Hirdetés

Szent Jakab havának 17. napján van harminc éve, hogy 1989-ben egy magyar expedíció a burjátok lakta Barguzinban, a Bajkál-tótól nem messze lévő település temetőjében, ahol hadifogolytábor működött, talált egy sírt, amelybe egy olyan férfit temettek, aki a megszólalásig hasonlított a nálunk Petőfi Sándorként ismert költőre. Testi jegyeit évtizedek alatt egy magyar orvos gyűjtötte össze, csupán tiszteletből, és ezek a jegyek mind megtalálhatóak voltak a Barguzinban feltárt 7-es számú sírban fekvő csontvázon.

Az inkriminált leletet hivatalos engedélyek birtokában hazahozták Magyarországra. Lett erre nagy futkosás, mert nálunk a dogmák sérthetetlenek. Az ember azt hinné, hogy – mint más országokban dívik – elvégzik azokat a vizsgálatokat, amelyeket a helyszínen nem lehet, és így vagy úgy lezárják az ügyet. Nem így történt. Annak ellenére, hogy négy antropológus (három külhoni és egy magyar) egybehangzóan állította és írásba adta, hogy a sírban olyan férfi feküdt, akinek a morfológiai jegyei megegyeztek Petőfi Sándoréval, nem hasonlították össze az édesanyától, Hrúz Máriától vett minimális csontminta DNS-ét a feltételezés szerinti fia csontjából vett minta DNS-ével. Mindezt tette a Magyar Tudományos Akadémia által hirtelen összeállított „tudós” csoport. Az Akadémia néhány kutatója még mielőtt látta volna a csontleletet, már bejelentette, hogy nem lehet a költő maradványa, mert nő. Ezzel a vizsgálatot lehetetlenné tették.

Mi történt az elmúlt harminc év alatt? Az expedíció tagjait megfélemlítették, munkahelyükről elbocsátották, veszélyes fenyegetéseket alkalmaztak, titkos­szolgálati módszerekkel szerették volna megszerezni a „nem Petőfi-maradványt”. Miért is? Hogy megsemmisítsék? Ezt elkerülendő az expedíció antropológus szakértője kimenekítette a csontvázat külföldre, és biztos helyen hagyta. Ma is ott van.

Hosszú munkához idő kell, így azóta sem foglalkoztak a vizsgálat tisztességes lezárásával. Ellenben egy újabb csalással mások azt a látszatot igyekeztek kelteni, mintha egy csontdarabkát valóban eltemettek volna a Fiumei úti sírkertben. Valahonnan szereztek egy idegen csontot, azt földarabolták és üvegcsébe tették. Egy ilyen csontocskát temettek el nagy csinnadrattával.

Szibériából nagyon régóta jöttek hírek ott raboskodó magyar hadifoglyokról. Ennek alapján indult el az említett expedíció is, szponzori költséggel, amit nem a résztvevők kaptak, hanem a munkálatokra és az úti költségre kellett. Az ügyből évtizedes sajtóvita, sőt sajtóvihar kerekedett, pedig könnyű volna a kérdést megválaszolni, a vitát lezárni. A tudomány mai szintjén nagy pontossággal megállapítható volna, hogy a vizsgált leletek között van-e, és milyen szintű a genetikai kapcsolat. Ha nincs, az ismeretlen csontokat illő tisztességgel vissza lehetne temetni. Ha van, akkor a tudománynak kellene kimondani a végső szót. Előítéletek nélkül. Harminc év eltelt eredmény nélkül. Vajon még hány évtizednek kell eltelnie?