Többször szóltunk már a hazai tudományos elit feladatáról, kötelességeiről. Mert igaz ugyan, hogy elsőrendű feladatuk új tudományos eredmények létrehozása és a jövő szakembereinek, valamint a kutatói utánpótlás nevelésének ellátása, mégsem járhatnak bedugott füllel és csukott szemmel olyan gazdasági és társadalmi problémák között, amelyek az ország balkanizálódásához vezetnek. Miután Mádl Ferenc köztársasági elnök legnagyobb csodálkozásunkra aláírta a közoktatási törvény módosítását, megindulhat a valaha híresen magas színvonalú magyar iskolarendszer eddig legalább részben megtartott értékeinek az összeomlása. Különösen érzékenyen érintik a változások a felsőoktatást. Amellett, hogy szervezetileg elképesztő változtatásra készül a balliberális kormány, anyagilag is igyekszik ellehetetleníteni az intézményeket.

A Medgyessy-csomag első lépéseként 3,4 milliárd forintot tervez elvonni, amely összeg a működési költségek rovására menne és pótlását az intézmények csak elbocsátásokkal tudnák valamennyire kompenzálni. Ennek pedig beláthatatlan következményei lennének: az oktatói utánpótlás kiesése, a gyakorlott oktatók távozásra kényszerítése, számos tudományos program leállítása, ami viszont kihatással lenne a három-öt év múlva végző fiatal szakemberek tudására és az ország tudományos színvonalára. Ha az eredményt távlatilag nézzük – a kormánynak ez úgy látszik, luxus -, akkor a nemzetgazdaság sokkal többet fog veszíteni, mint a „megnyert” 3,4 milliárd forint. A kvázi rendszerváltozás utáni kormányok mindegyike – 13 éven át – arra törekedett, hogy emelkedjen a főiskolai és egyetemi hallgatók száma. Ez részben meg is történt, de hogyan lehet több hallgatót kevesebb pénzből megfelelő szinten oktatni? Valahogy úgy képzeli el Magyar Bálint miniszter – akinek köze sincs az oktatáshoz, de még józan paraszti esze sem -, hogy rákényszeríti az egyetemeket és főiskolákat valamilyen pénzszerzési manőverre; meglebbenti a diákhitelkamatok megemelését és a tandíj bevezetését.

Ha valamire érzékeny kell legyen egy ország, akkor elsősorban mindannyiunk ügye, az oktatás ilyen terület. Mégis, a közvélemény és a közoktatás szereplői – tisztelet a kivételnek – szinte szó nélkül vették tudomásul ezt az öngyilkos tervet. Most bújt ki a szög a zsákból, hogy a „kormány” fölállásakor miért ragaszkodott az SZDSZ az oktatási tárcához. Már régóta a tarsolyukban lehetett a magyar közoktatás szélsőségesen liberális átalakításának terve. Hogy mi lehet a céljuk? Magyarország módszeres tönkretétele, mind gazdaságilag, mind kulturálisan, éppúgy, mint a megtervezett erkölcsromboló televíziós műsorokkal kinevelni egy gondolkodásra képtelen, csak a fogyasztói társadalom értékrendjét magáévá tevő, reménybeli „szavazóbázist”. Ez a különböző gagyi műsorokat bambán bámuló és csápoló tömeg vészesen hasonlít az ószövetségi aranyborjút imádó tömeghez. Velük azt lehet csinálni, amit a „szupersztárok” akarnak, háttérben a módszert kiagyaló Nagy Testvérrel.

Nem is arról van szó, hogy ne férne rá egy komoly változtatás az oktatásra, hiszen világszerte a válság jeleit mutatja. De éppen azért, mert egy elhibázott lépés beláthatatlan következményekkel járna, felelős emberek csak nagyon óvatosan és jól átgondolt tervvel lépnek a nyilvánosság elé. A jó vagy rossz „belenyúlás” hatása egy már működő rendszerbe csak generációk múlva mutatkozik meg. Természetesen ne gondolja senki, hogy Magyar Bálint miniszter fejéből pattant ki a módosítások elképesztően avítt, soha sehol ki nem próbált sokasága. Komoly tanácsadói testület áll mögötte, akik még az évtizedekkel ezelőtt kiötlött elméleteiket akarják most, a harmadik évezred elején a gyakorlatban is megvalósítani. A régi, elavult ötleteikkel szeretnék fölforgatni a hagyományos elveket, eltörölni azt az értékrendet, aminek hallatán is dührohamot kapnak.

Egyszer már bekövetkezett egy földrengésszerű pusztítás a közoktatásban, aminek hatásait iskoláink máig sem heverték ki. A második világháború után bevezették a nyolcosztályos általános iskolát, aztán egy csapásra megszüntették az egyházi gimnáziumokat, elküldték a szerzetestanárok tömegét, ugyanakkor nem tudtak képzett tanárokat előteremteni egyik pillanatról a másikra. Diploma nélküli tanárok, szakérettségivel talpalt „diplomások” lepték el a középiskolákat, miközben az oktatás színvonala soha nem látott mélységeket ért el. A két világháború közötti, híresen magas színvonalú oktatást egy pillanat alatt tönkrevágták. Pedig még élő tanúi vannak az akkori időknek, és nem is akárkik: Teller Ede, Oláh Béla, Harsányi János Nobel-díjasok és mások. Elég, ha csak annyit mondunk: Fasori Gimnázium vagy a piaristák – úgy hangzik, mint egy márkanév. Ezek a régi egyházi iskolák 1990 után megpróbáltak talpra állni, de anyagiak híján nagyon nehezen döcög a szekér. Mégis üdítő kivételt és reményt jelentenek a hazai oktatási palettán.

Szinte nincs is olyan magyar állampolgár, akit gyermekei vagy unokái révén ne érintene a közoktatásnak ily mértékű fölforgatása, ellehetetlenítése. Mégis csak néhány szakmai szervezet hallatta a szavát, és szokás szerint a Professzorok Batthyány Köre ütött meg kellően erélyes hangot. Néma csönd honol a Magyar Tudományos Akadémia berkeiben, a hazai közoktatás ilyen méretű támadása sem indította tiltakozásra a tudományos „elitet”. Pedig ha valakiknek, akkor nekik érzékelni kellene a veszélyt, amely kihat az egész tudományos életre, hiszen a felsőoktatást is komoly támadások érik. Egyáltalán: amióta a Medgyessy-kormány regnál, soha semmiért nem emelték föl a szavukat. Előkelő lapítással azzal érvelnek, hogy a tudomány politikamentes. Majd megérzik a hatását ennek a „mentességnek”, ha nem csurran a pénz. Sok minden mellett a hallgatás egyik oka lehet, hogy a Horn-kormány ügyes ötlettől vezérelve úgy megemelte az akadémikusok és a vezetők tiszteletdíját, hogy ezzel jó időre lakatot tett a szájukra, kivéve a kevés kivételt, de ők csak magánemberként vagy egy civil szervezet tagjaként tiltakoznak az ország tönkretétele ellen. A máskor oly szívesen és sokat szereplő akadémiai elnök – Vizi E. Szilveszter – mostanában nem ragyog a televízió képernyőjén, nem hallottam, hogy rendkívüli ülést hívott volna össze egy erélyes tiltakozás megírására. Ez sem csoda, hiszen az elnök úr is ebből a köpenyből bújt ki valaha.

Mióta ilyen, enyhén szólva is bátortalan viselkedésű a nemzet Akadémiája? A korábbi évtizedeket nem kell magyarázni, sokszor és sokan megírták, hogy politikai elkötelezettség vagy legalább is társutasság nélkül nem juthatott be szinte senki a Duna-parti palota elitjének soraiba. Azokat az akadémiai tagokat, akik a nemzet érdekeit és egy morális értékrendet képviseltek, a második világháború után rövid úton eltávolították. Helyükre jöttek középiskolai szintű dolgozataikkal vagy még azzal sem az apparatcsikok, és boldogan koptatták a palota széksorait, amíg meg nem haltak. Aki hosszabb életűnek bizonyult, az zsebre vágja ma is a jól „megérdemelt” tiszteletdíját, és dehogy jut eszébe tiltakozni bármi ellen is. Még munkásőr is feszít az első sorokban.

Az igazi lehetőséget a megújulásra 1990-ben szalasztotta el a Akadémia, amikor az Antall-kormány idején az elnökválasztáskor nem Pungor Ernő akadémikust, hanem Kosáry Domokost választották elnökké. Ez is törvényszerű volt, mivel a szavazók többsége a régi rendszer híve volt, így olyan elnökre szavazott, akivel összekacsinthatott. A most kilencvenedik évét ünneplő agg tudós valóban nem vállalta el az oda nem való tagok és a kommunista adminisztratív szervezet háttérbe állítását. Melldöngetve állítja ma is, hogy „nem engedte szétverni az Akadémiát”. Csakhogy nem is akarta senki sem ezt tenni, de jó néhány tagtársa fizimiskáját szívesen elfelejtette volna a tudományos közélet jobbik része. A születésnapjára megrendelt és fölvonultatott megemlékezések sokasága igencsak bársonyos hangon „kérdezgette” az önbizalom-túltengésben szenvedő történészt. Sehol sem hangzott el az egyik legfontosabb kérdés: mi késztette arra, hogy kiegyezzen a diktatúra pátyolgatott „kutatóival”, miért nem reformálta meg az Akadémiát elnöksége két ciklusa alatt? Persze a választ elég könnyen kitalálhattuk, amikor vidáman bevonult a Farkasházi által rendezett liberális banzájra. Ott domborított Medgyessy Péter mellett, nyilván vidáman parolázott Kovács Lászlóval, Juszt Lászlóval, Lendvai Ildikóval, Gyurcsány Ferenccel, Lengyel Lászlóval és másokkal. Rajta kívül „hitelesítette” a találkozót Jancsó Miklós, Göncz Árpád, Fejtő Ferenc és Faludy György. Ezek után azt hiszem, érthető, hogy miért nem tett rendet annak idején az Akadémián. És ha `56-os múltjára hivatkozik bárki is, ez sem jelent sokat, gondoljunk Göncz Árpádra, Mécs Imrére, Vásárhelyi Miklósra és másokra. Ha annak idején Pungor Ernő akadémikus áll az Akadémia kormányrúdjánál, ma számítani lehetne a hazai legfőbb tudományos testület tiltakozására a nemzetpusztító cselekedetek ellen.

Július közepén az Oktatási Minisztérium közzétette honlapján azt a szakmai vitaanyagot, amely a terveit tartalmazza A magyar felsőoktatás modernizációját, az európai felsőoktatási térséghez történő csatlakozását célzó felsőoktatási-fejlesztési koncepció címmel. A cím érthetőségéhez és megfogalmazásához nem kell kommentárt fűzni, magáért beszél. De ugyanilyen zavaros az egész alkotás, gondolom azért, hogy ne legyen egyértelmű, így is, úgy is lehessen magyarázgatni. Azért a lényeg kihámozható: napirenden van az egyetemek magánosítása, amiből egyenesen következik az oktatók, a szakalkalmazottak közalkalmazotti státusának megszűnése, előkerül a tandíj bevezetése, a felsőoktatást sújtó elvonások mértéke (úgy hírlik, jövőre 10,5 milliárdos elvonás várható). A vitaanyag szerint a felsőoktatási intézményeket a miniszter által kinevezett menedzserek irányítanák – rektor helyett. Az egyetemek élére igazgatótanácsot neveznének ki, tagjait részben az oktatási miniszter, részben az intézmény szenátusa választaná öt évre.

A továbbiakat nem részletezzük, megtalálható a honlapon. A lényeg az, hogy a fenti stallumokhoz nem kell egyetemi végzettség, egy tanulatlan, ambiciózus társaság számára biztosítanának jól fizető állásokat. A koncepció új források bevonását úgy gondolja, hogy a végzett hallgatók munkába állásuk után jövedelmükkel arányos mértékben fizetnék vissza az államnak azt az összeget, amelyet tanulmányaikra fordított. Nagyon találóan jegyzi meg Pálinkás József volt oktatási miniszter, a Professzorok Batthyány Körének elnöke, hogy a szabad demokraták föltalálták a diplomás adót. Egyébként az egyetlen kemény hangot megütő elemzés és tiltakozás a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg Pálinkás József tollából, valamint Taxner-Tóth Ernő is figyelemre méltó írást közöl e lap hasábjain a témában. Különben néma csönd.

Pedig egy ország csak akkor boldogulhat, ha két dolgot nem „hagy”: a templomot és az iskolát. Szülők, nagyszülők, civil szervezetek, pártok, intézmények, ébresztő: elveszik az iskolát, rombolják a közerkölcsöt, elbutítják gyermekeinket.

* * *

Példabeszéd

Példátlan eset történt Jeruzsálemben; a város közeli Golgota hegyén gyalázatos módon keresztre feszítették a szeretetet-békességet hirdető názáreti Jézust. Az esetről a balliberális lapok is elítélően számoltak be; óvtak az erőszak túlzott eluralkodásától, a politikai viták drasztikus elintézésétől.

A történtekkel kapcsolatban később titkos megbeszélésre került sor, amelyen a zsidó főtanács tagjai indulatosan közölték az újságírókkal, hogy a sajnálatos eseményben bizony nyakig benne vannak ők is, nem szólva a farizeusokról és írástudókról. Sőt, a római őrség parancsnoka is kénytelen volt bevallani, hogy a helytartó, Pontius Pilátus maga adott parancsot a kivégzésre. Ezek a tények meglehetősen negatív színben tüntetik fel úgy a főtanácsot, mint a rómaiakat, ezért közös érdek, hogy a Jézussal történteket kicsit másképp interpretálják, az irányába jelentkező rokonszenvet lehetőleg ellenszenvvé vagy gyűlöletté változtassák. Az első hipotézis szerint – amit a sajtó és a papság ügyesen kommunikálhatna – a galileai mágus saját magát feszítette keresztre, hogy ezzel kompromittálhassa a főtanácsot, valamint az ideiglenesen Júdeában állomásozó testvéri római csapatokat.

Az új verzió meglepően jól sült el, ezért tovább fejlesztették: legközelebb már olyan híreket lehetett hallani jeruzsálemi kiskocsmákban, sőt a templom előcsarnokában és az országút menti fogadókban, miszerint valójában az agresszivitásáról közismert názáreti illuminált állapotban keresztre feszített két békés latort, mire az arra tévedő járókelők jogos felháborodásukban a náluk lévő keresztre szegezték e gonosztevőt.

A főtanács elégedetten hümmengetett. A kezdeti közhangulat, amely már-már Kajafás leváltását és a rómaiak kivonását sürgette, most egyértelműen Jézus ellen fordult. Megindulhatott a végső támadás. Cikksorozatok bizonyították be, hogy a látszólag ártatlanul szenvedő galileai valójában veszélyes bűnöző. Korábban meggyilkolt egy Lázár nevű embert, elárulta jó barátját, Júdást és megtagadta a mellette végsőkig kitartó Pétert. Szörnyű vétkeiért tulajdonképpen ki kellene végezni, de szerencsére ezt a feladatot a helytartó – együttműködve a nép felemelkedéséért dolgozó főtanáccsal – már végrehajtotta. A jogállamiságon nem esett csorba. Kajafás népszerűségi indexe az egeket ostromolja.