A Horthyról és Magyarországról szóló szakirodalom jó részének az a hibája, hogy nem vesz tudomást a „másik oldal” véleményéről. Az elhallgatás a modern kori tudománytalanság és szakszerűtlenség hatásos módszere és a humán tudományok fő jellemzője, sajnos. (Az irodalomé főként.) Oka vagy szűk­érdekű klikk-csoport, vagy politikai irányzat elfogultsága. Propaganda. Az persze a kisebb baj, ha csak az ellenvéleményt nem ismeri, nagyobb, ha a tényeket, adatokat elhallgatja vagy meghamisítja. Az eddigiekből kiderülhetett, hogy minden oldal véleményének értékelésére törekedtem, és forrásaim között olyanokat is fölhasználtam, amilyeneket sátánizálóink, denunciálóink, hamisítóink szükségszerűen elhallgattak. Lett légyen az külföldi avagy korabeli magyar diplomata, történész. Netán szemtanú. E negligált források közé tartozik Hőgye Mihály, Szegedy-Maszák Aladár (leszármazottait bedönti a kommunista rendszer), Schrecker Károly (Bethlen embere), de még Böhm Vilmos is, a Károlyi-kormány hajdanvolt minisztere, aki a stockholmi brit (!) nagykövetségen dolgozott. Vagy horribile dictu Gellért Andor újságíró, akinek az volt a föladata, hogy Stockholmban az angolokkal teremtsen összeköttetést. Nem folytatom a névsorolvasást. De kénytelen vagyok kiemelni az „ismeretlenség” homályából Hőgye Mihály „Utolsó csatlós?” című könyvét, amit 1985-ben a Püski adott ki New Yorkban. Hőgye a Horthy-diplomácia másodvonalába tartozott, de éppen ezért értékesek adatai, mert sokszor az alulnézetből látott események érdekesebbek és tanulságosabbak. Életrajzi adatai közül talán a legfigyelemreméltóbb, hogy apja szociáldemokrata munkás volt, sztrájkokat szervezett, és az első világháború után (vagyis a Horthy-időkben) B-listázták. Mondhatni, származása miatt baloldali szemszögből szemlélte a korszakot, s teológus végzettséggel került bele a diplomáciai-hivatalnoki vérkeringésbe. Számomra azért volt érdekes a könyve, mert néhány apró fogaskeréknyi adat mellett olyan tényeket is közölt, amit személyesen tapasztalt meg, s megerősítette máshonnét szerzett ismereteim valódiságát. Jól látta, hogy három nagyhatalmi tömörülés bénította életünket. Németország, Anglia és az USA, valamint a Szovjetunió. Noha a németek szövetségesei voltunk, „de voltaképpen kezdettől fogva menekülni próbáltunk tőle”. Az angolszász hatalmakkal hadiállapotba kerültünk ugyan, „de mindenáron hozzájuk szerettünk volna csatlakozni”. Őrülten tragikus ellentmondás. Arról nem is beszélve: attól rettegtünk, hogy „teljesen kiszolgáltatva Moszkva kezébe kerülünk.” A mai bucigyurik ezt az abszurd alaphelyzetet betonagyukkal képtelenek fölfogni. Ilyen politikai kutyaszorítóval nemcsak mi, hanem egyetlen európai hatalom sem tudott volna mit kezdeni. Lásd a franciák, az olaszok és a többi állam sorsát. Ők is kapituláltak Hitlernek. Csúnyán.

Az országot szorongató három nagyhatalom mellett akadt azonban egy negyedik is. Sunyanc és kivédhetetlen aknamunkázó. A németekkel szemben ellenállást egyáltalán nem tanúsító csehszlovák diplomaták, akik Londonba menekülvén, minden magyar próbálkozásnak keresztbe tettek. A legpéldátlanabb és a legsúlyosabb következményekkel járó aknamunka, amit a náci üldözött Benes robbantott ellenünk. Vagyis az ugyancsak üldözött, az ugyancsak kiszolgáltatott ellen. Majdnem olyan, amikor a kápó zsidó sorstársát nyomorgatja a koncentrációs táborban. 1943 februárjában Benes a BBC-ben beszámolt Szent-Györgyi „titkos” törökországi küldetéséről, amit a Reuters hírügynökség is azonnal átvett. Vagyis a „titkos” küldetés ostobán vagy gonoszul világgá kürtöltetett. Mintha csak Hitlernek jelentett volna Benes. Miért kussoltok erről is? A nemzetközi hírű tudós diplomáciai pályafutása ezzel be is fejeztetett, sőt egy évvel később a német megszállás után az élete is veszélybe került, a dekrétumos Benes miatt bujkálni volt kénytelen sok száz antináci társával egyetemben.

(Folytatjuk.)