Túl a választások utáni sokkhatáson, eljött az ideje, hogy a társadalom és az őket képviselő pártok számba vegyék: a szavazás eredménye valóban azt tükrözi-e, amit az emberek elképzeltek a jövőről. Az ígérgetések kora lejárt, és a társadalom szembesül a csupasz valósággal: félrevezetett, becsapott emberek, ködbe vesző jövőkép, kiürített államkassza, saját hasznukat kereső politikusok, szétzilált iskolarendszer, hiányzó nemzettudat, igénytelenség, médiauralom diktálta „értékrend”, levitézlett ideológusok… Ez maradt az „új Magyarországból”.

A konzervatív, keresztény értékeket képviselő pártok kitéve a szociálliberális atrocitásoknak, a média áthághatatlan, hermetikusan záró falainak köszönhetően alig-alig voltak képesek eljuttatni üzenetüket a társadalom tagjaihoz. Az eredmény ismert: az ország felét félrevezették, meghosszabbították a Gyurcsány-kormány regnálását, azét a kormányét, amely négy év alatt szétrombolta a polgári kormány által szépen fejlődésnek indult gazdaságot, oktatást, kultúrát, vidékfejlesztést, vallásszabadságot. A teendő most az, hogy az elkövetkező négy évben a polgári erők ellenzéki pozícióból építsék föl azt a társadalmi bázist, amelyre támaszkodva leválthatják az alkalmatlanságát többször is bebizonyító balliberális kormányt. A választásokra készülve a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség immár széles társadalmi bázison állva együttműködési megállapodást kötött az ismét „ifjúkorát” élő Kereszténydemokrata Néppárttal. A KDNP tragikus szétbomlása 1995-ben indult meg. Követhetetlen politikai kalandozások után odáig jutott a valaha komoly társadalmi támogatottságnak örvendő párt, hogy a Centrum nevű „trójai faló” keretében beállt az MSZP mögé. A párt törvényes működése megszűnt és csak 2002. november 2-án állította vissza a Legfelsőbb Bíróság. A pereskedéssel, a Giczy-Bartók-Mizsei-vonallal a KDNP nemcsak hitelét vesztette el, de az 1998-as választásokon a parlamentből is kibukott. 2002-ben a párt törvényességének visszaállítása után az elnök Varga László ügyvéd lett, aki idős kora ellenére fiatalos lendülettel kezdte újjászervezni a Kereszténydemokrata Néppártot. Nem volt könnyű dolga. A megelőző öt év botrányai sokat ártottak a kereszténydemokrácia eszméjének, kizárták a pártot a nemzetközi szervezetekből, megszűntek a kapcsolatok a nyugat-európai testvérpártokkal és a „keresztény” szó nem csengett jól a hazai választók körében. Miután Varga László egy szerencsétlen balesetben elhunyt, a párt elnökévé 2003-ban Semjén Zsoltot választották, aki a nagy öregek mellett tanulta a kereszténydemokrácia politikai képviseletét. Magyarországon, ahol a lakosság háromnegyede kereszténynek vallotta magát, elképzelhetetlen a politikai paletta a keresztény értékrend képviselete nélkül. Igaz volt ez Európára is, amikor a második világháború után a kereszténydemokrata eszmerendszer Konrad Adenauer és Rober Schuman hathatós képviseletével építette föl romjaiból Nyugat-Európát, és a kereszténydemokrácia a mai napig meghatározó erő; gondoljunk Németországra, Lengyelországra, ez évig Olaszországra, de a többi, jobboldali kormány vezette országra is. Mára világossá vált, hogy Európa nem földrajzi fogalom, hanem egy hagyományos kultúra fenntartója. Hiába követte el az Európai Unió azt a baklövést, hogy alkotmányából kihagyta azt az evidenciát, hogy Európa keresztény gyökerekre épült, a tényeken nem lehet „kifogni”. Az állam és az egyház szétválasztásának hamis értelmezésével mind a mai napig megpróbálják a keresztény alapelveket politikailag képviselő pártokat ellehetetleníteni, modernségüket, társadalomépítő képességüket, hasznosságukat megkérdőjelezni. Ugyanakkor eszmerendszerük sarokpontjait elorozzák, érezve ezek szükségességét. Barankovics István, a hazai kereszténydemokrácia meghatározó személyisége szerint: „A kereszténység nem mindenki számára kötelező hit ugyan, de mindenki számára erkölcsi és kulturális érték”. A ma sokat emlegetett – kritizált és dicsért – Európai Uniót is kereszténydemokraták álmodták meg: Adenauer, Schuman és Alcide de Gasperi. Igaz, nem úgy, ahogy ma „működik”: kereszténység nélküli Európa fából vaskarika. Azt érezték és tudták, hogy a keresztény értékrend alapján egyesülő Európa olyan erőt képviselhetne, amely védőbástyaként állhatná az egyre sűrűsödő különböző ideológiai rohamokat. Hazánkban a kereszténydemokrácia politikai megnyilatkozása, vagyis a párt, a keresztény reformmozgalmakból nőtt ki. Különösen sikeres volt a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), amely 1935-ben indult és az ország történetében először szervezte meg a parasztifjúságot. Az eszme varázsával ötezer önkéntes vezetővel, 3500 szervezetével, félmilliós taglétszámával (1942) országosan is a legnagyobb magyar egyesületté nőtte ki magát. A mozgalom elindítója P. Kerkai Jenő volt, jelszavuk: Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Öntudatosabb magyart! Ma is aktuális program. A mozgalmat Rajk László rendeletével 1946. július 18-án feloszlatta, és minden vagyonát elkoboztatta. 1988-ban (!) éledt újjá a mozgalom, amely az EU-hoz való csatlakozással egyaránt akarja az európai magyarságot és a magyar európaiságot. Hasonlóan sikeres szervezet volt az EMSZO, az Egyházközösségi Munkás-szakosztály, amely később beolvadt a Hivatásszervezet mozgalomba, amely utóbbi a munkásságot hívta zászlaja alá. De említhetnénk a KIE-t (Keresztény Ifjúsági Egyesület), a Katolikus Legény Egyletet, a Keresztény Munkásifjak Egyesületét; utóbbit Komlóssy János nyomdász alapította, tagja, majd elnöke volt Varga László is. Külön szervezet alakult a nők számára is, a Kalász (Katolikus Leánykörök Szövetsége, ma Katolikus Asszonyok-Lányok Szövetsége), amely az anyai hivatást, a család összetartó erejét, a nemzetmegtartás öntudatát erősítette a magyar leányokban, asszonyokban. Önálló szövetséggé 1939. február 12-én vált, ekkor már 100 egyesület 60 000 taggal tartozott a Kalászhoz. Működését 1946 nyarán vonták meg, újjászületése 1986-ban történt. Természetesen nemcsak a katolikusok körében vált mozgalommá a kereszténydemokrácia, a Soli Deo Gloria (1921-ben alakult) református vezetés alatt működő egyesületei nagyban hozzájárultak a református diákság vallásos szellemben való neveléséhez, a kereszténydemokrácia kialakulásához. A protestáns népfőiskolai mozgalom az 1983. március 17-én Pesterzsébeten megtartott népfronti ülésen Pozsgay Imre nagy hatású beszéde után kezdett újjászerveződni. Jelenleg a Kárpát-medencében mintegy 80 protestáns népfőiskola működik. A lányokat a Keresztyén Leányegyesület (KLE) fogta össze, amely 1904-ben alakult és a református és evangélikus egyház falusi leányai számára szervezett népfőiskolákat. A fenti alapokon alakult meg a KDNP elődje, a Demokrata Néppárt. Még dörögtek az ágyúk Budapest körül, amikor néhány előrelátó ember a jövőt készítette elő. 1944. november 30-án Budapesten a Galamb utca 4. számú lakásban, amely Varga Lászlóé volt, megalakult a kereszténydemokrácia politikai képviseletét vállaló párt. Jelen voltak: Kerkai Jenő jezsuita atya, a KALOT „lelke”, Varga Béla kisgazdapárti országgyűlési képviselő, Közi-Horváth József prelátus, országgyűlési képviselő, gr. Pálffy József szintén képviselő, Kovrig Béla egyetemi tanár, Saád Béla, Birkás Géza és Varga László. Varga László ügyvéd 1945 februárjában megszerezte a Budapesti Nemzeti Bizottságtól a párt működési engedélyét. Az 1945-ös választások előtt pár héttel kapták meg az indulási engedélyt, Barankovics István főtitkár beadványára. Mivel idő már nem volt a választási küzdelemre, a Varga Bélával kötött megállapodás értelmében a párt 2-2 helyet kapott a parlamentben. Az 1945-ös nemzetgyűlés két évig élt. Az 1947-es augusztusi választáson a Kisgazdapárt szétesése folytán a Demokrata Néppárt képviselői szavazatukat visszakapták és így Barankovics István vezetésével – 820 000 szavazattal – az ország első pártja lett, lekörözve a Szociáldemokrata, a Kisgazda és a Kommunista (KP) Pártot. A KP ekkor írta be nevét a választások történetébe, a hírhedt „kékcédulás”, hamis szavazatokkal. A Demokrata Néppárt 1949 februárjában a Kommunista Párt erőszakossága és brutalitása miatt fölfüggesztette működését és csak 44 évi szünet után, 1989. szeptember 30-án alakult újjá, már Kereszténydemokrata Néppárt néven. A DN képviselőinek és a vezetőinek egy része életét mentve külföldre menekült. Így Varga László, Barankovics István, Kovács K. Zoltán és mások, összesen 11 képviselő kényszerült emigrációba. Az újjáalakulás után az első szabad választásokon (1990) sikerrel szerepelt a KDNP, az Antall-kormány idején huszonkét képviselőt küldött a parlamentbe, 97 polgármesterük és több mint ötezer önkormányzati képviselőjük dolgozott a rendszerváltozáson. Most az új, 2006-os parlament megalakulásával egy időben létrejött a jobboldal új szerkezete, nevezetesen a KDNP önálló frakciója 23 képviselővel és a Fidesz frakciója. A két frakció létrehozta a Magyar Szolidaritás Szövetséget, amelynek elnökévé Orbán Viktort választották, társelnökéül pedig Semjén Zsoltot, a KDNP elnökét. A Szövetségben egyszerre jelenik meg az egység és az önállóság, ugyanakkor a KDNP hangsúlyosan képviseli a keresztényszociális elveket. A hatékony politizáláshoz azonban a KDNP-nek meg kell erősödnie, amit csak úgy érhet el, hogy olyan csoportokat szólít meg, amelyek még nem tették le voksukat más párt mellett, vagy nem is éltek szavazati jogukkal. Ha végignézzük a KDNP sorait, szembetűnő az elöregedés. Semjén Zsolt kivételével a meghatározó személyiségek már rég túl vannak életük delén. Ez azért sem egészséges, mert a fiataloknak nem vonzó olyan párt, amelyikből a generációjuk hiányzik. Arról nem szólva, hogy a Gyurcsány-kormány nagy előrelátással óriási teret adott a Baloldali Ifjúsági Szervezetnek, akik nagy lármát csapva magukhoz vonzották az először szavazó, vagy a néhány éve választásra jogosult fiatalokat. Mozgott ugyan a jobboldali fiatalság is – Fidelitas, Jobbik -, de nem töltöttek be akkora teret, mint a baloldali ifjak. Ezért nagyon fontos ennek a célcsoportnak a megszólítása, a párt programjának vonzóvá tétele. Kik segíthetnek ebben a munkában? Bizonyára fölborzolja a kedélyeket, a válasz mégis: az egyház. A plébániák, a lelkészségek körül sok fiatal gyűlik össze, akik azonos értékrendet követve meglehetősen nagy erőt képviselnek. A baj csak az, hogy annyit sulykolták a társadalomba, hogy az egyházak és a „papok” ne politizáljanak, hogy maguk is elhitték. Pedig óriási hiba, ha összetévesztik az állam és egyház szétválasztását az egyház és a társadalom szétválasztásával. Nemcsak szabad, de kívánatos is, hogy a hívek vezetésére hivatott lelkipásztorok eligazítsák a vallásukat gyakorló embereket a politika útvesztőiben. Nem konkrét pártra való szavazásra biztatva, hanem kifejtve azt, hogy melyik értékrend felel meg a keresztény ember életvitelének. A következtetést már maguk a hívek is levonják. A demokráciákban a pártok programjai számos pontos azonosak, de létezik egy olyan párt, nevezetesen a KDNP, amely a kereszténydemokrácia eszmevilágából súlypontoz jó néhány, mindenki számára elfogadható elvárást. Például: minden embert felebarátjuknak tekintenek, vallásra, származásra való tekintet nélkül; az ember tőle el nem idegeníthető jogokkal születik, így jog az élethez, a szabadsághoz; a vitás kérdésekben – abortusz, eutanázia, homoszexualitás – a természetjog a döntő; sarkalatos tétel a szociális igazságosság megvalósítása; az ember méltóságát belső értéke és az annak megfelelő cselekvés adja; a polgároknak nemcsak jogai, de kötelességei is vannak, a közéletben való részvétel is ilyen (vonatkozik ez a lelkészekre is). A közömbösek „nem kellenek sem Istennek, sem ördögnek” (Dante). Barankovics István figyelmeztetése szerint „a keresztény politikai értékeket több síkon is meg lehet valósítani, több párt is megvalósíthatja ezeket az értékeket, amennyiben politikája megfelel a természetjog követelményeinek, és valóban a közjót szolgálja”. De külön erre a célra szerveződött a KDNP. Minél jobban szekularizálódik a társadalom és távolodik a keresztény etikai értékektől, annál inkább szükség van arra, hogy a kereszténydemokraták részletesen kifejtsék alapelveiket és ezeket szervezett politikai pártként jelenítsék meg a társadalomban, a közéleti küzdelmekben. A magyar társadalomnak szerencséje van, hogy az építkezésben saját hagyományokra támaszkodhat a keresztény értékrend következetes képviseletében. Giesswein Sándor, a tudós győri kanonok, Prohászka Ottokár, a II. vatikáni zsinat szellemét megelőző püspök, a Jaques Maritain szellemiségében kialakult irodalom, a magyar népi írók szociális felelősségét felébresztő munkássága, a két világháború közötti katolikus és protestáns szociális reformmozgalmak és vezetőik, az evangéliumi források hiteles irányt mutatnak a helyes döntéseknek. Nem véletlen, hogy az egész világon olyan politikai erők működnek, amelyek igyekeznek elbizonytalanítani az embereket a helyes értékrend követésében. Legjobb példa erre az állandó támadás a Biblia mint erkölcsi alapmű ellen. Ha ugyanis Jézus élete a visszájára fordítható, akkor mire építsen a bizonytalan ember? A tízparancsolatban megfogalmazott értékek kétezer éve megállják helyüket, nyilvánvaló, hogy ezt kell támadni a társadalom elbizonytalanításához. A ne lopj, ne ölj, ne tégy hamis tanúságot, a szexuális élet tisztasága, a család védelme, a más tulajdonának tisztelete örök érvényű alapjai egy erkölcsileg kifogásolhatatlan, élhető világnak. Ezt kínálja a kereszténydemokrácia, ezt kell tudatosítani a társadalomban, hiszen a több évtizedes kommunista uralom igencsak relativizálta ezeket az értékeket. A vallást a szociálliberális eszmék képviselői magánügynek tekintik, holott akkor is közügy, ha a vallásos emberek kevesebben vannak. Szomorú eredményre jutott a világ a második világháború alatt, amikor némely diktátor ugyancsak magánügynek tekintette a vallást. Péter utóda, XVI. Benedek pápa nemrég jelentette ki, hogy a vallás nem magánügy. Lehet, hogy ezzel a pápa is veszélyezteti a II. Gyurcsány-kormány regnálását? XVI. Benedek kifejtette, hogy a keresztény értékrend élhető válaszokat ad a mai ideológiai zűrzavarban, pártharcokban, az útjukat tévesztett társadalmak kérdéseire. Az egyházak évszázadok-évezredek óta erkölcs- és értékformáló erők – nem csak a katolikus egyházak -, amelyek akkor is politizálnak, ha a hívek kötelességére hívják föl a figyelmet. Ezt tegyék most fokozottabb mértékben a kereszténydemokrácia elkötelezettjei, az egyházak és vezetőik, a jobbközép pártok és mindenki, akinek fontos egy megbízható, kifogástalan értékrendet követő, együttműködésre alkalmas kereszténydemokrata párt felépítése egy jövőbeli kormányváltás érdekében.