Hirdetés

Közvetlenül kapcsolódva előző cikkemhez: a személyiség önállóságáért folytatott harca mellett – írja Csurka„a hatalom folytatja egyre kilátástalanabb harcát a tudatunk teljes birtokbavételéért, nemzeti kultúrák sorvadnak el, egész közösségek mosódnak bele a nihilbe.

Ez éppen annyira kilátástalan állóháború, mint a nukleáris. Ennek sem lehet győztese, csak vesztese. Ebben az állóháborúban a hatalom is fölmorzsolódik. Tájékozatlan, az önálló, szabad értékteremtés lehetőségében korlátozott tömeggel, cenzúrázott értelmiséggel nem lehet megnyerni a világrendszerek mérkőzését. […] A tömegnek, mint ágyútölteléknek, ma már csak legfeljebb agg tábornokok fejében van valami nosztalgikus jelentősége. Számunkra azonban, kicsiny, fogyatkozó, elbukott és magára hagyott nemzet számára mindez most élet és halál kérdése.”

Föntebbieket olvasva egyértelmű, hogy 1987-ben Csurka annak ellenére, hogy sötéten látja az akkori állapotokat, nem adja föl. „Az első ütközetet magunkban és magunkkal kell megvívnunk.” Mi is fuldoklunk ebben a konfliktusban, nekünk most levegő kell. Levegő, levegő! Azt a szerkezetet, amiben élünk, írja Csurka, még Sztálin rakta össze, és az éppen aktuális hatalmat, vagyis a Kádár-féle vezérlést arra kellene rávenni, „rávezetni”, hogy először is változtassa meg a kultúra és a tájékoztatás mostani szerkezetét.

Korábban írtuk


Az az őrület, hogy harminc évvel a rendszerváltoztatás után még mindig működnek ama elavult szerkezet maradványai, s a jelenlegi kultúrharcban, ami történetesen a NAT körül folyik, voltaképpen a sztálini hagyományok védelmében harcol az ellenzék, pontosan a nemzettudat-formáló törekvések ellen.

Vissza Csurka kossuthi beszédéhez. Hogyan is mondta 1987-ben, a rendszerváltoztatás hajnalán, de még a Kádár-időkben? Kifogásolta a kultúra és tájékoztatás szerkezetét. „Ennek az órának a fogaskerekeit, rugóit, számlapját és mutatóit – valljuk be – még néhai Joszif Visszarionovics Sztálin rakta össze. A különbség csak annyi, hogy ez a vekker nálunk már huszonöt-harminc éve nem az ő ütem-beintésére ketyeg. De mutatja a dátumot, sőt, ébreszt is. Semmi sem indokolja a kultúra, a tájékoztatás, az oktatás, nevelés mai tulajdonviszonyainak fenntartását (vagyis 1987-ben, Sz. K.) akkor, amikor a társadalom termelő szférája […] ennek egyáltalán nem felel meg.”

Csurka nemcsak zseniális volt, hanem bátor is. Hiszen minden bizonnyal tudta, ott ülnek a besúgók is beszéde idején a sátorban, és másnap jelentik az illetékeseknek, mit mondott. Nem mondott kevesebbet, mint azt, hogy a Kádár-rendszer idejétmúlt, nem felel meg a korszak követelményeinek, s már nem sztálinista, de még mindig posztsztálinista. Azaz korszerűtlen. És ez okozza majd a bukását.

Végezetül az iskolarendszert bírálta. „Ennek az a baja […], hogy tömegméretekben termeli újra a hátrányos helyzetű, másod- vagy harmadosztályú állampolgárt.”

Nem folytatom tovább elmefuttatásának ismertetését. De zárásul rögzítem javallatát: „Újra kell gondolni és aztán újjá kell teremteni a kollégiumi és népi kollégiumi rendszert. […] Áramot kell vezetni a népi fölemelkedés liftjébe, hajtószerkezetébe. Enélkül nincs magyar jövő.” Ezt csinálja ma a Lakiteleki Népfőiskola.

A rendszerváltozás után harminc évvel még mindig ott tartunk, ahol tartottunk harminc évvel ezelőtt. A kommunisták és a liberálisok által elpazarolt időt valamiképpen korrigálnunk kell. De az időveszteség, az pótolhatatlan veszteség. És a szavazópolgárok egy része ezt föl sem fogja. Főleg a fővárosban, visszaadta a hatalmat annak, aki mindent eltékozolt az elmúlt harminc évben.

(Folytatjuk.)