Az amerikaiak általában azt gondolják, hogy az európaiak hasonlítanak hozzájuk. Úgy hiszik, hogy az európai nemzetek olyanok, mint az amerikai nemzet: a jog, a vallásszabadság, a demokratikus kormányzás, a szabadverseny és a sajtószabadság elvein alapulnak. Az utóbbi évek során azonban az európaiak elveszítettek egy lényeges szabadságjogot, nevezetesen a szólás szabadságát. Igaz persze, hogy néha az Egyesült Államokban is kímélet nélkül erőltetik az uralkodó véleményeket bizonyos témák esetében, de nálunk még mindig törvényesen lehet kimondani szinte bármit.

Európában nem ez a helyzet. Az utóbbi tíz év folyamán általunk demokratikus partnereknek tekintett országok – Franciaország, Németország, Svájc és mások – hoztak olyan törvényeket, amelyek korlátozzák a szólás szabadságát, éspedig ugyanolyan kíméletlen ideológiai okokból, mint amelyek a politikai korrektség divatját váltották ki az Egyesült Államok egyetemein. Ma Európában olyan rettenetes törvények is léteznek, amilyeneket csak George Orwell tudott volna kitalálni.

Egyes országokban a bíróságok kimondták, hogy a tények nem fontosak, és egyes dolgokat nem lehet kimondani, akár igazak, akár nem. Másutt a vádlottat, aki a bíróság előtt megpróbál megmagyarázni vagy megvédeni egy tiltott nézetet, gyakran azonnal elítélik egy újabb bűncselekményért. Még a védőügyvédje is az elítélést kockáztatja, ha előterjeszti védőbeszédét. Valószínűleg Franciaország jelenti ma a modern európai cenzúra legmegdöbbentőbb arcát. Egy konkrét esetben a bíró elrendelte, hogy egy könyvesbolt teljes könyvkészletét, amely egyrészt teljesen „ártatlan”, másrészt valamivel „érzékenyebb” kötetekből állt, tűzzel semmisítsenek meg!

Éppen akkor, amikor Kelet-Európa kijön belőle, Nyugat-Európa belép a „véleményvétség” korszakába, egy olyan mentalitás felé lépve vissza, amely megszülte az inkvizíciót és a vallásháborúkat.

Nem más ez, mint baloldali zsarnokság, amelyet ugyanazok gyakorolnak, akiket állítólag megbotránkoztatnak Joseph McCarthy módszerei. Brutális erő bontakozik ki, kizárólag egy ideológia szolgálatában. Az a vágy, hogy az ellenfeleket nemcsak megtámadjuk, de becsületét elvegyük, szájkosarat rakjunk rá, elítéljük és börtönbe zárjuk, teljesen ellenkezik a civilizált diskurzus szellemével. Mélységesen zavarba ejtő, ha olyan országok törvényeibe kódolva fedezzük fel ezt a mentalitást, amelyekről azt gondoljuk, hogy a nyugati civilizáció támaszai.

Ráadásul ezek a törvények nem akadályozzák meg, hanem éppen azokra az eszmékre hívják fel a figyelmet, amelyeket tiltanak.

Az igazságnak általában nincs szüksége a cenzorok segítségére.

Van két téma, amelyekről az európaiak immáron nem vitatkozhatnak szabadon. Az egyik a faji kérdés, a másik a náci Németország.

Az „antirasszista” törvények általában tiltják az olyan vélemények kimondását, amelyek úgymond „gyűlöletet” válthatnának ki egyes faji vagy etnikai csoportok iránt. Egyes országokban manapság veszélyes azt állítani, hogy genetikai különbözőségek magyarázzák a négerek fehérekhez viszonyított, átlagosan alacsonyabb intelligenciaszintjét, vagy azt mondani, hogy a nem fehér bevándorlást meg kellene gátolni a fehér többség fenntartása végett. Az American Renaissance valamennyi száma valószínűleg tartalmaz olyan cikkeket, amelyeket tilos lenne leközölni egyes európai országokban. A mi érdekünk is tehát, hogy szembeszálljunk ezzel a fajta cenzúrával. (…) Létezik azonban az Egyesült Államokban egy nagyon elterjedt előzékenység a gondolat nyilvánvaló ellenőrzésének azon módszerével kapcsolatban, ahogyan azt egyes legközelebbi szövetségeseink gyakorolják. Ez az előzékenység csupán azoknak a rendkívüli integritáshiányát bizonyítja, akik védelmezik a szólásszabadság elvét a kommunisták, a pornográfok, a „rapperek”, a zászlóégetők számára, de a kisujjukat sem mozdítják annak érdekében, hogy véget vessenek a „rasszisták” és a „nácik” üldözésének. Amikor ez az érdekeiket szolgálja, a liberálisok nagyon aggódnak alkotmányunk első kiegészítése miatt (amely a szólásszabadságot nyilvánítja a legfontosabb alkotmányos alapjoggá – a ford. megj.), de ugyanakkor örömmel látják, ha ellenfeleiket börtönbe vetik nézeteik miatt.

Több ezer európait tartóztatnak le ugyanis évente, akiket „véleményrabokként” állítanának be, ha „szélsőbalosok” volnának. Így viszont csak a közöny, ha éppen nem az öröm az a megvetésre méltó érzés, amelyet sorsuk kivált a teljes politikai szférában, még az Egyesült Államokban is.

Jared Taylor, American Renaissance

(Fordította: Gazdag István)