Őszintén mondom, nagyon örülnék, ha nem kellene folyamatosan Európa nyugati felét kritizálni. A magam részéről igyekszem is nem keresni erre az alkalmat, hiszen mégiscsak szövetségeseinkről van szó, és a számtalan gazdasági, történelmi és kulturális különbség ellenére végső soron ugyanazon civilizáció részei vagyunk.

Hirdetés

Ráadásul annak sem vagyok híve, hogy sarkítva arra jussunk: Nyugaton minden hanyatlik, itt meg minden jó (különösen most, amikor világszerte, de az egész kontinensen egészen biztosan súlyos válságot okoz az energiahelyzet). Szóval nem örömmel írom az alábbi sorokat, de az igazságérzetem nem hagy nyugodni, amikor újabb és újabb vérlázító példákat látunk arra, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Nézzük, miről is van szó.

„A szankció jó, a szankció működik, a szankció az egyetlen erkölcsös út.” Hányszor kellett az európai uniós tagállamok polgárainak ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallaniuk az elmúlt hónapokban! A támadó oroszokat büntetni szándékozó intézkedések elfogadását az orosz–ukrán háború miatti jogos felháborodás váltotta ki, ugyanakkor eleinte még viszonylagos józanság jellemezte a döntéshozókat. Februárban Versailles-ban az uniós állam- és kormányfők még abban állapodtak meg, hogy az energetikai területre nem fognak szankciókat kivetni, mert azzal többet ártanának Európának, mint Oroszországnak. Ám alig néhány hétnek kellett csak eltelnie, és már meg is szegte Brüsszel az egyezséget. Természetesen ezt az elképzelést is úgy tálalták, ahogy a témában mindegyiket. Eszerint aki nem rajong az „ever closer union” mintájára követendő „ever stricter sanctions” politikájáért, az véletlenül sem racionális érdekmérlegelés alapján jutott álláspontjára, hanem azért, mert Putyin rajongója.

Magyarország minden nyomás ellenére maradt volna a megegyezés és a józan ész talaján. A nyomás így elsősorban hazánkra nehezedett, különösen miután a kezdetben velünk egyetértő Németország pillanatok alatt adta fel ellenállását a gazdaságát megrogyasztó javaslattal szemben. Azóta is minden alkalommal ott tartunk tehát, hogy aki nem szavazza meg az összes szankciós csomagot, az Putyin pincsije, orosz ügynök, aki esténként ukrán gyerekek vérében fürdik.

Ilyen előzmények után épp most, az év vége (és a tél) felé közeledve – amikor sajtóhírek a készülő kilencedik (ki számolja már?) szankciós csomagról szólnak – derül ki: a minta-európai mintajogállam, Hollandia kormánya számos vállalatnak adott felmentést a szankciók alól, így például a rotterdami kikötőbe továbbra is számos orosz szállítmány érkezhet hajón akkor is, ha az érintett termékeket hivatalosan nem is volna szabad behozni Európába. Hollandia tehát hivatalos kormányzati engedélyt ad a szankciók megkerülésére, miközben ugyanezen kormány miniszterelnöke, az európai értékek egyik neves szószólója, a liberális Mark Rutte folyamatosan jogállamiságról és európaiságról tart szemináriumokat Magyarországnak, és hangos támogatója a szankciós politikának is. Így persze sok minden világosabb: ha nem kell betartania, akkor bármilyen szabályt támogat Rutte miniszterelnök. Nem is értem, miért vagyunk úgy felháborodva. Az erkölcskirály szerepet játszó hollandok örömmel követelik, hogy rajtuk kívül mindenki más vágja csak maga alatt a fát.

Mondjuk ki a nyilvánvalót: az Európai Unióban minden tagállam nemzeti érdekeket érvényesít. Különösen igaz ez a nyugati tagállamokra, amelyek ugyanakkor a mai napig is kerek szemekkel csodálkoznak, ha egy bugris keleti „szegény rokon” is ugyanilyen politikát folytat. Hollandia egyébként más területeken is az európai egység megbontója. Ők azok például, akik a már emlegetett rotterdami kikötő forgalmának védelme érdekében évek óta folyamatosan blokkolják a román és bolgár csatlakozást a schengeni övezethez, hatalmas károkat okozva többek között az erdélyi magyaroknak is. Persze nem a kikötőjükkel szembeni konstancai és várnai konkurencia a hivatalos indokuk. Lássanak csodát: jogi felkészületlenséggel vádolják az idestova tizenöt éve EU-tag Romániát és Bulgáriát. Mintha körüllengené az egész ügyet egyfajta déjá vu érzés. Mintha lenne két másik uniós tagállam, amelyet évek óta jogi alapon támadnak, miközben politikai és gazdasági érdekek sejlenek fel a háttérben. De ez egy másik történet.

Elsőre talán meglepő, de szerintem nincs azzal baj, hogy Hollandia kormánya lépéseket tett saját gazdasági érdekeinek védelméért. Nem ez a baj. A baj az, hogy tagadja, hogy nemzeti érdekeket érvényesít, és folyamatosan az európai egységet hangoztatja. A baj az, hogy támogatja az elhibázott szankciós politikát, miközben az láthatóan neki is jelentősen árt, és ezért kénytelen kibúvókat keresni. A baj az, hogy nem védi meg Magyarországot az igazságtalan támadásokkal szemben, amelyek szerint mi orosz érdeket képviselünk a szankciós politika ellenzésekor. Ez a baj a holland politikával, és nem a szankciók megkerülése.

Mi, magyarok nyílt és egyenes emberek vagyunk. Mindig is azok voltunk. Ha valaki fenyegette a szabadságunkat és az érdekeinket, kertelés nélkül kimondtuk: ezt nem fogadjuk el. Akkor is így volt ez, amikor külső ellenség nyomta el a magyar szabadságot, és akkor is így van, amikor saját szövetségeseink barátinak tűnő érveléssel próbálnak minket belekényszeríteni az önpusztító szankciós politikába. Ez a nyíltság persze szokatlanul hat az európai elit kommunikációjában. Arrafelé az a szokás, hogy ha valaki szembemegy a többiekkel, fű alatt teszi, mint a hollandok a szankciók kapcsán, vagy holmi értékekre és jogállamiságra hivatkozva, mint szintén a hollandok a román és bolgár schengeni tagság kapcsán.

Vegyük tehát észre: nem abban van különbség Nyugat és Kelet (egy része) között az Európai Unión belül, hogy nemzeti érdekeket érvényesítünk-e, vagy az európai egységet védelmezzük. E két szempont ráadásul nem is áll feltétlenül szemben egymással. A különbség kizárólag abban áll, hogy mifelénk a politika nyílt sisakos küzdelem világos érvekkel és érdekekkel, a túlvégen viszont diplomatikus finomkodásba csomagolják az érdekharcokat.

Az elmúlt években számtalan vitát folytattunk le az úgynevezett európai értékekről. A vége mindig az lett, hogy nem igazán sikerült konszenzusra jutni ezek tartalmáról. Mindig üres, ezerféleképpen értelmezhető gumifogalmakat (egyenlőség, pluralizmus, tolerancia) vagy jogilag nehezen behatárolható tudományos-politikai kifejezéseket (jogállamiság, demokrácia) hajtogat a brüsszeli elit. Félreértés ne essék, az általam példaként hozott kifejezések mind az Európai Unió működéséről szóló szerződés 2. cikkében szereplő hivatalos európai értékek. E hivatalos értékek brüsszeli értelmezése pedig általában „véletlenül” pont a progresszív baloldal szája íze szerint való, de ez megint egy másik történet.

Brüsszel és a nyugati tagállamok viselkedése alapján egyetlen állandó, minden fontos politikai döntés során tetten érhető „értéket” tudunk azonosítani. Ez pedig nem más, mint a kettős mérce. Nem hiszem, hogy ez az az EU, amiről az alapítók álmodtak.

Én tényleg nem szeretem folyton kritizálni Nyugat-Európát. De mindig meg fogom tenni, amikor kettős mércét alkalmaznak és amikor nem tisztelik a magyar érdekeket. Szövetségeseinktől ugyanis az a minimum, hogy figyelembe vegyék a mi szempontjainkat is. Azt javaslom, hogy hangzatos szólamok helyett legyen inkább a minden államnak járó kölcsönös tisztelet az európai érték. Messzebbre jutnánk.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk