Hirdetés

Az Alapjogokért Központ augusztus 20-ával indított szemléletformáló kampányt, melynek különös aktualitását Tria­non 100. évfordulója és a több mint ezeréves magyar államiság adta. A projekt egyik központi eleme egy olyan kisfilm, mely egy család megpróbáltatásain keresztül mutat be a magyar történelemből daliás időket és kevéssé boldog pillanatokat.

Ezeket a pillanatokat úgy próbáltuk meg kiválogatni, hogy lehetőség szerint olyan események kerüljenek a filmbe, melyek tekintetében a magyar társadalmon belül konszenzus van, értékelése nem osztja meg a magyarságot, hanem egyesíti a hazai közvéleményt. Az egész kampány üzenete ugyanis az, hogy a magyarságnak Trianon után száz évvel, sérelmeit nem feledve, mégis azokon túllépve össze kell fognia a környező népekkel, megtörve a Magyarország–kisantant logikát. Mivel Magyarország és a térség népei is mindig akkor tudtak igazán sikeresek lenni, amikor nem egymás ellen acsarkodtak és hetvenkedtek, hanem együtt tudtak működni a különböző birodalmak szorításában. Ez persze nem új keletű felvetés, több magyar király is megpróbálkozott azzal, hogy Közép-Euró­pa népeit egységbe kovácsolja, ahogy Kossuth Lajos is eljátszott ezen gondolattal: ez volt a Duna Menti Köztársaság terve.

Mivel teljesen egyértelmű tehát, hogy az Alapjogokért kampányának üzenete pozitív, minősége pedig elsőrangú, ezért a balliberális politikusoknak és értelmiségi holdudvaruknak egészen más oldalról kellett megtámadniuk. Régi trükk ez, ha a célok rendben vannak, és azok mögött társadalmi támogatottság is van, akkor ki kell emelni egyetlen mozzanatot, és azon keresztül félremagyarázni az egész mondanivalót. A balliberálisok most is ezt az utat választották. A központ I. világháborús, lövészárokból kitörő osztrák–magyar monarchiabeli katonáit ábrázoló plakátját jelölték ki arra, hogy segítségével az egész projektet megpróbálják lerántani a sárba. A liberális megmondóemberek szerint ez a kép „militáns” – katonák ugranak ki a lövészárokból –, háborúra „uszító” és „kirekesztő”. Voltak természetesen olyanok is, akik meg sem nézték a kisfilmünket, kizárólag ezt a plakátot, de még ezt sem vizsgálták meg kellőképpen, mivel II. világháborús honvédeknek nézték a katonákat. A legelképesztőbb kritikák azonban úgy hangzottak, hogy a Kárpát-medencét nem lehet naggyá tenni, mivel az akkora, amekkora. Továbbá volt olyan negatív vélemény is, amely kizárólag a magyar gazdaság összeomlásáról való figyelemelterelésként volt képes értelmezni a projektet.

A kritikák miatt természetesen mi mélyen és nyugodtan tudtunk aludni éjjelente, azonban sok mindent elárul a baloldal politikafelfogásáról, magyarságtudatáról és a magyar történelemhez való ambivalens viszonyáról. A baloldalt mindig is rendkívül ellentmondásos viszony fűzte a honvédelemhez. A balliberális oldal ugyanis magát az egész politikát úgy képzeli el, mint angolkisasszonyok teadélutánját. Ahol piperkőc urak – és hölgyek – cseverészve, baráti elbeszélgetés mellett keresik egyre a konszenzust népeik örök békéje kapcsán. Az ilyesfajta politikafelfogás kizárólag alapvetően feminin tulajdonságokkal ruházza fel a politikát, és azt sugallja, hogy a közügyek formálásából az olyan alapvetően férfias értékek, mint az erő, a harc, a dominancia, a csel és a háború már rég kivesztek, idejétmúltak vagy csak keleti, elmaradt diktatúrák sajátjai.

Korábban írtuk

Azonfelül, hogy a baloldal tényleg így kívánja láttatni a politikát, érdemes kiemelnünk a magyar hadsereghez való viszonyát is, ez ugyanis az elmúlt száz évben vajmi keveset változott. Ahogy annak idején Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere kijelentette, hogy „soha többé nem akarok katonát látni”, ugyanúgy dolgozik nap mint nap szorgalmas munkával a baloldal ma is azon, hogy lehetőleg a Magyar Honvédség minél gyengébb legyen, csekély és korszerűtlen fegyverzettel. A baloldal szemében ugyanis a hadsereg fejlesztése pénzkidobás, rosszabb esetben arra kell gondolnunk, hogy tudatosan próbálják leépíteni a honvédséget, mivel az minden országban konzervatív és hierarchikus elveken működik.

A másik, amiről mindenképp beszélni kell, hogy a baloldal csak és kizárólag úgy tudja elképzelni a magyar történelmet, mint a magyarság bűneinek láncolatát. Ez természetesen a kommunista történetírás öröksége. Gondoljuk csak végig, hogy baloldali szemmel Magyarország genezisétől fogva bűnös „képződmény”. Hisz a honfoglalás eleve azt jelentette, hogy a magyarok erőszakkal elvették a Kárpát-medencében élő népek földjét, az itt élőket pedig rabszolgasorba taszították és asszimilálták. A kalandozások kora ennek az időszaknak a „szégyenteljes” meghosszabbítása. I. (Szent) Istvánnak csak azért bocsátanak meg, mivel a kereszténység felvételét manapság már az Európai Unióba való belépéssel azonosítják. Az Árpád-kort nemes egyszerűséggel átugorják. Mátyásról azért él pozitív kép bennük, hisz az „igazságos király” a gaz nagyurakkal szemben mindig kiállt a munkásokért-parasztokért – legalábbis a népmesékből így ismerhetik. A Habsburgok pedig ugye mégiscsak a progressziót képviselték a mucsai szuverenista magyarokkal szemben. A XIX. századi Magyarország azért bűnös, mert elnyomta a kisebbségeket, Telekiék pedig azért, mert belevitték az országot a II. világháborúba. Még ha ezeket az értelmezéseket így, ebben a formában elfogadnánk is, ezeken az eseményeken kívül a magyarság egy sor dicső történelmi pillanatra lehet büszke.

Ebbe a történelemfelfogásba nyilvánvalóan nem illik bele egy olyan szemléletformáló kampány, mely a magyar történelmet nem tartja általában bűnösnek, és nem tartja rosszabbnak, mint bármely más ország történelmét, sőt. A magyar és a világtörténelmet pedig nem folytonos osztályharcként értelmezi. Ahogy azt sem gondolja, hogy a történelem lineáris lenne, hogy az ember folyamatosan meg tudja haladni saját korlátait és egyre jobb korszakokban él, míg egyszer el nem jön a világok legjobbika.

Természetesen nem lepődtünk meg ezen kritikákon, hiszen borítékolható volt, hogy milyen válaszreakció érkezik a túloldalról. Azon azonban igen, hogy harminc évvel a rendszerváltoztatás után sem tud a magyarországi balliberális oldal semmit sem mondani a magyarságról – annak gyalázásán kívül –, és láthatóan nem is célja, hogy a kádári–marxista történelemszemlélettől ellépve valami új képet alkosson. Persze minek az új, ha jó a régi is, gondolhatnánk. És talán csak bennünk fogalmazódott meg, hogy a magyarországi baloldal és liberális holdudvara egyszer majd a történelemről alkotott képét és magyarságtudatát tekintve is fejlődésnek indul, és maga mögött hagyja azokat az elcsépelt, elavult, maradi-szocialista kritikáit, melyek már nem állják ki a XXI. század próbáját. Talán egyszer majd ez az idő is elkövetkezik. Reméljük a legjobbakat!

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.