Kísértet járja be az úgynevezett atlanti, fejlett világot, és benne Magyarországot, a NO kísértete. Más ez, mint a legújabb kori politikai liberalizmus, amellyel gyakran összetévesztik. Az még fél lábbal a tiszteletre méltó liberális elődök örökségén állt, olykor kacérkodott saját konzervatív előzményeivel, és (legalábbis fennhangon) nem vitatta, hogy az embereknek nem liberálisnak lenni is jogukban áll. Ha a legújabb kori magyar politikai liberalizmus nem esett volna a gőg bűnébe, és ha a hatalomért cserébe nem szédül bele a posztkommunista baloldal halálos ölelésébe, ma is – szerény – tényező lehetne Magyarország közéletében. De abba esett, beleszédült és elbukott.

Hirdetés

Ami a helyébe lépett, ebből a szellemi közegből veszi eredetét, de mára messze túlhaladta az elődjét. Részese annak a szellemi áradatnak, amely az egész nyugati világ értelmiségét magával sodorni készül. Ennek az áramlatnak a lényege, hogy nemet, NO-t mondjon, megtagadja az emberi civilizáció egész eddigi története során vallott és követelt azon tételt, mely szerint léteznek örök értékek, és az ember feladata, hogy a maga esendő módján ezen értékek érvényesülésére törekedjék. Az új eszme szerint már nem csupán az erkölcs „NO”, puszta emberi konstrukció, ilyenképpen pedig a szabályai bármikor megváltoztathatók, de már a biológiai nem is „NO”, nem meghatározottság, csupán mesterséges konstrukció, ami tetszés szerint megváltoztatható.

Az új eszme forrásvidéke jól azonosítható. Mindenekelőtt a második világháború kataklizmája és a holokausztnak a náci Németország vereségét követő napvilágra kerülése, egy eszme addig elképzelhetetlen pusztító erejének a felismerése vezetett sok gondolkodó embert arra, hogy minden eszmét és igazságot veszélyforrásnak tekintsen. A liberalizmusnak akkor már két évszázados szellemi teljesítményét felhasználva megszületett a dekonstrukció eszméje, amely nem kevesebbet fogalmazott meg, mint hogy a teljes és maradéktalan szabadság kizárólag a civilizáció által „konstruált” és szavakba öntött szabályok és értékek teljes lebontása, dekonstruálása útján érhető el.

A gondolat tehát megszületett, de 1968 lázas hónapjait leszámítva áttörni egészen az ezredfordulóig nem tudott. A berlini fal leomlásáig a fejlett világ eszmei tekintetben el volt foglalva a Szovjetunióhoz és annak világhatalmi törekvéseihez való viszonyulással, utána másfél-két évtizedig a szovjet rendszer összeomlása után kialakult helyzet feldolgozásával, és csak mindezek után érkezett el önmaga régi rendje lebontásának kísérletéhez. Akármennyire is triviális, mégis jól jellemzi a helyzetet az a megfogalmazás, hogy a fejlett világ fiataljai eljutottak addig a pontig, amikor már jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak – nekiláttak hát lebontani azt a világot, amely a jólétüket és szabadságukat megteremtette.

Hozzá kell rögtön tennünk, hogy a modern világ súlyos ellentmondásoktól és igazságtalanságoktól terhelt. Bizonyos azonban, hogy ezek helyrehozatala a szabályok, korlátok és normák lebontása útján, más konstrukció kikényszerítésével nem lehetséges. Erre bőven elegendő bizonyíték a kommunizmus gyakorlati megvalósulása. Annak a célja is egy mély társadalmi igazságtalanság, a munka által létrehozott értéktöbblet tőke általi elvonásának, közkeletű szóval a kizsákmányolásnak a megszüntetése volt, az évszázadok alatt kialakult termelési rend megváltoztatásával – az eredmény százmillió elpusztított, több milliárd elrontott élet.

Sajátos színt kapott az elmúlt évtizedben a NO eszméje azzal, hogy a „jóemberség” illúzióját is magába olvasztotta. A fejlemény logikus, hiszen az új „jóemberség” maga is a lebontás teremtménye: mindent elfogadni, minden kaput kinyitni, minden kerítést lebontani. Így válik érthetővé az ellentmondás, hogy a mindent, még a biológiai nemek szabad választását is elfogadni hirdető NO miért fordul szembe az egyházzal és a nemzettel: hiszen e kettő éppen az értékek örök voltát hirdeti, a hazaszeretetét és az ember felett álló örök akarat létét.

A NO kísértete Magyarországon egy újsütetű párt formájában robbant be a közéletbe. A legkevésbé sem véletlen egybeesés, hogy a Momentum a NOlimpia kezdeményezésével lépett színre. Igaz, hogy a Momentum vezetői eddig tartózkodtak attól, hogy a NO eszme legfontosabb témáiban sarkos véleményt fogalmazzanak meg, de erre nincs is szükségük, a NO követői értik az áttételes üzeneteket is, és szemlátomást felsorakoznak az új párt mögött. Döntésükben megerősíti őket, hogy egy ponton, a nemzet kérdésében a közelmúltban a Momentum vezetői a NO szellemében foglaltak állást, és világossá tették, hogy a nemzeti keretek lebontásának, a nemzetek feletti politizálásnak a hívei.

A NO a fejlett világban, különösen a fiatalok körében zavarbaejtően sikeres, és ez így van Magyarországon is. A legfrissebb, az önkormányzati választások után készült felmérések azt mutatják, hogy a Momentum immár a legnépszerűbb ellenzéki párt, amely két év múlva eséllyel indul a kormánypártok kihívójának pozíciójáért. Az a tény, hogy még nincs parlamenti képviselőjük, éppenséggel segíti őket, hiszen a többi ellenzéki alakulat sikeresen vitte át a közgondolkodásba azt a nézetet, hogy a parlament komolytalan és súlytalan gyülekezet, az ottani szereplésnek semmi jelentősége nincs. A választóknak amúgy is elegük van az áporodott levegőt árasztó posztkommunistákból éppen úgy, mint a színváltó szélsőjobból.

Magyarországon is aktuálissá vált tehát a történelmi léptékű kérdés: a következő évtizedekben megszerzi-e egyes országokban a NO a politikai hatalmat? Ami egyenlő azzal a kérdéssel, hogy: fennmarad-e az euroatlanti civilizáció?

Elvégre a Wikipédia idevágó szócikkét idézve „a dekonstrukció mint absztrakció annak a tudatosulása, hogy az ember nyelven keresztüli kiemelkedése tulajdonképpen végzetes, mert szükségszerűen saját elpusztulásához vezet”. És ez nem filozófia, hanem már a kőkemény valóság.