Fontos győzelmet könyvelhet el az európai konzervatív jobboldal: az olasz parlament felsőházában leszavazták a baloldal által előterjesztett törvénytervezetet, amelynek célja az LMBT-jogok kibővítése lett volna. A törvényhozás alsóháza – Giuseppe Conte kormányzása alatt – még tavaly novemberben elfogadta Alessandro Zan olasz demokrata párti (egyébként nyíltan homoszexuális) politikus törvényjavaslatát, amely szigorúbban büntette volna a homofóbnak és a transzfóbnak bélyegzett véleményeket. Ezt sikerült most a szenátusban megállítani.

Hirdetés

A törvénytervezet szövegében szerepelt a genderidentitás fogalma, mégpedig azért, hogy az is nemi alapú gyűlöletkeltésre hivatkozhasson, akit nem a születési, hanem a társadalmi nemében sértettek meg. A homofóbia és a nemek elleni uszítás ugyan már korábban is gyűlöletbeszédnek számított az olasz jogban, a törvényjavaslat azonban ezt kiterjesztette, és a nemi identitás alatt a társadalmi nemet is értette volna, beépítve a genderideológiát a nemzeti jogrendbe. A 2018-ban benyújtott Zan-féle javaslat ezen kívül egy kötelező emléknapot is be akart vezetni, amelynek keretében minden olasz iskolában – így az egyházi fenntartásban lévő intézményekben is – kötelező lett volna megemlékezni a „homofóbia és transzfóbia áldozatairól”.

A törvényjavaslatot kezdetektől fogva több oldalról, az egyház, de még a feministák részéről is érték bírálatok amiatt, hogy a kiterjesztő jogértelmezés révén a gyűlöletbeszéd kategóriájának bővítése végső soron sértheti a szólás- és a vallásszabadságot. Utóbbival kapcsolatban az 1984-ben Olaszország és a Vatikán között megkötött, a katolikusok szabad vallásgyakorlását biztosító konkordátumra hivatkozva a Szentszék is felemelte szavát. Attól tartottak ugyanis, a tervezet elfogadása esetén a törvény alkalmas lehetett volna arra, hogy a kereszténység tanait és tradicionális értékeit hirdetők ellen használják, a katolikus katekizmus házasságról és családról szóló tanításait is homofóbiának minősítsék és így büntethetővé tegyék. A helyzet komolyságát jelzi, hogy korábban még soha nem fordult elő tiltakozás a Vatikán részéről ezen nemzetközi szerződés alapján.

A törvénytervezet elutasításával a szólásszabadságra, a vallásgyakorlás szabadságára és az iskolai oktatásra leselkedő veszély – legalábbis egyelőre – elhárult. A szavazás eredményét az olasz jobboldal hangos tapssal és éljenzéssel üdvözölte, míg a balliberális oldalon beindultak az „intoleráns”-reflexek. A törvényhozásban baloldali többség van, ami azt jelenti, hogy soraikból is szép számmal voltak olyanok, akik szintén a javaslat elutasítására voksoltak. A Demokrata Párt utóbb bejelentette: kivizsgálják, ki szavazott közülük a tervezet ellen. Mindez rendkívül „érdekes” demokráciafelfogásról tanúskodik.

Fotó: shutterstock.com
A törvényjavaslatot benyújtó Alessandro Zan

Mi áll az LMBT-jogkiterjesztés globális jelensége mögött? A XX. század első felében Nyugat-Európában Marx követői csalódottak voltak, hogy várakozásaikkal ellentétben nem tört ki a proletárforradalom, sőt, a munkásosztály beolvadt a kapitalista világrendbe, élvezve a fogyasztói társadalom vívmányait. Ezért elvetették a marxista gazdasági tételeket, hogy azokat szociológiával, pszichológiával és más társadalomtudományokkal helyettesítve megalkossák a kulturális marxizmus elméletét. A marxi osztályharc képletében a kizsákmányolók és kizsákmányoltak kategóriáit kicserélték újabb elnyomó és elnyomott csoportokra: egymás ellen fordították a nőket és a férfiakat, a fiatalokat és időseket, a heteroszexuálisokat és homoszexuálisokat.

A cél akkor az volt, és most is az, hogy a baloldal magához tudja ragadni a politikai és a gazdasági hatalmat, ám erőszakos puccs helyett ennek útját a kulturális forradalomban látták. Sokkal egyszerűbb ugyanis belülről megváltoztatni a szokásokat, hagyományokat és az erkölcsöt, mint „kívülről” ráerőltetni egy társadalomra. A végrehajtás módjának alapját az 1920-as években éppen egy olasz kommunista, Antonio Gramsci marxista filozófus fektette le a kulturális hegemónia fogalmának megalkotásával. A marxista forradalom legfőbb korlátja Gramsci szerint a nyugati, zsidó–keresztény alapokon nyugvó civilizáció. Ahhoz pedig, hogy ezt az „akadályt” legyűrjék, szépen lassan, évtizedes munkával, az „intézményeken keresztüli hosszú meneteléssel” akarták lerombolni civilizációnk fundamentumait és értékeit.

A kritikai „frankfurti iskolához” tartozó filozófusok és társadalomtudósok fő ellenségként a keresztény világképet határozták meg, melynek egyik legfontosabb alappillére a hagyományos, „patriarchális” család. A magyar marxista filozófus, Lukács György is arról értekezett, hogy a forradalom csak akkor következhet be, ha szétrombolják a társadalmat, hiszen csak így lehet teljesen kiirtani a nyugati civilizáció értékrendjét, hogy aztán annak romjain egy újat hozhassanak létre. Az eszme pedig remek táptalajra talált Nyugaton, ahol az 1960-as és 1970-es években végbement szexuális forradalom okozott a társadalmakban napjainkig nyúló súlyos értékválságot.

Az LMBT-jogok kérdése és a genderideológia tökéletesen beleillik ebbe a tervbe. Ezen ideológia térnyerésének egyik legfőbb eszköze ugyanis az identitáspolitizálás, amely különböző tulajdonságok, így többek között a nemi identitás vagy éppen a szexuális orientáció alapján képez „elnyomó” és „elnyomott” csoportokat. Ebben a képletben az elnyomott munkásosztályt az LMBT-közösségek helyettesítik, akiket a többségi, heteroszexuális és cisznemű társadalom „elnyom”.

A kulturális osztályharcba a neomarxisták beemelték a nemek közötti küzdelmet is, a marxista feministák szerint ugyanis a nők még akkor is elnyomottak, ha a „kizsákmányoló” osztályhoz tartoznak. A monogám, hagyományos „patriarchális” családmodellt tekintették az elnyomás forrásának, hiszen szerintük a nőket a férfiak társadalmi helyzettől függetlenül függőségben tartották. Ahhoz tehát, hogy a társadalom „elnyomó” struktúráit megszüntethessék, a marxistáknak azok „melegágyát”, a hagyományos keresztény család modelljét kell lerombolniuk. Nem véletlen, hogy napjainkban ismét jellemző a közbeszédben a „szivárványcsaládokat” támogató kezdeményezés melletti kiállás. Az új „kulturális hegemónia” megteremtésének egyik útja ugyanis az identitáspolitika, amelynek minden olyan „osztálytudatra” szüksége van, ami valamilyen módon szemben áll a heteroszexuális, „patriarchális” családdal. Így karolták fel a feministákat és az LMBT-közösséget is.

A Nyugaton kifulladó feminista lobbitól idővel átvette a stafétabotot az LMBT-lobbi. Stratégiájuk pedig az, hogy először az őket érő erőszak és diszkrimináció ellen kérnek védelmet, majd szociális juttatásokra tartanak igényt, de a valódi és végső céljuk a kultúra megváltoztatása és az LMBT-életstílusok elfogadtatása és propagálása világszerte. A genderforradalom harcosai mindig kivárják a megfelelő pillanatot: akkor lépnek, amikor az ideológiai vállalkozásuk politikailag elfogadottá válik. Ezúttal Olaszországban nem vált be a tervük: győzedelmeskedett a józan ész.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk