Hirdetés

Francis Fukuyama amerikai politológus 1992-ben A történelem vége és az utolsó ember (End of History and the Last Man) címmel adott közre egy kötetet, amely azonnal világsiker lett. Fukuyama tétele az volt, hogy a történelmi haladás mint az ideológiák harca tulajdonképpen befejeződött, az emberiség létrehozta azt a társadalmi szerkezetet – a liberális demokráciát –, amely tovább már nem fejleszthető, a világban a liberális demokrácia uralmának korszaka kezdődik, a politikai és gazdasági liberalizmus elkerülhetetlen végső győzelmével.

Harminc év sem kellett hozzá, hogy kiderüljön, mekkora tévedést ünnepelt az 1990-es években a világ nyugati fele. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciát magukénak valló országok az Egyesült Államok vezetésével összeroppantották és legyőzték a Szovjetuniót. Arról azonban szó sincs, hogy ezzel ne maradt volna más ideológia a porondon. A Föld népességének közel egyötöde, Kína lakossága olyan rendszerben él, amelyet az évezredes tradíciókat a marxi tanításokkal ötvöző mandarinkommunizmusnak nevezhetnénk, és ami a jólét soha nem látott növekedését eredményezte Kínában. Az arab világban az iszlám tradicionalizmus stabilan tartja az állásait, sőt erősödni és terjeszkedni is képes. Az egykori Szovjetunió utódállamai, mélységesen csalódva abban, hogy a liberális demokrácia nem a szabadságot hozta el a számukra, hanem országaik kifosztását, tekintélyuralmi rendszerek védernyője alá húzódtak, és a jelcini korszak szabad rablásából még egyszer nem kérnek.

Mindeközben pedig a liberális demokráciát büszkén vállaló és valló Európa elveszítette azt a képességét, hogy biológiai értelemben reprodukálja önmagát – magyarán nem születik annyi gyerek, amennyi a népesség megtartásához elegendő volna. Európa demográfiai fekete lyukká vált, ahol a Föld lakossága eltűnik, hosszú távon természetesen az európai liberális demokráciával együtt.

Korábban írtuk

A nyugati világ mindeközben úgy viselkedik, mint a Titanic zenekara: egyre játssza a maga muzsikáját, miközben süllyed a hajó. Egyre hirdeti a liberális demokrácia végső és elkerülhetetlen győzelmét, miközben lassan elfogynak azok az emberek, akik hisznek benne, és a helyüket átveszik olyanok, akik egészen mást gondolnak a világról.

Ebben a helyzetben kell megtalálnunk Magyarország helyét a világban, és kijelölnünk azt az utat, amelyet követnünk érdemes. Egy biztos: a kihalás nem fogadható el, ahogy országunk önkéntes átengedése más népeknek sem. Nem kétséges, hogy a nyugati világ az elmúlt évszázadokban hatalmas értékeket hozott létre, anyagi és szellemi értelemben egyaránt, de az is világosan látszik, hogy a történelem új kihívásaira egyszerűen nem képes megfelelő válaszokat adni. Azokat tehát onnan nem kaphatjuk meg, nekünk kell megtalálnunk.

A jelenleg Magyarországot kormányzó politikusok – hiszen több ezer ember együttműködéséről van szó – legnagyobb teljesítménye, hogy volt bátorságuk a legfontosabb kérdésre merőben új, eddig másutt még ki nem próbált választ adni. A kormány a lakosság többségének egyetértésével úgy döntött, hogy a demográfiai válságot nem migránsok befogadásával kezeli, hanem hosszú távú programot indít a reprodukciós képesség visszaszerzésére.

A liberális demokrácia ezt a választ kezdetektől elutasította, és a fenyegetőzés, a gúny és az úgynevezett jogvédelem eszközeit bevetve folyamatosan igyekszik megakadályozni. „Szálljatok ki a méhemből”, kiáltotta bele a világba a liberális közírónő, „szülesztés”, írta a liberális publicista, „Teherbe! Teherbe”, gúnyolódott a karikaturista, „ki a politikával a hálószobából”, követelte a civil szervezeti jogvédő.

A nyugati világban az ilyen akciók sikeresnek bizonyultak, a liberális demokrácia országaiban a politikusok nem is merik szóba hozni a demográfiai problémákat, nem merik kimondani, hogy éppen népességcsere zajlik az országaikban, hiszen tudják, hogy ha kimondanák az igazságot, rögtön megkapnák a rasszista, az idegengyűlölő, a nőgyűlölő, a náci bélyegét.

Magyarország azonban más útra tért, egy történelmi innováció segítségével: nem a gyermektelenséget bünteti, hanem a gyermekvállalást jutalmazza, méghozzá olyan jelentős anyagi támogatással és adókedvezménnyel, amilyenre az egész világon nincs példa. Ennek a lépésnek a megtételéhez politikai bátorságra volt szükség, amelyhez viszont az alapot a polgári pártok ismételt kétharmados támogatottsága adta meg. A liberális demokráciák addig el sem tudták képzelni, hogy a családtámogatás ilyen kiterjedt rendszere létezhet, hiszen a hangadó közvélemény a gyermekvállalást szigorúan az emberek személyes döntési szabadságának körébe utalták és utalják ma is, és megengedhetetlen állami beavatkozásnak tekintenek minden intézkedést, ami gyermekvállalásra ösztönöz. Abba azonban mégis nehéz belekötni, hogy az állam többségi konszenzussal a háta mögött pénzt ad a gyermekeket nevelőknek, részt vállal a gyermeknevelés többletköltségeiből.

A társadalom rendkívül bonyolult rendszer. A társadalompolitikai döntések hamar megszülethetnek, a következmények viszont csak lassan mutatkoznak meg, hiszen az egész társadalom szemléletének kell megváltoznia, és a fiatal pároknak bízniuk kell benne, hogy a családtámogatási rendszer hosszú távon is megmarad. Legalább harminc év kitartó és következetes munkájára van szükség ahhoz, hogy a magyarság visszanyerje reprodukciós képességét.

Az első évtized ebből a háromból már letelt. Az eredmények, ha lassan is, de mutatkoznak. A demográfiai zuhanást 2010–11 között sikerült megállítani, majd a következő években emelkedőre fordítani. 2016 és 2019 között, már magasabb szinten elkövetkezett egy stagnáló időszak, de az idei év ismét emelkedést mutat. Ha a tendencia folytatódik, ha Magyarországnak sikerül bebizonyítania, hogy a demográfiai válságon kellő akarattal és kitartással úrrá lehet lenni, azzal a magyarság, mint néhányszor már az elmúlt századokban, történelmet csinál. Kérdés, hogy lesz-e még elég akarat a liberális demokráciákban, hogy az előttük tört úton követhessék a magyar példát.

Magyarország ezzel a jövőbe fektet be, úgy költi a pénzét, hogy abból az utódaink látnak hasznot.