Hirdetés

Most megszakítom az emlékezésemet, mert eszembe ötlött, hogy még valamikor a 70-80-as évek táján kirándultam ezer barátom közül az egyikhez, Esztergom közelébe.

Hegy- vagy domboldalfélében volt a nyaralója, s mi kint ültünk a teraszon, bámultuk hol a csillagos eget, hol az alattunk homályló tájat. Egyszerre csak barátom fölvinnyant, lemutat alánk a völgybe, és azt mondja:

–  Látjátok ott azt a pásztortüzet? Akik azt körülülik, azok az én bizodalmaim. Ami a magyar jövőt illeti.

Kérdésemre, hogy kik azok, azt válaszolta: Kósa Ferenc és Sára Sándor filmrendezők, Csoóri Sándor költő és Pozsgay Imre. Mire kételkedve azt válaszoltam, aligha hiszem, hogy egy pártfunkcionárius, mint amilyen Pozsgay, magyar jövőt jelenthet. Mert Kósa még hagyján. Ő csinálta meg az akkortájt leghazafiasabb magyar filmet Balczóról, amit, azt hiszem, nem is engedtek rögvest bemutatni. Csoóri Illyés szellemében ügyködött, és Sárával csinált egy szépséges, bár lehangoló filmet Nyolcvan huszár címmel. Ami pesszimizmus aligha jelenthette volna a magyar jövőt. Barátom leintett. Ugyan, te semmit sem tudsz.

E szubjektív bevezető után térek rá részletesen Pozsgay Imre lakiteleki beszédére, amit Lezsák Sándor bevezetője után mondott.

Azzal kezdte elmefuttatását, hogy „tárgyilagos és mélyreható elemzések és néha önmarcangoló vizsgálódások folytak az elmúlt másfél évtizedben […] ebben az országban. […] A másik, amit szeretnék még előrebocsátani, hogy fülemet – és gondolom, egymás fülét – semmi olyan gondolat és hang nem sérti, amelyik felelősségtudatból, a magyarságért, az országért érzett felelősségből fakad.” Utalt rá, hogy közszereplése okán volt alkalma Grósz Károlynak is elmondani, hogy fordítsanak kellő figyelmet arra értelmiségre, amelyik ott Lakiteleken össze szokott gyűlni, s a kibontakozás jegyében kész „konstruktív szándékkal párbeszédet folytatni, együttműködni. Ezt a politikai megbízást is teljesítve, a továbbiakban a dolgunkra szeretnék térni.”

Az első megállapítása, hogy szükség van a „tulajdonviszonyokat is érintő, az elosztási viszonyokat, a hatalmi, politikai viszonyokat is magába foglaló általános, radikális reformra”. Amilyen finoman és óvatosan kezdte fejtegetéseit, olyan erőteljesen csapott bele a cimbalom húrjaiba, ugyanis előbb önkritikát gyakorolt, hogy az 1956 óta tartó reformok nem sokat értek, mert „kétszer nem lehet ugyan­abba a reformba belelépni”. Ami a gazdálkodást illeti: „Gondolkodó ember még egyszer nem kívánhatja vissza a dirigizmuson alapuló tervutasításos rendszert a gazdálkodásban.”

Sokat sejtető gondolata volt, hogy „tisztázandó a párt és az állam viszonya. […] Mert véleményem szerint a fönnálló állam és párt összefonódása bénítólag hat a szellemi és a gazdasági életre is.” Hozzáfűzte mellékesen, hogy ez az összefonódás a pártra is hátrányos.

Meg akarja reformálni a választási törvényt is, és a törvényhozás szuverenitását előtérbe helyezni. A valódi köztársasági elnöki intézményt létre kellene hozni, és elkerülhetetlennek tartja új alkotmány megteremtését. Mégpedig úgy, hogy azt népszavazás fogadja el. Fontos föltétele, hogy az új alkotmány kapcsolja össze a magyar közjog és alkotmányosság történelmi értékeit a szocialista államéval.

A mai ember, de még a tegnapi sem érti, hogy Pozsgaynak ez az óvatos közelítése mekkora diplomáciai tehetségre vallott. Csak így mondhatta ki, hogy hozzanak létre ellenállási és ellenőrzési pontokat a társadalomban „a hatalom túlkapásaival szemben. Ehhez tartozik az államigazgatás vagy közigazgatás egész rendjének az átgondolása is, és ezt az alkotmány természetesen nem kerülné meg.” Kimondja: hogy a Szovjetunió nem lehet a mi példánk, mert az ott élő népek történelme nem a mi történelmünk. Vagyis Pozsgay nyíltan szakított a fönnálló hatalmi berendezkedéssel, vagyis Moszkvától függőségünkkel, azaz 1956 eszméit hirdette meg újra.

(folytatjuk)