Miután gyakorlatilag minden választási ígéretét megszegte vagy meghamisította a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége, midőn a szabad választások történetében másodszor is kormányra kerülvén folyamatos sikerpropagandát folytattak a maguk érdekében és a társadalom természetes felháborodását és kritikáját elfojtandó – gondosan ügyelve arra, hogy az előző kormányt adó Fidesz-Magyar Polgári Pártot minden lehetséges formában gyalázzák és vádolják, ébren tartva ezzel a társadalom általuk lelki befolyás alatt tartott részében a gyűlöletet -, elérkezett az a pillanat, amely a maga szörnyűségében mutatja be eme álszent kor minden hamisságát: azok biztatják most a társadalmat, hogy csatlakozzon a művelt – és ami a fő – gazdag Európához, akik fél évszázaddal korábban kitaszították onnan, a történelem legmocskosabb diktatúrájába lökve a polgári demokratikus társadalmakat, s azok viszolyognak ettől éppen a fentiekből következően, akik az európai létezés esélyét szellemi és erkölcsi vonatkozásban a legsötétebb évtizedekben is fenntartották, olykor mérhetetlen szenvedések és nélkülözések árán. Valóságshow-k önmutogató buzeránsai és szexuálisan túlvezérelt prostituáltjai alkotják az európai uniós csatlakozás példakép-seregét. Szemben velük a közép-európai humán értelmiség fogyatkozó, az anyanyelv börtönébe zárt, kommunikációképtelen csapata.

Mintha felfordult volna a világ. Retkes kommunisták – a retek itt arra a rétegesen lerakódott és letisztítani sohasem sikerült történelmi szennyre utal, amely ötven év máig vállalt történelmi mocskaként rakódik le minden magát szocialistának tudó, valló, velük rokonszenvező emberre éppen úgy, ahogy a nácizmus mocska rakódott le másokra, amíg a nemzetközi tisztítóbrigádok tűzzel és vassal ki nem égették a köztudatból – européerként tetszelegnek és a korszerű polgári demokrácia nemzetközi nagyköveteinek szerepét alakítják. A tegnapi munkásőrök, ávósok, pufajkások és pártfunkcionáriusok poloskahada vidáman korzózik a társadalom főútvonalán: elegáns öltönyt, drága inget és nyakkendőt hordó, választékosan fogalmazó, dúsgazdag vállalkozó és csúcsmenedzser lett belőlük, kiknek gyermekei külföldi intézetekben luxusképzésben részesülnek, melynek köszönhetően automatikusan csatlakoznak a világelithez, s viszik tovább a mocskos elődök által felhalmozott, de az idők során egyre áttetszőbbé váló vagyon áldásait. Ők alig várják, hogy Magyarország csatlakozzon Európához, hogy a schengeni határok vasfüggönye ne előttük, hanem mögöttük csapódjon le, hogy a magyar gazdaság beleolvadjon a nagy közös európai piacba – mindegy, milyen áron, csak minél előbb. Ők tudják, hogy ők nem veszítenek. Olyan hatalmas vagyont halmoztak fel látható és láthatatlan, áttételes rendszereken keresztül, amelyek – mint óriási latifundiumok – akkor is átvészelhetővé teszik számukra a gazdaság átalakulását, ha tényleg az következik be, amire számítanak, hogy egy-két szerencsés vagy az átlagosnál szívósabb kivételtől eltekintve, a gigantikus és nagyságrendekkel erősebb európai piac néhány év alatt felperzseli a törékeny magyar gazdaságot, minek következtében Magyarországról piaci értelemben már nem lehet majd beszélni, de ez számukra nem lesz baj, ők ezt várják és ezt akarják, mert úgy vélik, jobb lesz birodalmi patríciusnak lenni, mint a provinciális Magyarország ébredező nemzeti progressziója által átkozott kommunistának. Gunyorosak, szellemesek és magabiztosak. Itt az ideje, hogy – mielőtt harcunkat megkezdenénk – közelebbről megismerkedjünk velük.

Nem volt rendszerváltozás

A Demokratában (2002/34. szám, 28. oldal: Hosszú átmenet) már szó esett arról, hogy az úgynevezett kelet-európai rendszerváltozások valójában átépítések – lásd: peresztrojka – voltak, melyeket a szovjet birodalom központjában, Moszkvában a birodalmi titkosszolgálat, a KGB eszelt ki és vezényelt le. Pontosítsuk tovább a felismerést, amit mellesleg egyre keserűbb szájízzel kénytelen lenyelni a polgári – és nemzeti, mert az előbbi az utóbbi hiányában értelmezhetetlen – eszményekhez Wass Albert és Márai Sándor, Ady Endre és Pilinszky János, avagy ha úgy tetszik, Tisza István és Horthy Miklós szellemében hű nemzeti középosztály; azt jelesül, hogy látnia kell, az átépítés sokkal nagyobb léptékű folyamat volt, mint aminek kezdetben látszott, s ami még nagyobb baj, függetlenül attól, hogy fölismeri-e ezen folyamat célját, irányát és értelmét vagy sem, azt kell tapasztalnia, hogy a peresztrojka (aktuális nevén: reconstruction) zavartalanul halad tovább.

Ma már naivnak is igen nagy jóindulattal volna nevezhető, aki az úgynevezett rendszerváltozást tényleges politikai eseménynek merné tekinteni, aki komolyan tudna hinni abban, hogy 1989-1990-ben itt Magyarországon – s mit tesz a véletlen, szerte az egész szovjet lágerban – olyan spontán demokratizálódási folyamat ment végbe, amelynek eredményei elvitathatatlanok, amelyre az ébredező polgári demokrácia új ethoszt alapíthat.

Aki kicsit is ad magára a XXI. század elején, akinek fontos, hogy iskolai végzettségtől függetlenül értelmiséginek – mi több, polgárnak – tekintsék, az beismeri, hogy a látszat és a valóság ez esetben kellemetlen disszonanciába került. Egyszer csak a kommunisták kinyitották a börtönajtókat, egyszer csak kihajtották az embereket a szabad levegőre, egyszer csak azt mondták, hogy menjetek és vállalkozzatok, és egyszer csak azt vette észre a társadalom, hogy ennek a változásnak toronymagasan és majdhogynem kizárólagosan azok a kommunisták lettek a haszonélvezői, akik állítólag kinyitották neki az ajtókat. Valahogy úgy alakult, hogy ők szerezték meg a monopoltőkét, ők lettek a nagybankok és nagybiztosítók tulajdonosai, övék maradt a gazdasági, a pénz- és a médiamonopólium, s így tértek végül vissza a nagytőke támogatásával a politikai hatalomba is, miután az elhagyott börtön mocskát a volt rabokkal kitakaríttatták a saját költségükre. És ami a legborzasztóbb, egyszer csak azt is látnia kellett a társadalomnak, hogy ők lettek a világméretű gazdasági átalakulás, a globalizáció helyi vezérképviselői is. Vagyis nem csak azt kell látnia az önmagára eszmélgető polgárnak, hogy becsapták és kifosztották, mielőtt felocsúdhatott volna; hogy elrabolták tőle a jövőjét, még mielőtt a jelenéért megharcolhatott volna, de azt is látnia kell végül, hogy a peresztrojka nem szovjet-orosz találmány volt, hanem csak lokális előjátéka, bevezetője egy világfolyamatnak, a világ-peresztrojkának, a világ átépítésének valami olyanná, amelyből – azt hitte – éppen hogy kiszabadult, de azt kell látnia, hogy félelmetes sebességgel sodródik belé vissza. A kulisszák kicsit megváltoztak, de a szereplők ugyanazok. A kápók korábban sarló-kalapácsos vörös lobogót lengettek, most ugyanazok csillagos-sávos lobogóval integetnek. Akkor Moszkva volt a központ, most a megsokszorozódott hatalmi centrum egyszerre több alközpontban is székel: Washingtonban és Tel-Avivban és New Yorkban és Brüsszelben és Strasbourgban…

Akkor harcos béke volt, most terror elleni háború. Akkor a forradalom exportjáról beszéltek, most a liberális demokrácia diadaláról. Akkor a világ proletárjait egyesülésre szólították föl, most végül az egyesült világproletárok egységes értéknélküliségben élnek…

Második periódus

Azt kell mondjuk, a látszat ellenére a kommunista világkísérlet maradéktalanul sikeres volt – persze ehhez tudnunk kell, hogy mi volt a kísérlet valódi célja. Bár a becsapott emberek milliói ma még azt hiszik, hogy a kommunizmus ateista földi paradicsoma, mint egy megvalósíthatatlan cél, végül is egy szellemi és morális értelemben fönntarthatatlan, aggasztó sebességgel erodálódó, súlyos és elsöprő erejű gazdasági válsággal fenyegető gigászi csődbe torkollott, joggal tarthatunk attól, hogy ez a fehér egér vélekedése a laboratóriumi állatkísérletről, miután beoltották a világ legveszedelmesebb vírusával és a labirintuson belül szabadon engedték, és hagyták, hogy megtalálván egy ajtót, azt higgye, kiszabadult, pedig csak egy másik labirintusba vezették át, új kísérletekre. Ha a feltételezett kutatók szemszögéből nézzük a dolgot, azt kell látnunk, hogy a – mondjuk így – vörös kísérleti periódus messzemenően hasznosnak és sikeresnek bizonyult. Következik a kék szakasz: a vörös lobogót kék lobogó váltja föl.

…Kiderült, hogy emberek százmillióit civilizációs mértékű tudatbefolyásolásnak lehet alávetni, és ez a befolyásolás tökéletes, korlátlan és visszafordíthatatlan változásokat eredményez. Kiderült, hogy az egyént el lehet szakítani a környezetétől, rá lehet venni arra, hogy a legerősebb, mert legtermészetesebb támasztékát, a családot, a családok generációs rendszerét megtagadja, sőt meg is támadja, ha kell, hogy el lehet venni egész népektől a nyelvüket és a kultúrájukat, és ki lehet azt cserélni más kultúrával, hogy nemzeteket gond nélkül át lehet helyezni, és más népeket tenni a hazájuk földjére, hogy országhatárokat következmények nélkül lehet összevissza tologatni, egyszóval, hogy a hatalom, ha valóban hatalom, bármit megtehet, mint egy halandó isten – vagy mint a Sátán. S ha már itt tartunk, Istent ki lehet iktatni az emberi dimenzióból, miáltal az emberi létezés maga is kérdésessé válik, de úgy fest, hogy éppen ez volt a cél, az ember alatti ember megteremtése. És nem véletlenül: míg a nemzeti szocialisták a felsőbbrendű embernek óhajtottak teret nyitni, a nemzetközi szocialisták ugyanannak a programnak a fonákját követve megteremtették az alsóbbrendű embert, miáltal az önálló gondolkodásra képes normális egyed automatikusan felsőbbrendűvé vált – az eredményt tekintve ugyan mi a különbség? Csak annyi, amennyi az alapító atyák között volt. Marx a legerősebb kapitalista országban látta megvalósíthatónak a szocializmust, Lenin a leggyengébb láncszem elvét követve segítette trónra a kommunizmus vérszomjas kísértetét, amely miután bejárta és megrontotta Európát és Ázsiát – átalakult formában -, most már a világuralomra készül.

…Kiderült, hogy káros és hátrányos következmények nélkül látványosan ki lehet irtani emberek millióit anélkül, hogy a kísérletbe bevont, a tömeggyilkosságokat közönyösen, bár rettegve néző tömegek a lázadás és a szolidaritás legcsekélyebb jeleit mutatnák… És végül, ami a leginkább megrázó, kiderült, hogy a kegyetlen kísérlet végén a legkíméletlenebb turbo-Mengelék (Mengele náci orvos volt, aki a koncentrációs táborokban eleven foglyokkal kísérletezett) nemhogy büntetlenséget élveznek, de olyan népszerűek az általuk végérvényesen megnyomorított alsóbbrendű embertömegek körében – lásd: Gorbacsov, Jelcin, Putyin, Iliescu, Milosevics, Horn, Medgyessy stb. -, ami felfoghatatlan.

A civilizáció morális hanyatlása észveszejtő: ötven évvel ezelőtt az euro-atlanti kultúra véres és totális bosszút állt a nemzeti szocialistákon. Ugyanakkor praktikus okokból – mindketten a győztes oldalon álltak – eltűrték a kommunizmus másik vérengző változatát, a nemzetközi szocializmust. Sztálinnak Nürnbergben nem kellett a vádlottak padjára ülnie, pedig ott lett volna a helye. És íme: most, ötven évvel később ugyanez az euro-atlanti civilizáció egyenrangú félként fogadja a nagyságrenddel több embert legyilkoló, több embert megnyomorító, koncentrációs táborba záró kommunista vezetőket. Nem indulnak a fejlett és szabad világban békemenetek, nem indulnak tüntetések a kommunisták ellen, s ami a legszomorúbb, az őket a legjobban ismerő, az alávetettségből kiszabadult népek fiai sem mozdulnak meg.

Igen, a kísérlet sikeres volt. És a jelek szerint megkezdődött a második periódusa. Miközben a kísérleti alanyok a maguk apró-cseprő túlélési ügyeivel voltak elfoglalva – privatizáció, jogharmonizáció, egyéni gyarapodás, választások és hasonlók -, addig valahol valakik kiértékelték az első periódus eredményeit, azt sikeresnek ítélték és döntést hoztak a második periódus elindítására.

(Folytatjuk)