demokrácia végérvényes sikerre van ítélve, és az időnként mutatkozó turbulenciák csupán marginális jelenségek.

Akadnak azért olyanok is, akik nem osztoztak ebben az önelégültségben. Samuel P. Huntington, a Harvard Egyetem professzora A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című kötetében már 1993-ban három fontos fejleményre hívta föl a figyelmet: a Szovjetunió bukása utáni világban hatalmasan fölértékelődik az identitások jelentősége, és ez lesz a politika egyik központi eleme; a nemzetközi viszonyokat továbbra is a nemzetállamok határozzák meg; ráadásul a Nyugat mindinkább konfliktusba kerül más civilizációkkal.

Korábban írtuk

Amennyire tökéletesen tévesnek bizonyult Francis Fukuyama 1992-es jóslata a történelem végéről, annyira igazolódtak Huntington tételei. Korunk új fő kérdését azonban Huntington sem ismerte föl, az ugyanis a közelmúltig csupán lappangva létezett, és nincs egy évtizede, hogy a felszínre tört. Ez a kérdés pedig nem más, mint hogy megállítható-e a nyugati civilizáció elcseppfolyósodása.

Ugyanis éppen ez a folyamat zajlik. A kontúrok lassan feloldódnak, ami eddig különálló volt, lassan összemosódik. A folyamat társadalomtudományos fedőneve a dekonstrukció, apostola Jacques Derrida, a francia filozófus, aki szerint a fogalmakat szakadatlanul le kell bontani, újraértelmezni, ismét lebontani, megint újraértelmezni anélkül, hogy valaha is eljuthatnánk a bizonyossághoz. A dekonstrukció hívei szerint az emberi társadalom csupán emberek által létrehozott konstrukció, és mint ilyen, szét is szedhető, a végtelenségig variálható. Eszerint a szabadság nem más, mint eme konstrukcióktól való lehető legteljesebb megszabadulás vagy legalább az arra való törekvés.

A folyamat első nagy lépése a szakralitás tagadása volt, aminek lényegi elemeként egyre többen kétségbe vonták, hogy az emberi akarattól függetlenül létezik a Jó és a Rossz. Képletesen szólva, a tízparancsolat megtagadása nyitotta a sort, következett az odáig világos kontúrokkal megrajzolt erkölcsi rend relativizálása, újabb és újabb parancsok fölállítása és eltörlése. A nyugati világ szerencséje, hogy a deszakralizáció, a vallástól való elfordulás, amely már a XVIII. század végén megkezdődött, hosszú ideig csekély hatást gyakorolt az emberekre. A XX. század végére azonban beérett a keserű gyümölcs, kiürültek a templomok.

Eddigre ráadásul sikeres támadás indult a nemzet ellen is, azzal az indokkal, hogy az csupán XIX. századi konstrukció, nagyjából a gőzgéppel egyidős, miért ne avulhatna el azzal együtt. Az új törekvés el kívánja mosni a társadalmak nemzeti kontúrjait, és a helyüket mesterségesen összeállított sérelmi, sőt áldozati közösségekkel betölteni.

A következő célpont a család lett, mint olyan társadalmi jelenség, amely a dekonstrukció logikája szerint szintén idejét múlta, korlátozza az egyén szabadságát önmaga kiteljesítésében. Maga a család intézménye természetesen nem számolható fel, hiszen a kiskorú gyerekek magukban nem tudnak felnőni, de a kötelékek meglazítására való törekvés világosan érezhető.

Mindez néhány évtized alatt odáig jutott, hogy átlépte a társadalmi folyamatok határát, és már a biológiát vette célba. Magyarán: magát a biológiai nemet is elcseppfolyósította. A Nyugat immár tagadja, hogy az ember az akaratától függetlenül biológiai nemmel születne, és azt hirdeti, hogy az ember szabad választásán múlik saját nemének megválasztása, vagy akár nem biológiai neműnek (nembinárisnak) is meghatározhatja magát, és ezt a többieknek nem csupán kötelességük tudomásul venni, de meg is kell teremteniük a feltételeket az ilyen élethez.

A legújabb fejlemény az egyén önmagáért, a saját sorsáért viselt felelősségének az áldozati szerepre cserélése, ezzel a felelősség dekonstruálása. Évezredek teltek úgy el, hogy a társadalom erőfeszítést várt el a tagjaitól, legalább olyan mértékig, hogy önmagukat képesek legyenek fenntartani. Az új felfogás ezt az elvárást is lebontotta, és a pusztán kisebbséghez tartozást elegendőnek tekinti ahhoz, hogy az illető áldozati pozíciót foglaljon el, és sorsa javulását másoktól agresszívan követelhesse.

Mindez egy nagyon markáns társadalmi jelenségben együttesen mutatkozik meg: a nyugati világ népei elveszítették a biológiai reprodukció képességét, és elindultak a kiszámítható kihalás felé. Huntington jóslata a civilizációk várható összecsapásáról ezen a ponton tévesnek tűnik: a nyugati világ nem megütközik majd a versenytárs civilizációkkal, hanem cseppfolyóssá válva feloldódik, eltűnik bennük. A Római Birodalom bukása csak részben használható párhuzam: a mai kor új barbárjai nem fölégetik Rómát, hanem beleköltöznek. És mivel a jövő azoké, akik megszületnek, a demográfiai folyamatok ha így folytatódnak, a jövőt elkerülhetetlenül a hódítóknak juttatják.

Ez az az összefüggésrendszer, amelyben Magyarországnak meg kell találnia a maga útját, megvívnia a maga csatáit. A nyugati világgal és különösen az Európai Unió vezetőivel folytatott viták erre az egyetlen kérdésre vezethetők vissza: Magyarország megtartja-e a saját kultúrájának kontúrjait, vagy csatlakozik a nyugati világ kulturális feloldódásához.

Hiba volna azt gondolni, hogy az ellenfeleinket gonosz szándék vezérli, és valamiféle központi akarat munkál a különböző akciók között. A nyugati világ emberei abban a meggyőződésben cselekszenek, hogy nekik van igazuk, a szabadság kiteljesedéséért küzdenek. De az is hiba volna, ha nem látnánk mindebben az összefüggést: ugyanannak a folyamatnak a különböző megnyilvánulásai azok, amelyek konkrét politikai vitákban öltenek testet.

A végső tét nem kisebb, mint hogy karakterünket veszítve feloldódjunk-e egy másik kultúrában (amely többségre jutván majd várhatóan megrajzolja a maga kontúrjait), vagy megpróbáljuk megőrizni azt, amelyet az elődeinktől örököltünk. Ez, és nem kisebb a közeljövő magyarországi választásainak tétje.