„Lecsó” szavunk nem régi és nem is magyar eredetű (szlovákul leco, lengyelül leczo, oroszul lecso). A franciák lecsóféléje a ratatouille, amelynek alapját inkább padlizsán, cukkini, bab, karfiol adja; kakukkfűvel és rozmaringgal ízesítik.

A szerbek kedvenc étele a gyuvecs, amely rizzsel, burgonyával, lerakott darált hússal sütve készül, a germán világ magyar lecsót készít és letschónak nevezi, az olaszok pepronataja távol áll a magyar világtól.

A lecsó neve hivatalosan először csak a XIX. század elején jelenik meg, bár a régi magyar nyelvhasználatban a „lecs” szavunk „szétfőtt főzeléket”, vagy „elfőtt növényi ételt” jelentett. Azt mondják, hogy a lecsót a török népektől vettük át, de irodalmi utalásaink vannak arra, hogy a paprika és a paradicsom európai megjelenése után mi is készítettünk – a törökökkel egy időben – lecsóféle egytálételt; a paprikáról az első irodalmi adatot Szenczi Molnár Albertnél olvassuk 1604-ben. Az egytálétel amúgy igen jellemző a magyar ételkultúrára (gulyás, babgulyás, pacal, körömpörkölt, halászlé stb.).

Sajátosan magyar étel, mert ebben a formájában sehol sem készítik. A lecsót a magyar ember többnyire friss kenyérrel fogyasztja, mert a végén maradt szaftot annak rendje-módja szerint ki kell „tunkolni”.

Mi a sajátosan magyar a lecsóban? Minden alapanyaga. A klasszikus lecsót füstölt kenyérszalonnával indítják, amelynek töpörtyűjét vagy kiveszik, vagy benne hagyják az alapban, de zsírral is készítik. Kenyérszalonnát főzésre kevés nép használ, Európában szinte egyik sem. Az olajjal való főzés idegen ízvilág számunkra. Ezután adják a zsiradékhoz a sajátosan magyar, nagy szárazanyag-tartalmú és aromás makói hagymát, ami hungarikum. A bő alapba tesszük bele a csumátlanított, nagy darabokra vágott magyar paprikát, netán egy kis bogyiszlóit is.

A lecsó a magyarság szezonális őszi étele, mert a legjobb alapanyag az ősszel jól beérett, többnyire már pirosodó zöldpaprika és a tömörhúsú, jó napérlelte, héjátlanított paradicsom. Mélyfagyasztva vagy üvegbe eltéve meg sem közelíti a friss lecsó ízét. A lecsóhoz használt fűszerek közül són kívül kalocsai vagy szegedi édes-nemes, esetleg csípős paprika dukál, és végül belekerül az elmaradhatatlan „két forintos” lecsókolbász, amely ha igen egyszerű, szerény készítmény is, de ebben a formában sehol sem fordul elő.

Ha még fokozni kívánjuk a magyaros lecsó ízét, akkor szabad tűzön bográcsban készítjük el, mivel úgy egészen más ízeket csalogatunk elő.

A lecsó érdekes étel, amelyet – akár a kolbászt vagy a töltött paprikát – ahány ház, annyi módon készítik el. A magyarság ételkészítésénél mindig kedvelte a változatosságot; ezt a szokását megtartotta a mai napig. Fűszerezéséhez gyakran használnak fehérborsot, őrölt köményt, fokhagymát és majoránnát. Az imént említett alapanyagok mellett előfordul, hogy babot, zöldbabot, cukkinit, padlizsánt, gombát, füstölt kolbászt, burgonyát, rizst, tojást („meztelen lecsó”), idegen ízvilágú virslit, de leginkább ősi belső-ázsiai tésztánkat, a tarhonyát (targanát) tesznek a lecsóhoz.

Lecsóféle népszerű ételünk az ajvár, amelyet inkább köretnek, mártásnak vagy kenyérre kenve fogyasztanak. Alapanyaga: „platnin” megsütött paprika, ledarált paradicsom, sok áttört fokhagyma és só; ezeket jól összefőzik, üvegekbe teszik és dunsztolva tárolják. Hasonló étel, amelyet főleg Erdélyben készítenek a zakuszka. Ezt a csemegét a magyarság a XVII. században Erdélybe települt örményektől vette át és saját ízlése szerint alakította.

Hasonlóan készül, mint az ajvár, csak főtt babot, egyes helyeken platnin sütött padlizsánt is adnak hozzá. Szinte nincs olyan magyar ember, aki ne szeretné a lecsót. Éveink számával egyre ínyencebbek és igényesebbek leszünk és egyre jobban tudjuk értékelni ősi vagy magyarosított ételeink ízét és szépségét. Szinte minden magyar ember az „édesanyja lecsóját” szereti a legjobban, mert úgy érzi, hogy benne van hazája, családja és múltja.