Meggyőződésem, hogy polarizált közéletünk kibékíthetetlennek tűnő ellentéteit bizonyos kérdésekben nagyban tompíthatnánk, ha egyes fogalmakat tisztáznánk. Főleg olyan túlemocionált kérdésekben, mint amelyeket az „antiszemitázással”, illetve a „kommunistázással” kapcsolatos vádaskodások takarnak. Alapvető félreértések tapasztalhatók mindkét oldalon, ugyanis a többféle jelentéstartalommal bíró nyilatkozatok, vélemények, gondolatok tisztázatlanok. Sokan a több mint egy évtizede újra felszínre került „népi-urbánus” vitában látják az okokat, aminek folyományaként 2002-re a társadalom egészére kiterjedt az a bizonyos szembenállás. Ez a szembenállás sokszor leegyszerűsítve jelentkezik, de ideológiai aspektusainak fő tónusát két dolog adja meg: egyrészről a múlt rendszer haszonélvezőinek politikai, gazdasági metamorfózisaival szembeni jogos felháborodás, s az ebből adódó sértettség, illetve a történelmi múlt – az előbbiek vitális érdekeikhez elengedhetetlen fontosságú – egyenlőtlen megítéltetése. Másrészről a különféle gazdasági lobbik ellen megfogalmazott – bizonyos esetekben „összeesküvés-elméletektől” sem mentes – megalapozott vagy megalapozatlan kritikák, s azok különféle hangneme ad alapot az erős érzelmek felkorbácsolására. Ezzel a kérdéskörrel is szervesen összekapcsolódnak a történelmi múlt megítélésének eltérő módozatai.

A megalapozatlan vádaskodás mind a „kommunistázás”, mind a „nácizás” tekintetében elvetendő. A legtöbb esetben nem az úgynevezett „kirekesztő” újságírók és közéleti személyiségek azok, akik felelősek lennének az igazi „gyűlöletbeszédért”, hisz az úgynevezett „befogadók” számos kétértelmű nyilatkozatai, cselekedetei az ország lakosságának egy részét – kimondva vagy kimondatlanul – olyan következtetések levonására késztetik, amelyek alapot adhatnak a ténylegesen antiszemita gondolatoknak is. Bizonyos megnyilvánulások értelmezésekor nem feltétlenül szükséges egy „uszítónak” kikiáltott újságíró interpretációját magunkévá tenni ahhoz, hogy lényegében – ha csak gondolatban is – fel ne tennénk magunknak hasonló kérdéseket. Egyes gondolkodók toleranciáról beszélnek, de egyben a többségi társadalom érzékenységével nem törődnek? A kényes kérdések rossz kommunikációja az egyik fő probléma. A jobboldali sajtó felállít egy – helyes vagy helytelen – teóriát, amellyel szemben a baloldali sajtó egy újabb vádat fogalmaz meg, melyben csupán azt elemzi, milyen veszélyes és káros az ilyen gondolkodásmód – ahogy Mészáros Tamás említi a 168 Óra hasábjain – „a nemzet lelkére”. Azzal viszont nem foglalkozik a legtöbb esetben, mi az oka annak, hogy ilyen következtetéseket von le a magyar társadalom egy része. Kertész Imre például az Élet és Irodalom 2001. december 21-i számában elismeri, egyes állításai… „az antiszemita prekoncepciót igazolják végül, azt, hogy az úgynevezett zsidót nem érdekli az úgynevezett magyar” Majd értetlenül konstatálja: „Minden hazugság és csalás ebben a szemantikai mezőben, egyetlen szónak, egyetlen fogalomnak sincs reális, világosan artikulálható értelme. Ezen a terepen egyáltalán nem létezik értelem, csakis indulat, romantika és szentimentalizmus, valamint szubjektív érzékenység: nem különös, hogy egy nemzet „vezető értelmiségi elitje” erre az irrealitásra alapozza helyzet- és valóságismeretét, nemzeti és történelmi tudatát?”

A legfőbb probléma, hogy Kertész itt sem magyarázta el pontosan, hogyan is értelmezze az egyszerű magyar ember azt a bizonyos kényes mondatot: „…többé semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett „magyarsággal”, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával”. Kétségtelen tény, hogy a holokausztot átélt valamennyi zsidó az őt ért történelmi katasztrófában gyökerező frusztráció révén máshogy viszonyul bizonyos dolgokhoz. Azt is tényként lehet megállapítani, hogy a „kollektív önmeghatározás”, a „kollektív éntudat” teljes elutasítása (Az önmeghatározás szabadsága, ÉS, 2001. november 23.), nem könnyen érthető meg az ország nagy része számára. Ebből következően csodálkozhatunk azon, hogy Kertész fenti mondatai után nehezen tudja megemészteni a magyar társadalom nem kis része Magyarország első irodalmi Nobel-díjasának – az utóbbi két hónapban többször elhangzott – azon kijelentését, mely szerint: „Büszke vagyok magyarságomra?”

Naivak lennénk, ha azt hinnénk, hogy az előbbi kérdés csak az egyik politikai kurzushoz tartozó személyiségekben merülnek fel. Személyes tapasztalatom, hogy baloldali gondolkodók prominens tagjai – ha magánbeszélgetések során is, de – szintén megfogalmazzák ezeket a kérdéseket, amelyeket természetesen érthető okokból nyilvánosság előtt sohasem tennének fel.

Ez a jelenség rávetül a hazai sajtóállapotokra is. Bizonyos témával kapcsolatos – jobboldalinak mondott – higgadt elemzésekkel ugyanis kénytelen a szerző a saját politikai platformjához tartozó hetilaphoz fordulni, habár cikkének mondanivalóját elsősorban az „ellentábor” olvasóközönségének szánta. A kölcsönös elzárkózásból adódóan képtelenség az egymással szembenállók tagjai elé tárni és megvitatni az ellentétes, de higgadt elemzések jó részét. Üdítő kivételt jelent Varga Domokos György terjedelmes dolgozata, amely az Élet és Irodalom január 10-i számában jelent meg.

„A feladvány” címmel megjelent írás egy missziót teljesített, a megbékélés misszióját. Párbeszédet kezdeményezett a magyarországi holokauszt emlékezetéről, egy valóban újszerű jobboldali szemléletből. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy az ÉS leközölte Varga úr gondolatait, s rögtön reflektált is rá Petőcz György által. Varga a „kölcsönös beleérző képesség és belelátás hiányát” tartja az egyik fő problémának a „két tábor” között. Ennek egyebek mellett azzal ad nyomatékot, hogy publicisztikája egyik alaptételének tartja Kertész művének, a „Sorstalanságnak” átélésének szükségességét ahhoz, hogy megpróbáljuk érteni Nobel-díjas írónk gondolkodását. Kertész kétségkívül sértő nyilatkozatait is ezen az optikán keresztül kell szerinte értelmeznünk. Véleménye szerint „a magyar olvasók igazi, odaadó figyelme és visszhangja hiányzik neki… a hétköznapi magyar emberek hiteles együttérzése, amely kivezethetné végre kényszerképzetéből.” Ezenkívül Kertész ama kiveszőben lévő emberfajta tekintélyes képviselője, aki még azt mondja, amit gondol. Ezért érdemes odafigyelni rá! …ezért érdemes követni, követünkké fogadni. Sándor Györgyhöz hasonlóan a „hídverő” szerepét sem tartja elképzelhetetlennek Kertésszel kapcsolatban. „Kertész éppen az egyenessége – valóban bátor szókimondása – révén lehet kérlelhetetlenül is a követünk abban a törzsi háborúban, amelynek egyébként – bizonyos értelemben – ő maga is szorgalmas gerjesztője …ez a gerjesztés soha nem egy előre megfontolt, netán alantas szándék terméke, hanem az egyenes jellemből fakadó egyenes következmény, amely éppen ezért alkalmas a hídverésre is.

Azonban hiába a kinyújtott kéz, a kompromisszumra való felhívás, Petőcz György válasza, „A talány” – függetlenül az elismerő mondatoktól – lényegében lehangoló, kiábrándító és arrogáns. Varga Domokos Györgynek a jobboldal elnyomott igazságairól való fejtegetésére adott Petőcz-féle válasz nem visz közelebb a megbékéléshez: „A közéletben és a médiában nincs semmiféle balliberális túlsúly… s nemcsak holokausztbiznisz és A-fegyver van, hanem… egyházbiznisz és az E-fegyver.” Illetve ugyanezeknek nemzetiszínű kiadása: a katolikus és nemzeti frázistömeg, ami mára jóval nagyobb üzlet, mint a holokauszt…”. Varga úr nem menekül meg attól, hogy a – valószínűleg – rengeteg energiabefektetéssel járó, rendkívül korrekt cikkét egy ponton ne érné a „zsidózás” vádja. Éppen az a vád, ami ellen – többek között – a több mint 3 oldalnyi esszé íródott. Ez az első, szégyenteljes övön aluli ütése Petőcznek: (Varga), „a balliberális politikai korrektség kötöttségeit magáról ledobva úgy érzi, hogy szabadszájúan zsidózhat. Nyugodtan kijelentheti, hogy van valamiféle zsidó vélemény.” Az ÉS publicistája szerint, a következő mondat természetszerűleg a nyílt „zsidózás” fogalomkörébe tartozik: „politikailag korrekt, azaz üres, hamis álláspont az, amely szerint nincs olyan, hogy zsidók, mert minden zsidó másképp gondolkodik, a vélemény nem származásfüggő”. A „Talány” farizeus szerzője elhallgatja, s nem vesz tudomást a Vargától idézett mondatot közvetlenül megelőző gondolatról, amely szemantikailag ugyanarra a megállapításra kellene, hogy vezesse Petőczöt, mint „A feladvány” szerzőjének inkriminált sorai. Ez a mulasztás pedig a balliberális cikkíró következetlenségéről tesz tanúbizonyságot, aki ezek szerint megengedhetőnek tartja Kertész Imrének a következő nyilatkozatot – amit Varga idéz egy holland lapnak adott interjúból: „Szó sincs konszenzusról: ugyanúgy fennáll az urbánusok és népiek, a kozmopoliták és megcsontosodott konzervatívok közötti örök viszály, amelyet a kozmopolita zsidók és a többi között fennálló nézeteltérésként is lehet értelmezni”. A következetlenség annál is inkább szembetűnő, mivel Petőcz – mielőtt eleget tett volna a „politikailag korrekt” kötelezettségeinek – teljes mértékben egyetértését fejezte ki Varga azon megállapításával, mely szerint „a rendszerváltás óta a kijelentések igazságtartalmának legfőbb mércéje az, hogy kitől származnak. Ezért nem engedtük hozzánk jönni a szavakat, ha nem itt, hanem amott mondták”. A jobboldali szerzőtől idézett mondatokat így konstatálja: „És igaza van: ennek is csakugyan jó lenne már véget vetni.” A megállapítását azonban, úgy látszik, a balliberális oldal számára nem tartja követendőnek. Ezt pedig fel sem róhatjuk neki, hisz az már a „szabadszájú zsidózás” relativizmusa lenne, ami pedig azt a kockázatot rejti magában, hogy az antiszemitizmus stigmáját kell életünk végéig magunkon viselni. Innentől kezdve már nyilvánvaló, hogy Varga kétségbeesett próbálkozása az irányba, hogy Kertészt „szellemi követünknek” fogadjuk, „akire hivatkozva könnyebben vizsgálódhatunk – kereshetjük a jó megoldásokat – tabunak tekintett témákban” teljesen hiábavaló.

Kertésztől idézhetünk ugyan, de egyes idézeteinek általunk való interpretációja már kimeríti a „szabad szájú zsidózás” fogalomkörét. „A feladvány” által elérendő „túlpartra” már csak azért is nehéz átjutnunk, mivel Petőcz egy olyan dimenzióba helyezi át az elemzését, ahol az „erkölcsi minimum” doktrínája nem tűr semmilyen kompromisszumot. Kertészt idézi, amikor a holokauszt politikai vitatémák közül való kiemelését hangsúlyozza – „mindenekelőtt a holokausztot kellene depolitizálni a médiában” -, ami természetesen nem jelenthet mást, mint az egyik „oldal” holokauszt „percepciójának” feltétel nélküli elfogadását. Ugyanis „ha mégiscsak van a Sorstalanságnak és Kertész irodalmi munkásságának politikai üzenete, akkor az nem a jobb- és baloldal valami kompromisszum mentén történő összebékítése, hanem csak egy inspiráció: (és itt egy naiv mondat) Kétség sem fér ahhoz, hogy a Nobel-díj-bizottság, tágabb értelemben a nyugat-európai közvélemény arra kívánja ösztönözni döntésével a kelet-európai népeket, mindenekelőtt a magyarságot, hogy nézzen szembe a holokauszt problémájával.” A „holokauszttal való szembenézés” s a „katarzis átélésének” fantomja azonban értetlenséget szül, hisz nem értjük. Mit várnak el tőlünk?

Varga Domokos György egy olyan gesztust tett, amire eddig nem volt példa a polgári oldalon. A „túloldal” lelkének akkordjain komponálta meg – az átélés őszinteségével – levelét, ami lényegében semminemű fogadókészségre nem talált a „másik oldalon”. Petőcz elutasította az ajánlatot a „megbékélésre”, s felhívta figyelmét „A feladvány” szerzőjének: „nem tartom etikusnak, ha egy ilyen ajánlathoz éppen Kertészt rángatják elő segítség és hivatkozásképpen.” Petőcz György valószínűleg többet ártott válaszcikkével, mint használt, ugyanis – hiába hangoztatta, milyen értékesnek tartja Varga cikkét – egy egészen más dimenzióban közeledett a problémához, egy olyan dimenzióban, amely csak elutasítást, az újabb negatív érzéshullámokat és az értetlenséget generálja a jobboldalon. A Varga úr dolgozatára adott válasz után a leghiggadtabb, magát konzervatívnak valló értelmiségiek is elgondolkodnak azon, érdemes-e egyáltalán keresni a párbeszédet? „A feladvány” ugyanis a lehető legtöbb volt, amit első lépésként megtehetett egy konszenzusra hajló jobboldali gondolkodó. Voltak, akik bíztak a „túloldal” jóindulatában, Petőcz György képmutató reagálása azonban kijózanító pofonként rázta és dühítette fel a sztoikus nyugodtsággal megáldott legjámborabb halandót is a „lövészárok” innenső oldalán.

Továbbra is vallom, „A feladványra” a megoldás addig nem érkezhet meg a „túloldalról”, amíg odaát bizonyos fogalmakat nem tisztáznak – tisztázunk -, és amíg az antiszemitizmus kirekesztő vádjával, politikai stigmaként való alkalmazásával valós problémákat hallgatnak el. Ezekről a valós problémákról beszélni kell! A többségi társadalom érzékenységét pedig figyelembe kell venni, egy történelmi kor tisztázásakor, nem pedig feláldozni azt a liberálisnak mondott ideológiai eszmék oltárán. Ezzel ugyanis épp az ellentétes hatást váltjuk ki, amivel egy újabb liberális tétel, a tolerancia tétele veszti el jelentőségét. Csak kölcsönös előzékenységgel és bizonyos fogalmak tisztázásával tudjuk elejét venni a különféle negatív diszkriminációs érzéshullámoknak. Petőcz György válasza után azonban, félek, erre nincs sok esély.