Territ az utóbbi hetekben ismerte meg az egész világ. Nemrég George Greer floridai bíró úgy döntött ugyanis, hogy Terri férjének kérésére elzárják a nőt mesterségesen tápláló gyomorszondát, mire a szülők óriási hadjáratot indítottak lányuk megmentéséért, a szonda kiiktatásával ugyanis lényegében kiszáradásra és éhhalálra ítélték Territ. A férj szerint a nő már nem akart volna ilyen állapotban tovább élni. Bár lányuk 15 éve nem beszélt hozzájuk, nem mozdult meg, mégis furcsa hangtöredékek hagyták el néha merev ajkait, s a szülők úgy vélték, Terri valójában tisztában volt a körülötte történtekkel, még ha reagálni nem is tudott. Terri tragédiája pedig ismét felszínre hozta az eutanázia sokat feszegetett problémáját.

Sokan kijelentik, hogy míg az aktív eutanázia gyilkosság, addig annak passzív változata megalapozott esetben nem más, mint kegyes segítségnyújtás. Nehéz azonban minderről akkor dönteni, amikor – mint Terri esetében is – magát az érintettet nem lehet megkérdezni. Nem tudja elmondani, vannak-e fájdalmai, szenved-e vagy éppen ellenkezőleg: dolgozik még benne az életösztön és nem akarná, hogy megfosszák a másnap reggel felkelő Nap első sugarainak látványától. Ki hozhat döntést ilyen esetben? Ki mondhatja ki a végső ítéletet? Van-e joga bárkinek is Istent játszani?

Úgy tűnik, Terri esetében Isten szerepét a floridai legfelsőbb bíróság játszotta. Elutasították ugyanis a szülőknek a gyomorszonda visszahelyezésével kapcsolatos kérelmét, s a floridai kormányzó, Jeb Bush – az amerikai elnök öccse – sem tudott már semmit sem tenni. Sőt néhány amerikai közéleti személyiség már odáig merészkedett, hogy kijelentette: a kiszáradás és az éhhalál nem is fájdalmas dolog. Vajon miféle tapasztalatok alapján beszélnek?

A Terri körül kialakult, óriási vitának természetesen politikai felhangja is lett. A konzervatívok ugyanis nagy részben és alapvetően elutasítják az eutanáziát (lett légyen szó akár a passzív, akár az aktív alkalmazásról), míg a liberálisok többsége Terri férje és a floridai legfelsőbb bíróság véleményét osztotta. George W. Bush március 21-én azonnal aláírta azt a kongresszusi határozatot, amelynek alapján a szülőknek jogi lehetőségük lett lányuk ügyének felülvizsgáltatására, erre volt szükség ugyanis ahhoz, hogy a szülők egyáltalán a szövetségi bírósághoz fordulhassanak. Mindeközben a liberálisok szerint hagyni kéne a nőt "békében távozni", s akadtak olyanok is, akik a bírósági döntés helyességét alátámasztandó arra emlékeztettek: az asszony életben tartása több tízezer dollárba került évente. Hogy senki nem vetette fel, mindeközben mennyit költenek egy-egy drog- vagy alkoholmámorban eltöltött éjszaka utáni kezelésre, az adófizetők pénzéből mennyit fordítanak a vagányok száguldozásainak következményeire, szinte nem is meglepő. Vajon mit szólnának liberális felebarátaink, ha az alkoholmérgezés miatt öntudatlan emberre a mentős ránézne, s azt mondaná: "Sokba kerül nekünk, úgyis rendszeresen hívnak ki hozzá, hagyjuk csak szépen, békében kimúlni?"

Terrire ugyanis nem a békés halál, hanem a szörnyű kimúlás várt. Embertelen haláltusája tizenhárom napon át tartott. Mindenféle híresztelés ellenére pedig a kiszáradás vagy az éhhalál valójában szörnyűséges kínokkal járó folyamat. Olyan szörnyűséges kínokkal, amelyek legyőzésére – hiteles beszámolókból tudjuk – az ember a legembertelenebb tettekre is képessé válik; már amennyiben erre még van fizikai lehetősége. Az átlagos emberi szervezet két hétnél tovább nem bírja víz nélkül. Terri végletekig legyengült fizikai teste csupán egy nappal rövidebb ideig tartott ki, vagyis kijelenthető, hogy az életben maradás vágya hihetetlen erővel dolgozott még benne.

A mondás szerint a remény hal meg utoljára. Hogy ez mennyire igaz, csak akkor tudhatja meg valaki, ha olyan helyzetbe kerül, amelyben már tényleg nem kapaszkodhat másba, kizárólag a reménybe. Amikor nem maradnak már objektív tények, statisztikai adatok, csupán a szívritmust jelző apró képernyő – és vele együtt a remény. A remény, hogy érkezik egy apró jel. A remény, hogy egyszer visszakaphatjuk azt, aki számunkra oly fontos az életben.

Való igaz, hogy Terri az életben tartó masinák segítsége nélkül már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt meghalt volna, vagyis azt is mondhatnánk, hogy a természet titokzatos rendjébe akkor avatkoztak bele, amikor mesterséges életben tartása megkezdődött. Azonban azzal, hogy akkor mégis úgy döntöttek, meghosszabbítják földi életét, nem elsősorban orvosi bravúrt vittek véghez, sokkal inkább odanyújtották Terri családjának azt a bizonyos utolsó szalmaszálat: a reményt. Ebbe és csak ebbe kapaszkodtak másfél évtizeden át, és amikor ezt elvették tőlük, mindent elveszítettek. Terri esetében tehát a gyomorszonda kikapcsolásáról talán nem mondhatjuk, hogy ez egyenlő a nő meggyilkolásával; egyenlő azonban a remény meggyilkolásával. Ha pedig valóban a remény hal meg utoljára, akkor annak lemészárlásával mindent megölünk.