Horthy utókori megítélésének négy alaptípusa van. 1. A föltétlen, kritikátlan elismerés, magasztalás. Érdemeinek túlhangsúlyozása. Vagyis szinte bálványozó tisztelet. 2. A hülyönc buci-gyurik véleménye: a pipogya, véreskezű szellemileg alultáplált, az országot és a zsidóságot pusztulásba döntő „lovastengerész” megsemmisítő démonizálása. 3. Köztes véleményalkotó eljárás. Kecskeméti gyerekkorom várost járó ivóvízárusító két rivális vállalatának a nevét juttatja eszembe. Az egyik lajtos kocsira ezt írták: AZ SE, AZ SE, AMAZ SE, a másikra: EZ IS, AZ IS, AMAZ IS. 4. A tárgyilagos.

A bolsevistáktól örökölt lelki terror feszélyezi a magyar történetírók egy részét. Ezekhez az átmeneti, ügyetlenül libikókázó hamis Horthy-kép alkotókhoz tartozik Murányi Gábor, aki 1994-ben publikantott egy cikkentyűt „A Horthy–Hitler találkozókról.”

A hinta egyik oldalán megírja Horthy és Hitler kemény összecsapását és a kormányzó ellentmondást nem tűrő nemet mondását a Führer követelésére. Elismeri a hintáslegény Murányi: a kormányzó azért kereste föl Hitlert, hogy rábeszélje: vonják ki a megtizedelt 2. hadsereget az orosz frontról. Vendéglátója azonban durván letámadta, árulással vádolta vendégét, mert a zsidótlanítást elszabotálta, és ezért büntetésből megszállja az országot. És őrülten pimasz-cinikusan ehhez írásbeli jóváhagyását kérte. Horthy vörös fejjel fölugrott, kirohant a teremből, és hosszas kérlelésre, csak azzal a föltétellel ült ebédlőasztalhoz, ha utána tovább folytatják a tárgyalásokat. Murányi böcsülettel megírja: elébe tették a megszállási tervet, hogy szignálja. Thomas Sakmyster nevű magyar származású történészre hivatkozva azonban elismeri, elutasította ezt a kérést a kormányzó és kijelentette, ha becstelenségre kényszerülne, főbe lövi magát. Hitler korántsem tartotta olyan paprikajancsinak Horthyt, mint némely („mai”?) defetista. Ezért technikailag megakadályozta, hogy még a megszállás előtt hazaérjen. Murányi önmagának bugyután ellentmondva, nagybetűs, kiugratott belső szövegcímben így summáz: LEGITIMIZÁLT MEGSZÁLLÁS. Mintha Horthy jóváhagyásával történt volna a dolog! Őrület. Egyfelől tehát elismeri: a kormányzó megtagadta beleegyezését. Másfelől ugyanakkor azt állítja: legitimizálta a náci lerohanást. Ez nem betonagyú önellentmondó rágalmazás? A ma is működő liberál-dzsihádista lelki terrortól az alapjában véve tisztességre törő újságíronc önmagát cáfolva hazudik. Azt is feledve, Horthy már a lengyelek elleni fölvonulást sem engedélyezte, ő volt az egyetlen Európában, aki ellent mert mondani Hitlernek. (A németek ellenállás nélkül vonulnak be Párizsba!) Náci rosszallás közepette befogadta a menekülteket is. Az is igaz, még nagyobb volt a játéktere a háború kezdetekor, mint a vége felé.

Azt a gyermetegséget is előpöszögteti Murányi, hogy Horthynak le kellett volna mondania. Holott tudnunk kell, ha lemond, írmagjuk sem marad a zsidóknak és az antináciknak. Nem mentheti meg a pesti zsidókat, a hozzánk menekülteket sem, mert a nyilasok azonnal átveszik a hatalmat és mindenkit kiirtanak, mint azt próbálták is Horthy eltávolítása után. Ám az idő megrövidült erre – az ő jóvoltából. Időhúzásával sok százezer ember életét mentette meg.

A rosszhiszeműség Murányi stílusából is fölsejlik: „az 1920-ban kormányzói székbe ügyeskedett Horthy…” – írja. – Ügyeskedett? Ugyan kérem. A győztes nagyhatalmak nyomására vállalta el a „széket”, mert úgy vélték, a Kárpát-medencét megnyomorító vörös káoszt csak ő szüntetheti meg. Ám ha tud valaki olvasni, fölfogja: minő paradicsomba „ügyeskedte bele magát Horthy.”

(Folytatjuk.)