Csak tőmondatokban, mert ez a csúf pesti átverés túl sok szót nem érdemel, úgy kell annak, aki bedőlt neki, ha van esze, legközelebb nagy ívben elkerüli az Operabált. A különteremben a hatszemélyes asztal körül tizenketten ülnek. A pincér, miután elmulasztotta felszolgálni az étvágycsináló italt, a kétségbeejtően agyonzsúfolt teremben a hozzá legközelebb ülő kezébe nyomja a tányért az első fogással, az illető továbbadja a szomszédjának, és így tovább, mint az úttörőtáborban – fejenként százezerért.

A tagadhatatlanul szép belső térben a hatalmas táncparketten tán háromezren is nyüzsögnek, minek következtében a nyitó műsorból és nyitótáncból senki sem lát semmit. Az elegáns frakkos és szmokingos urak, a nagyestélyis hölgyek (benne volt a meghívóban: ez a kötelező öltözet) eleinte azt hihették, ez igazi bál lesz, keringővel, de hamar lelépett a zenekar, és a szünetben megérkezett a feledhetetlen Bakacsi Béla eredeti texasi cowboyszerelésben és fél play backről ’50-es évekbeli amerikai slágereket énekelt.

Volt abban valami alulmúlhatatlanul pitiáner, ahogy a pesti közönség frakkban és nagyestélyiben rock and rollozott. Kár, hogy a Csipkés kombiné kezdetű világsláger kimaradt, hogy arra milyen szépen ugrándoztak volna! A bor éjfélkor elfogyott, az eszelősen zsúfolt koktélbárban a világbajnok mixerek a borzalmas tömegnek reménytelenül kavarták a koktélokat, miközben hatalmas fekete szemeteszsákokba hajigálták a hátuk mögé a vészes gyorsasággal kiürülő dzsúszos papírdobozokat. Előttük a pulton a bontott üvegek között csorgott, csöpögött a hatalmas sietségben letörölni nem tudott, ki-kifröccsenő lé. A ruhatár a pincében volt, aki nem tévedt el útközben, vaskos szennyvízcsövek alatt kellett elzarándokolnia oda. Szép az, amikor a frakkos urak leereszkednek az alvilágba, van benne valami a szocialista realizmus feledhetetlen bájából. Ja, és Medgyessy Péter volt a díszvendég, a nejével persze. Meg Catherine Deneuve, de őt szinte senki sem látta, egyébként is hamar távozott. Ott volt még Mr. Nyüzsgés és Dr. Tolongás. Prolivircsaft hideg libamájjal és langyos pezsgővel.

* * *

A hét végén az volt a kérdés, hogy a ValóVilág elnevezésű agysorvasztó, erkölcsirtó és lélekzsibbasztó műsorban a fehér, magyar, egészséges erkölcsű, a nyilvánosság előtti bagzást nem vállaló, kint maradó kedveséhez hűséges fiút tartják-e bent a nézők, aki ellen a hétvégi műsor folyamatosan üvöltöző, fejhangú vezetője kézzel-lábbal, vérlázító elfogultsággal hadakozott, vagy a Kismocsok (?) nevű buzi lány, aki mint a másság XXI. századi manifesztációja, miután a műsorban nagy nyilvánosság előtt sikeresen megrontott egy addig egészségesnek hitt lányt, s mellesleg a párbaj-cirkuszban rendesen megalázta buzipárját, egy fiatal nőt, aki a lányával (?) jött el a hűtlen szeretőért szurkolni, szóval az volt a kérdés, hogy a nézők tömegét ez a beteges sorozat milyen mértékben rontotta meg. Hogy az aktuális divatot követve, a plebs eljutott-e már odáig, hogy ezt a penetráns másságot részesíti előnyben az azonossággal szemben, vagy sem.

Az eredmény megnyugtató. 360 ezer a 80 ezerrel szemben aránnyal az egészséges, fehér magyar férfi, Gábor nyert a buzi nővel szemben. Még nincs elveszve Magyarország. Sírhatnak a liberálisok. Budapestből nem lesz Buzimekka. Másfelől az egészséges szexualitású egyedek ugyan még egy ideig biztonságban érezhetik magukat, de aki ráadásul ép erkölcsi érzékkel is rendelkezik, pláne aki nem volna hajlandó kamerák előtt nyílt színen testi kapcsolatot létesíteni – hogy finoman beszéljünk -, az kezdhet aggódni, mert a párbaj eredményét arányosítva azt találjuk, hogy négy az egyhez arányban támogatták a normális embert a médiaproletárok, következésképpen az amorális buzerancia húszszázaléknyi támogatóra talált, ami azért meglehetősen aggasztó jel, mert senki, a legvadabb másságbajnok sem gondolta volna, hogy a magyar társadalomra vetítve kétmillió ember a gátlástalan buzik pártján állna. Szerencsére nem ilyen rossz a helyzet, az ilyen minden emberi léptéket elveszítő „valóságshow-k” közönsége túlnyomóan abból az embertípusból áll, amelyet joggal illethetünk a tévéproletár jelzővel. Közülük is a legsilányabb agyúak hajlandóak telefonon szavazni, az épebbek talán felfogják, hogy ez az egész egy marha nagy átverés, amelynek lényege, hogy egy telefonszavazat a hívónak száz forintjába kerül. Ennek mintegy fele a telefontársaságot gazdagítja, a fele meg a tévéműsor gyártóit. Úgyhogy a hétvégi cirkusz bepalizott nézői körülbelül 44 millió forintot telefonoztak össze, amiből körülbelül 22 milliót zsebeltek be a műsor szerkesztői. Ebből a 22 millióból azért könnyen futotta arra a néhány ajándékra, amivel a tévéproletárok egy-két szerencsésebbikét megajándékozták. És még maradt is bőven. Hiába, a cirkusz az cirkusz.

* * *

SMS-en jött az üzenet. A március 15-ére vert pontonhíd olyan volt, mint a Medgyessy-kormány: ideiglenes, ingatag, és egy ponton már túl sok. De jó játékszer volt. Lábbal átmenni a Dunán, és érezni közben, hogy a lábunk alatt a lépésektől remeg a híd, ing és imbolyog, és látni közelről a folyót, ez valami nagy dolog lehet, gondolták a tévéproletárok ezrei, és egész álló nap hosszú sorokban várták, hogy átmehessenek a hídon. Játszott Budapest. Azt játszotta, hogy átment a Dunán.

Jelkép volt ez a híd. Elindultál egy koszos, züllött, romlott városból és megérkeztél a nirvánába. Látszólag olyan volt a túlpart, mint Budapest. Látszólag mintha minden rendben lett volna, pedig semmi sem maradt a helyén. Ott hagytad a józan eszedet, a méltóságodat, a tartásodat a túlparton, amikor ráléptél erre az ingatag szerkezetre, hogy a nemzetiszínű propellerek között – vajon mit jelképeztek? – eljuss Európába. Ott vagy? Érzed, hogy megérkeztél? Akkor jó. Akkor akár már holnap benevezhetsz egy letolt nadrágos fingóversenyre. A győztes pedig egy hétig együtt élhet a kamerák előtt Kismocsokkal.

* * *

A szavazatait pénzért árusító, a gazdagok által szponzorált ingyencirkuszokkal szórakozó proletár az antik Rómában abban lelte legfőbb élvezetét, ha a cirkuszban úgynevezett valóságshow-t láthatott. Ilyenkor hozzá tökéletesen hasonló, éppen olyan testékszereket és tetoválásokat viselő proletárok éltek vagy harcoltak egymással a nyílt színen. Az antik proletár abban az időben a nyilvános bagzásnál jobban szerette nézni a nyilvános gyilkolásokat, amit előszeretettel gladiátorviadalnak neveztek.

Komoly médiaszakértők most azon gondolkodnak, hogy a jövőben a XXI. századi médiaproletárok szórakoztatására a cirkuszt melyik irányban fejlesszék tovább. Az egyik lehetőség szerint a reality show szexuális vonatkozásait kell fokozni, például szodomiával, vagyis a szereplők közé mondjuk egy szamarat és egy kecskét is sorsolnak, s a szereplőket úgy válogatják ki, hogy legyenek közöttük olyanok, akik vagy szexuális túlvezéreltségük okán, vagy valami lelki deformitás következtében fogékonyak legyenek a kísértésre, ahogy most egy buzi nő és egy buzi férfi kísértette nyilvánosan a szereplőket. A buzi férfinak nem jött be, de a buzi nőnek összejött. A távlatok tehát e vonatkozásban – nem kis mértékben éppen az antik mintára – igen szélesek.

Egy másik fejlődési lehetőség az úgymond parttalan szeretet mellőzésével inkább a parttalan agresszió felé vezet, mely úton a klasszikus élő gladiátorviadalok mintájára eleven emberi küzdelmeket láthatnának a valóságshow nézői, melynek során a szereplők különféle látványos eszközökkel legyilkolnák egymást, míg végül a két életben maradt szupergyilkos sorsáról hívásonként 99 forintért szavazhatnának a kedves nézők, vagy küldhetnének SMS-t a megölni kívánt küzdő nevével, hívásonként 240 forintért, s aztán, amikor az üvöltöző műsorvezető már semmi új baromságot nem tudna kitalálni, meg a beprogramozott bevétel is megvolna, akkor felfednék, hogy a két küzdő közül a fantomképek kit takarnak. És aztán a győztes a vesztesnek szépen felvághatná a hasát, megerőszakolhatná és végül megölhetné. A proletkult nem vész el, csak átalakul.

(Folytatjuk)