Hirdetés

Lezsák, Csurka és Pozsgay hozzászólásában voltaképpen benne foglaltatott az est összejövetelének a lényege, mégis ismertetek még néhány gondolatot a jelenlévők megfogalmazásaiból, mert árnyalták – gazdagították – a központi elvet, és főleg azért, mert előrevetítették a rendszerváltozás után kialakuló többpártrendszer lehetőségeit.

Benda Kálmán kitűnő történész véleménye szerint hozzá közelebb állt Pozsgay Imre „rációhoz szóló beszéde”, mint Csurka Istvánnak szenvedélyektől fűtött lírai vallomása, „amelyiknek a konkrétumaival azonban én is teljesen egyetértek”. Csak zárójelben jegyzem meg, a rendszerváltozás után abban a vitában, hogy a Szent Koronát hagyjuk-e el az állami jelképek közül vagy se, ő a máskülönben ugyancsak átmeneti hagyományt jelentő Kossuth-címert részesítette volna előnyben. Szerencsére nem ő győzött. Benda Kálmán azt a Pozsgay-féle javaslatot is pártfogolta, hogy kezdjenek dialógust a miniszterelnökkel. Csak abban látta a gondot, hogy ahhoz össze kellene jönniük a reformereknek megvitatni, mit is akarnak, erre azonban sem sajtójuk, sem szervezetük nincs. Pozsgaynak azt a gondolatát emelte ki, hogy „itt tulajdonképpen nemzeti összefogásról van szó”, s az volna a helyes, ha „kritikusok, egyetértők és tagadók” egyaránt helyet foglalnának köztünk. Azt nehezményezte, hogy sok arc hiányzik a jelenlévők közül, „akiket én megszoktam […], és akikről tudom, hogy ugyanúgy gondolkodnak, mint akár jómagam, akár az itt lévők többsége vagy mindegyike”. Vagyis Benda azt a többpártrendszerű parlamenti­demokrácia-igényét fogalmazta meg, ami a mai ellenzék elképesztő szellemi gyöngesége és tudatlansága, valamint politikaerkölcsi hiányosságai miatt voltaképpen máig sem jött össze. Illetve. Volt egy időszak, a szabad világunk első periódusa, amibe sajnos az SZDSZ azonnal beleköpött a taxisblokáddal. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a valódi polgári demokráciát akaróknak (vagyis nekünk) az a bajunk a mai liberálisokkal, hogy nem a kossuthi nemzeti liberalizmust képviselik, hanem az agresszív globálliberalizmust.

A beszélgetést levezető Fekete Gyula elnök találóan summázta az addig történtek lényegét. Azt, hogy „lassan mégiscsak kialakult az egyetértők és kritikusok koalíciója”. Vagyis az eszményi többpártiság felé tendál a beszélgetés. Gombár Csaba, aki az Antall-kormány idejében a liberális vonallal, az SZDSZ-szel rokonszenvezett tetteiben is, a lakiteleki sátorban lényeges kérdésről beszélt. Fekete Gyula értékelése szerint a pluralizmus fontosságáról. A többpártrendszerről. Hoz­­zá­­­szólásában praktikus, gyakorlati szempontokat emle­ge­tett. Igaza volt Fekete Gyulának, „lényeges ponton vitte tovább az elhangzottakat”.

Korábban írtuk


Makovecz Imre indirekt módon kifejtette, hogy a legfontosabb kérdés „a hazám helyzete és a magyarság helyzete”. Majd így folytatta: „az a társadalmi struktúra, amelyben élek, az egy totális államrend és mint ilyennek, Magyarországon ennek nincs belpolitikája. Ezért tehát a magyarság kérdését belpolitikai kérdésnek tekinteni nem tudom.” Vagyis. Makovecz szerint egy totális államrendben, vagyis diktatúrában nem lehet semmit sem megvitatni, kivált akkor nem, ha azt a diktatúrát kívülről gyakorolják. Kemény szavak.

Horgas Béla általánosságokban beszélt a politikai állapotokról: „A hagyományos magyar elkésődés jelenleg egy világrendszer, egy világrész sajátja, sötétebb pillanataiban azt gondolom, hogy az egész emberiségé. […] Úgy vélem, hogy az író ne zülljön holmi birkává vagy drukkerré, s ami rosszabb talán, ne asszisztáljon erkölcstelen történésekhez.” […] „Az őszinte ember is lehet tárgyalóképes, ügyeskedő meg különben is van elég, s egy olyan világban, ahol a semmilyenség vált divattá, amúgy is a valamilyenségnek lehet csak jövője.”

(Folytatjuk.)