Egyedülálló népművészetünket a magyar szerkesztésmód törvényei alakították ki. Évezredek folyamán a díszítés lépett előtérbe, de mögötte a szimbolikus háttér soha el nem tűnt. Jelképeink alakítják a mi világunkat. A jelképek vállalásával a magyar közösséghez való tartozásunkat fejezzük ki. A hagyományokhoz való ragaszkodást nyilvánítjuk ki általuk, igazodásunkat egy kultúra értékrendjéhez, az ideológiai és vallási képzetek elfogadását, a viselkedésformák követését, a csoporthoz tartozás tudatosítását. A jelképek szerepe kultúránkban az identitás megerősítése.

„A mai népi tudásanyagban számos olyan jelenség van, amely a honfoglalás kori, illetve még korábbi időkből származik – írja egyik dolgozatában Kovács Beatrix egyetemi hallgatóm. – Népünk az élet nagy kérdéseiben még ma sem a jelenben él, hanem múltjának emlékeibe húzódik és az öregektől tanult szokások szerint intézi a maga életét. A magyar nép családi élete még híven őrzi a régi családi szokásokat.”

A magyar népművészet azért színesebb és gazdagabb, mint a környezetében élő népeké, mert motívumvilágában olyan elemek is szerepelnek, amelyek a Kárpát-medencében a magyarok beérkezésekor nem voltak jelen; nyilvánvaló, hogy a magyarság hozta magával közelebbi és távolabbi őshazájából. Ezek nem másodlagosan átvett elemek, hanem a magyarság mentalitásához kötöttek, és olyan mélyen beivódtak lelkivilágunkba, gondolkodásmódunkba, hogy annak meghatározói lettek. Népművészetünk sokszínű, sok összetevőjű; legfőbb alapelemei közé tartozik a tulipán, a szegfű, a rózsa, a gránátalma, a páva és a színes madárvilág. Ahogy a turul – a kerecsensólyom -, a nemezelés, a török nyelv, a turanid embertípus legkeletibb elterjedési határa a Kínai Nagy Fal, úgy legnyugatibb a Kárpát-medence. Népművészetünk elemeit ezen a kb. 1000 km széles eurázsiai sztyeppterületen kell visszakeresnünk. Népi kultúránk gyökerei nem európaiak. Itt-ott ugyan találunk némi halovány analógiát, de eredete Belső- és Közép-Ázsiába nyúlik. Onnan származik, ahol régen is megvolt, és ahol ma is megtaláljuk.

Az ősi egyistenhitű (nem „pogány”!) magyarság a XI. században vette fel a római kereszténységet, de ősi, színes hitvilágát ebben a formában is továbbvitte. Mi „magyarul lettünk keresztények”, ami megjelenik az esztergomi királyi kápolna oszlopainak rovátkáiban, a jáki templom népies kapulábában, a sárközi deszkakerítések és a gótikus épületek pártázataiban. Motívumvilágunk nyomot hagyott a Képes Krónika iniciáléin, ősi tulipánmotívumunk megjelenik Kinizsi Pálné imakönyvében, a Magyar Corvinák és a barokk bútorok díszítéseiben. Nem is vesszük észre, hogy falusi konyháinkban a tálasok, a bölcsők, a tűzhely mögötti kézimunkákon, az „úri szoba” párnáin, de akár a búcsúkon kapható mézeskalács szíveken, kékfestő anyagainkon vagy butykosainkon többezer éves jelbeszéd üzen a múltból. Népművészetünk csodavilágának még nem a huszonnegyedik órájában vagyunk, hiszen az – akarva-akaratlanul – ma is bennünk él. Akkor is, ha azt a globalizálódó világ erőszakosan el akarja tiporni. Ez a díszítőmód a világ egyik leggazdagabb népművészete és ez a tudat tartást kell adjon a magyar embernek.

Népművészetünkre az egyszerű, a világos, átlátszó dialektika a jellemző. Emberalakjait különböző geometrikus formákba vagy virágmintákba rejti. A természet a maga változatos forma- és színvilágával szembesül ebben a művészetben az örök emberi értékekkel: „képzeletvilággal, reprezentációval, törekvéssel, absztrakciós képességgel, misztifikáló hajlammal és csorbítatlan optimizmussal” (Vasas Samu). Azzal, hogy a népművész alkotásába mindig belead egy kicsit önmagából is, egyéni színt, személyes varázserőt kölcsönöz az előállított tárgyának. Minthogy azonban egyetlen alkotó sem lehet független az őt érő hatásoktól, a népi alkotó is lényegében egy szintetizátor, mert csoportja érdeklődését, lelkivilágát és társadalmi ösztönzőit helyezi át munkáiba, de azokban az emberiség örök értékei is jelen vannak, átszüremlenek az egyén lelki zsilipjein és egységes egészként jelentkező felfogássá szintetizálódnak. A nagyfokú díszítőkényszer Európában egyedül a magyarságot jellemzi. Amíg a germán világ bútorait puritán faragásokkal ékíti, addig népi asztalos mestereink szekrényeinkre vagy tulipános menyasszonyi ládáinkra egy egész világnézetet és hitvilágot pingálnak. Az ő – a mi – hitvilágunkat.

Népművészetünkben a motívumok és a szerkezetek egyedülálló világát lelhetjük fel. A szalagfonatokban és az indadíszekben megjelenik a jó és a rossz kígyó, a sárkány és a griff, a végtelen erőt megtestesítő jelkép. Az S-alakúan kunkorodó levélformákban az Altaj-vidéki állatstílus növényformává stilizált motívumait láthatjuk és a kettős kunkor a szkíta hitvilágig mutat vissza. A rozetták és a rózsácskák a perzsa világba vezetnek, a vágtató szarvasok az ordoszi hun leletekben gyökereznek.

A népi motívumaink elrendezési módja a díszítendő terület és az ember sajátos képzeletvilágára utal. A virágok modellálása során a sziromlevelek állását gyakran csak egy-egy kereszttel jelölik; a négyzetbe rajzolt dőlt kereszt férfiszimbólum. A körnek is ősi jelentése van, hiszen a régi hiedelem szerint „körülzárással” távol lehet tartani a gonosz szellemeket. A spirál a mélységet és a magasságot jelképezi. A tulipán géncentruma a Góbi-sivatag peremterülete. A tulipánmotívum az állati díszítőelemeknek növényi motívumokká való átfogalmazása, a tulipános, végtelen puszták üzenetét tartalmazza. Népünk ezt éppúgy megőrizte, mint a keleti ízlésű meséit, mondáit, különösképp népdalait. A szemmotívum az egész emberi arcot jeleníti meg, a páva a halhatatlanság jelképe, a pálma az istenfa alkotója, a gránátalma, amely Boldogasszony-kultuszunkban is megjelenik, – lévén a gránátalmának igen sok magja – a termékenység jelképe is. A liliom is Boldogasszony-jelkép.

Külön világot alkotnak szerelmi jelképeink. A népművészet képben bátrabb és szókimondóbb, mint a valóságban. A tulipán és a szív jelképkapcsolata a női és férfi szembenállásnak a népi megfogalmazása, amelyben a tulipán a nő, a szív a férfi jelképe. A földi szerelmet népművészetünk gyakran a Nap és a Hold szerepével jelöli. A szív amúgy a szeretet, a megértés, az odaadás és az öröm jelképe. Népművészetünk jelvilágában központi helyet foglal el a Belső-Ázsiából eredeztethető életfamotívum. Az életfa a Földanyával azonosított fa vagy növény, amely hol cserépből, hol női köldökből nő ki. A virágtő a magyar népművészet egyik leggyakrabban alkalmazott motívuma; ebben a formában Európa egyetlen népénél sem fordul elő. Az életfa gyökere a föld alatti világot, törzse az evilágot, teteje a túlvilágot ábrázolja. Jelentősége van a Napnak, a Holdnak, a madaraknak és hét ágának.

Külön világa van népi életünkben a szarvasábrázolásnak. A lovas népeket még a túlvilágra is a szarvas vitte a hátán, mert a síron túli életet sem tudja elképzelni az életétől szinte elválaszthatatlannak hitt szarvas nélkül. A megélhetést, a bőséget, a gazdagságot, a termékenységet és a szarvasnak az évente megújuló agancsa a továbbélést, az újrakezdést jelképezi. A „szarvasűzés” jelenete messze Belső-Ázsiába nyúlik be. „A szarvasnak ősi mondáinkban egy-egy villanásra feltűnő lénye arra mutat, hogy népünk egy része benne látta jólétének – az ember-, állat- és növényvilág szaporodásának – előmozdítóját. Ősszel a rengetegbe elvonuló, agancsait vesztő, tavasszal csillogó szőrzettel, ékesebb agancskoronával megjelenő szarvasban népünk az újjászületést látta” (Sárkány Kálmán). A magyar hiedelemvilágban a sárkány olyan mélyen beivódott, hogy azt csakis azon területről és azon népektől vehette át, ismerhette meg, amelyeknek hitvilágában a sárkány központi szerepet játszott. A sárkány általában mesebeli, egy- vagy többfejű lény vagy krokodilszerű, emberevő szörnyeteg, misztikus lény, amelyet tisztelni, félni kellett, ha megjelent az emberi világban. Európának nincsen sárkányképe.

A magyar díszítőművészet Kelet és Nyugat között áll. Nyugattal szemben megőrizte eredetiségét, Kelettel szemben felszabadult a megrögzött formák nyűgétől (Fáy Aladár gondolatai). Elvont díszítményeire nem a mértani számítás a jellemző, hanem az ötletesség, a fordulatosság, a közkeletű elemek összeszövésének gazdag változatossága, a keleties álomszerűség és végül: a stíluskötöttség betartásán belül a szervetlen elvontságból való szabadulás igyekezete, mely a mértani dísznek is kézzelfogható, növényi értelmet szerez. „A magyar díszítőképzeletről elmondhatjuk, hogy egyik legfőbb jellemzője az ötletszerűség, vagyis a kiszámítottság hiánya. Másik jellemzője az ösztönös képzetekből, szigorú stíluskötelezettségen belül termett gazdag változatossága. Harmadik jellemzője a virágok szeretete és a természet mélységes átérzése – ez azonban nem természetutánzásban nyilvánul meg, hanem a természet megálmodásában, csodálatos természet megalkotásában, minden mesterségestől való tartózkodásban, értelmetlenségeket kerülő józanságban” (Fáy Aladár). Az elsimító átmenetek helyett a magyar a díszítménytől azt a határozott tagozottságot követeli meg, amit beszédében is követ: nem vonja össze a hangokat, hanem minden betűt határozottan kimond. A bizonytalanság és a lazaság kerülése jellemző a magyar elrendezésre. A hosszú középszár merev egyenesének elkerülése a magyar nép természetes díszítőérzékének nagy kiforrottságára vall. A hármas tagozódás arra vall, hogy a magyarság ízlése a díszítmény osztódásrendszerében is a különbségek határozottságát kívánja meg. A magyar népművészet hatalmas díszítőereje a helyes arányérzékből következik, amely megszabja, hogy a különbözőképpen díszített vagy teljesen díszítetlen területek egymáshoz képest mekkorák legyenek és hogyan oszoljanak el.

A nép díszítményei nem arra valók, hogy elemeiket megszabályosítsuk és újra összeállítsuk, hanem hogy elmerüljünk a szellemükben s a bennük található magyar értékeket, ötleteket, észjárást érvényesítsük a polgári élet követelményeinek megfelelő feladatokon is. „A díszítőerő lelki törvényeit hatalmas érzékkel érvényesíti a magyar. Jellemzője az erő, a nyugalom, a nagy puszta területek fakóságának és a zsúfolt aprózások tüzének komoly ellentéte, a határozatlan, érzelgős vagy nevetgélő színhatások férfias kerülése. A magyar díszítmény nem tarkálló csokor, nem érzelmes vallomás, hanem a népvándorlás porán nőtt bokor, kiaszott legelők szélére zsúfolt erdőség, tarlók végtelen fakó izzásában az útszéli fa fekete árnyéka, a mezsgyék virágos élénksége, a hétköznapok hosszú egyhangúsága után a vasárnap öröme, a magyar sors sok megpróbáltatásában az erős jellem töretlen derűje. Csak nagy tisztelettel közeledhetünk hozzá” (Fáy Aladár).

A magyar népművészet fölhasználásának helyes útja nem az a törekvés, hogy a népi díszítményeket és alkotásokat egyszerűen átmásoljuk polgári tárgyakra, hanem az, hogy kiaknázzuk egyetemes emberi értékeit, és olyan nemzeti stílust alakítsunk ki, amely szellemében és díszítőerejében magyar gyökerű. Minél mélyebben merülünk el népművészetünk ízlésvilágában, annál jobban ráismerünk benne a magunk eredeti ízlésére és népünk egész jellemére.