„Másnap késő este Vidos Tibor lakásán jöttek össze (…) Ezt a megbeszélést azért tartották, hogy megvitassák Tamás Gáspár Miklós, a párt egy vezető tagjának a második fordulós választási hadjáratát. Tamás kampánymenedzsere elképesztően hasonlított Franz Kafkára: mélyen ülő fekete szemek, izzó tekintet, rövidre nyírt, sötét haj és csaknem madárszerű arc. A baj az, mondta, hogy úgy gyűlölnek bennünket. Gyűlölnek bennünket, mert zsidók vagyunk. Amerikában talán meg lehet oldani ezt a problémát. Naponta kétszer borotválkozhat az ember. De Magyarországon tudják, hogy zsidók vagyunk és ezért nem fognak érte megbocsátani.”

A leantiszemitázott magyar nép egyébként néhány nappal később – nyilván hálából – az SZDSZ-t 24,35 százalékkal juttatta be a parlamentbe. Az FKGP 11,40, az MSZP 8,55, a Fidesz 5,70, a KDNP 5,44 százalékot kapott. Vagyis a jelek szerint a „magyarok” jobban „gyűlölték” (az SZDSZ első számú kedvenc szava) a kereszténydemokratákat és a kisgazdákat, mint őket.

A második idézet a brit Daily Telegraph 1998. május 12-i számából való, amely az éppen lezajlott első forduló eredményén aggódik. A cikkben forrásként feltűnik egyébként a fenti Vidos, az SZDSZ kampánymenedzsere.

„A magyar politikai pártok tegnap viharos, két hétig tartó csatába kezdtek a szavazatok megszerzéséért, azután, hogy a szélsőjobb olyan nagymértékű győzelmet aratott az általános választások első fordulóján, amely megbuktathatja Horn Gyula szocialista miniszterelnököt.”

Az már csak hab a tortán, hogy a Daily Telegraph konzervatív lap, amely az egykori pufajkás rezsimjéért aggódik. MacDonald nyilván megvizsgálná a lap tulajdonosának kötődéseit. Conrad Blackről van szó. Talán feltüntetné, hogy egyben a Jerusalem Post tulajdonosa is.

De akkor inkább adjuk át a szót végre MacDonaldnak.

* * *

A Kritika kultúrája (a továbbiakban KK) azt ismerteti, hogy a zsidó értelmiségiek miként kezdeményeztek és vittek előre számos fontos értelmiségi és politikai mozgalmat a XX. században. Érvem az, hogy ezek a mozgalmak kísérletek voltak. Kísérletek arra, hogy a nyugati társadalmakat olyan módon változtassák meg, amely semlegesítené az antiszemitizmust, vagy annak véget vetne és növelné a zsidó csoportfolytonosság kilátásait akár nyílt, akár félig kódolt módon. E zsidó mozgalmak közül több (például a bevándorláspolitika olyan megváltoztatása, hogy előnyben részesítsék a nem európai népeket) arra tett kísérletet, hogy az általuk konkurensnek tekintett népek hatalmát meggyengítsék. Az európai népekről van szó, amelyek a XX. század elején uralkodó helyzetet értek el nemcsak hagyományos otthonukban, Európában, de az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában is. Elméleti szinten ezek a mozgalmak érdekütközések kimenetelének tekinthetők zsidók és nem zsidók között a kultúra létrehozásában és a különféle társadalompolitikai kérdésekben. Végső soron ezeket a mozgalmakat úgy tekintjük, mint a zsidók csoportfejlődési stratégiájának kifejeződését a nem zsidókkal szemben a szociális, politikai és kulturális uralomért folyó harcukban.

MacDonald az első, puhafedelű kiadáshoz írt 70 oldalas bevezetőjében rátér a keménykötéses könyv néhány szakmai bírálója kifogásának megtárgyalására.

Az egyik bírálat lényege az volt, hogy a szerző a judaizmust monolitikusnak tekinti, ami, írja MacDonald, egyszerűen nem igaz. Módszertana ugyanis az, hogy zsidók által uralt, befolyásos mozgalmakat keres, azt egyáltalában nem állítva, hogy ezen mozgalmakban minden vagy a legtöbb zsidó részt vesz. Általában a zsidók közül a legtöbb mozgalomban kevesen vettek részt és közöttük sokak nem is tudtak ezen mozgalmak létezéséről, mint például a neokonzervatív mozgalomról, főként annak kezdeti szakaszairól. (Egyébiránt Gömöri Endrének a Népszabadság június 12-i számában a neokonzervatív mozgalom részletes ismertetésekor azt a „szerénységi” rekordot sikerült beállítania, hogy a volt trockista neokonzervatívoknak zsidó gyökereiről egyetlen szót nem ejtett. Gömörit, írása alapján, nyilván MacDonald vizsgálata tárgyává tenné.) A baloldali zsidó radikalizmus – amely feltétlenül a XX. század legelterjedtebb és legbefolyásosabb zsidó szubkultúrája volt – ilyen kisebbségi mozgalomnak számított az amerikai és más, nyugati társadalmak zsidó közösségeiben. Így – írja MacDonald – amikor e mozgalmakat bírálja, akkor nem szükségszerűen a legtöbb zsidót bírálja. Annyi viszont tény, hogy ezek a mozgalmak befolyásosak voltak, és ezeket zsidók motiválták.

MacDonald módszertanának másik eleme az, hogy meghatározza, vajon ezen mozgalmakban a zsidó résztvevők zsidókként azonosították-e magukat és úgy tekintettek-e mozgalmukra, mint amelyek konkrét zsidó érdekeket szolgálnak. Ha a szerző úgy vélte, az önbecsapás fontos elemet jelentett, mint számos zsidó radikális esetében, akik azt állították, hogy nem érdekli őket saját zsidóságuk, bizonyítékot tárt fel, amely egyértelművé tette, hogy ténylegesen zsidókként azonosították magukat és nagyon is aggódtak zsidó ügyekért a felszínen mutatkozó ellentétes jelek dacára.

A szerzői metodológia harmadik szempontja az, hogy ezen mozgalmaknak kiértékeli a nem zsidó társadalomra gyakorolt hatását. Itt MacDonald hangsúlyozza, hogy a zsidók által uralt értelmiségi vagy politikai mozgalomban a befolyása független attól, hogy a zsidó közösség hány százaléka vesz részt a mozgalomban vagy támogatja azt.

A módszertan negyedik eleme annak bemutatása, hogy a nem zsidók miként reagáltak ezen mozgalmakra. Vagyis annak megállapítása, hogy e mozgalmak az antiszemitizmust táplálták-e.

MacDonald természetesen nem hagyja el a társadalomtudományok területét. A XX. századi elméleti fizikát nem tekinti zsidó értelmiségi mozgalomnak, mert a zsidó azonosság és a zsidó érdekek „nyomatása” nem volt fontos az elmélet tartalmát vagy az értelmiségi mozgalom magatartását illetően, annak ellenére, hogy a zsidók az elméleti fizikusok között igen nagy számban fordultak elő.

Ezt MacDonald le is szögezi, annak ellenére, hogy, mint írja, Einsteint a cionizmus erősen motiválta, zsidó kollégáira „a törzsem tagjaiként” utalt (mint már jeleztük, MacDonald minden kijelentését lábjegyzet támasztja alá), kritikátlanul támogatta a szovjet bolsevik rendszert, beleértve a harmincas években Moszkvában tartott kirakatpereket, majd az első világháború során mutatott pacifizmusát (amikor zsidó érdekek nem játszottak szerepet) azonnal kihajította az ablakon, hogy a második világháború idején az atombomba legyártását javasolja Hitler leverésére. Einstein egyébként nem szerette a németeket, de különösen a poroszokat, mint Németország etnikailag elit csoportját.

MacDonald megjegyzi, hogy nem egy bírálója antiszemitizmussal vádolta. Azt viszont egyiküknek sem sikerült bizonyítania, hogy nem a tudományos eljárásnak megfelelően járt el vagy nem használta megfelelően forrásait.

* Kevin MacDonald: A Kritika kultúrája – a huszadik századi értelmiségi és politikai mozgalmaiban való zsidó részvétel fejlődéstörténeti elemzése