A kor lelke

Csak a vak nem látja: lázadás zajlik a nyugati világban, Finnországtól Olaszországig, az Egyesült Államoktól Romániáig. Az emberek egyre nagyobb hányadának elege van abból, amit legtöbbször pontosan megfogalmazni sem tud, de teljes bizonyossággal érez: abból a világrendből, amelynek alapjait az 1968-as lázadók tették le, és amely a berlini fal leomlása után vált hegemónná az – egykor? – keresztény népek között.

Most éppen a románok adtak hangot ennek az érzésüknek. Mit hangot, üvöltést, akkorát, hogy az Brüsszelig visszhangzik. George Simion személyében egy olyan lázadóra szavaztak az elnökválasztás első fordulójában, aki kész szembemenni mindazzal, amit a nyugati elit képvisel. Tragikus fordulata a románok döntésének, hogy Simion, aki egyértelmű esélyese a végső győzelemnek, a magyarfaló nacionalizmus szelét is befogta a vitorlájába, és így számunkra elfogadhatatlan.

Úgy tűnik, a lázadók között ilyenek is felbukkannak. A német AfD is sodor magával vállalhatatlan figurákat, a skandináv lázadó pártok szintén, a „vadak” ott vannak a francia Nemzeti Tömörülés, a holland és az osztrák Szabadságpárt körül. De nem a vadság teszi őket sikeressé. Puszta nacionalizmussal Simion sem rúgott volna labdába. Berzsenyi Napóleonhoz írott versét aktualizálva róla is el lehet mondani: nem te valál győző, hanem a kor lelke, a lázadás.

Ez emelte a választási győzelig az osztrák, a holland Szabadságpártot, az Itália Testvéreit, a tavasszal megszerzett második hely után ez emeli tovább, immár az első helyre a német AfD-t, és a sor folytatható.

Ezt a lázadást a fasizmus visszatérésével való riogatással, jogi csűrcsavarásokkal, betiltásokkal, kizárásokkal leszerelni nem lehet. Azért nem, mert egyre több embernek őszintén elege van a transzgenderből, a migrációból, a háborúkból, a farizeus jóemberkedésből és morális leckéztetésből. Amerika politikai elitje megbukott, most Európa elitjén a sor: vagy megértik és elfogadják az emberek követeléseit, vagy megbuknak ők is.