Csak néhány hónap telt el azóta, tehát 1938 májusától, amikor a nagybeteg költő egyik legfontosabb publicisztikáját írta meg A tömeg és a nemzet címmel Ausztria bukásának hírére. Erkölcsi hitvallás az egységes nemzettudat mellett valahogy így: „A politikai divatok jönnek és eltűnnek. Eltűnik maga a korszellem is, mely sugallja őket. Minálunk Magyarországon azonban a korszellem mögött, attól túlkiáltva, de meg nem fojtva, él egy másik szellem is, mely nem függ a korszellemtől. Ez a magyarság régi, nemes és keresztény szelleme, mely már Szent István korában hátat fordított a barbárságnak, szakított a pogány törzsélettel s asszimilálni kezdte az idegent… Ez a szellem adta meg az európai Magyarország erkölcsi erejét és életlehetőségét a művelt népek között… Hogy megszüljék többek közt a magyar jogérzetet, mely nemzetünk egyik büszkesége. Ennek a szellemnek a kivirágzása volt a XIX. század liberalizmusa.”

Ez utóbbi kor egyik legnevesebb történésze, Horváth Mihály 1842-es történelemkönyvében hasonlóan vélekedik: „István kezéhez vevén a pápától küldött koronát s vele 1000-dikén nyárutó 15-én magát s Gizella nejét Esztergomban megkoronáztatván, első királya lőn a magyaroknak. De nem egyedül a királyi czím fölvétele teszi ez évet történetünkben egy új korszak kezdetévé: ettől veszi eredetét alkotmányunk is, ekkor tétettek le vagy erősítettek meg polgári, részben mind máig fennálló intézeteink alapjai.”

Ezeréves dilemmánk, hogy „mic vogmuc?” Azaz, kik is vagyunk, felebarátaim, magyarok? Első királyunknak köszönhetően azt mindenesetre tudjuk, hogy ahol élük, az egybemarkolt haza. Mert a Szent Jobb alkalmas volt erre. Lenni áldássá, lenni ököllé. Nem csak jogart, de kardot is fogó kézzé. A megmaradás ígérete volt benne. Intelmeiben és törvényeiben nem csupán az aktuális politikai program, de a jövő stratégiája is. Az Istvánná magasztosodott Vajk már nem dilemmázik, de Intelmeiben – szinte tréfásan – így oktatja ki Imre fiát: „Avagy melyik görög kormányozná a latinokat görög módon? avagy melyik latin a görögöket latin módon? Egyik se. Annálfogva az én szokásaimat tartsd meg, hogy a tieid közt előbbvaló, mások közt dicséretes légy.„ A hangsúly azonban a tanítás első kérdő mondatain van, melyek oly tragikusan váltak aktuálissá későbbi történelmünk folyamán, amikor ugyan sem görögök, sem latinok nem kormányozták ezt az országot, de mások annál inkább. Valószínűleg azért, mert nem ismerték ezt az istváni intelmet, mely nem idegengyűlölő, hiszen azzal együtt olvasandó, hogy „egynyelvű, egy szokású ország gyenge és törékeny”.

Ezért vált egyik utolsó végvárunkká Esztergom is, melynek ásatásain elámuldozott 1938-ban Babits Mihály, magyar mívesek, francia és olasz építészek közös művén: „A pompa, melyet nemzedékeken át fölrétegződött alkotásuk romjai megsejtenek, talán nem egészen ugyanaz, mint amit valaha a Benczúr-kép nyomán elképzeltem. A szellem azonban, mely belőle árad, pontosan az a szellem, aminek Szent István nyitott kaput ebbe az országba. Az európai kultúra és keresztény egység szelleme.”

Kilencszáz éve volt halott akkor a nagy király.