Hirdetés

Ahogyan egyre beljebb haladunk a negyvenvalahány fölszólaló beszédének a megismerésében, úgy nő ámulatunk, nemcsak az egyetlen összejövetelben oly sok és mind más vélemény szerves összefüggése okán, hanem az a széles panoráma is elámít, amit fölfestenek a jelenlévők a magyar valóságról.

Hidvégi Máté Makovecz Imrét idézi: „holtak seregét mozgósítom…” Hidvégi szerint az, hogy kik ezek a ma holtak, mindenkinek a magánügye. Az ő számára benne van a „félmillió deportált magyar zsidó is. Benne van Löw Immánuel, és benne van Márton Áron, akit úgy vittek végig fél Erdélyen, hogy a jobb kezét a bal lábához bilincselték.”

Az idézetek jelképekből állnak. Megint tágítás az est szellemének a keretein. A magyar zsidók elhurcolásától az erdélyi katolikus püspök megkínzatásáig az összmagyarság nevében szól, és azt a modern eszményt hiányolja, amit Márton Áron megtestesített.

Czakó Gábor fölszólalásának volt egy érdekes epizódja. Annak ellenére, hogy őelőtte a levezető elnök arra kérte a hozzászólókat: röviden, öt percben beszéljenek, Czakó túllépte ezt az időkorlátot, és Fekete Gyula fölszólította: fejezze be! Mire Czakó azt mondta: akkor befejezem. Ám a hallgatóság bekiabált: Halljuk! Halljuk!

Korábban írtuk

Czakó azzal folytatta, hogy Európa vezető eszméje egy idő óta a mengeleizmus. Vagyis az emberkísérlet másokon. Utalás ez a náci ikreken végrehajtott kísérletezésére (magánügy, de barátságban voltam egy ilyen ikerpárral), ami Czakó fölszólalásában is általános mondandójú szimbólummá vált. Kortörténeti tünet, hogy a diktatúra megzavarodott végső szakaszában a nyilvános megszólalók is kettős beszédet mívelnek. Vagy nyersen, gorombán kimondják a „tutit”, vagy jelképekben fogalmaznak. Czakó is hol szimbolista, hol nyers szókimondó. Könyörtelenül szókimondó, amikor így fogalmaz: „…a mostani csőd csak többedsorban gazdasági. A gazdasági csőd csak tünete az évek óta mélyülő környezeti, egészségügyi, szellemi, erkölcsi, biológiai, kulturális, nemzeti pusztulásnak. A kísérlet ennek ellenére folytatódik, mert hogy a miniszterelnököt idézzem: túl sokba van ez nekünk!”

Lényegében tehát olyan országos csődöt vázol föl Czakó, amibe a magyarság még a tatárjárás vagy a török megszállás alatt sem került. Ennek a súlyos kritikának a jelentőségét az tudja fölfogni, aki végigélte a Rákosi-diktatúrától a rendszerváltozásig működő elnyomást. Itt szúrom közbe gúnyosan, hogy a mai autokratizmusról és diktatúráról jajongó balliberális hím- és nőnemű fonnyatagoskodóknak (Szabó Tímea, Szél Bernadett) sejtelmük sincs arról, hogy mi is az a diktatúra.

Czakó kételkedik az egyfolytában hangoztatott reformban, amit a fönnálló kommunista vezetés hajtana végre. Pontokba szedi azokat a tényezőket, amiken változtatni kellene a hatalomnak, hogy ennek értelme legyen. Kezdi azzal: át kellene alakítania hatalmát, vagyis az „exlex” állapotot olyanná tenni, ami a modern államiságnak megfelelne. A „szocialista összeköttetéseknek” becézett korrupciós hálót megszüntetni, az információs monopóliumot fölszámolni. „Az információs világforradalom kellős közepén itt ülünk egy hírzárlatban.” Amely megjegyzés nagy derültséget keltett a hallgatóságban. Azután fel kell adnia a „jogsértő ideológiai hegemóniáját”. Lényegében a kommunizmus egyeduralmát. „Vállaljanak személyes és konkrét felelősséget döntéseikért. Álljanak félre a fejlődés útjából és ne tévesszék össze az ország érdekeit a saját hatalmuk érdekeivel és […] a saját hiúságukkal.”

Pontról pontra szedve részletezi a teendőket. Ebből csak az „ázsiai kis tigriseket” emelem ki mint emlegetett példaképeket, amelyek az oktatási reformmal kezdték megújulásukat. Végezetül Illyés Gyulát idézi ő is: „az a magyar, aki vállalja”. Fontosnak tartom az állandó hivatkozást Illyésre.

 (Folytatjuk.)