Heterotéliáról akkor beszélünk, ha egy cselekedet éppen az ellentétes hatást eredményezi ahhoz képest, mint amilyen szándékkal elkövették. Az elmúlt év karácsonyát megelőző hetekben – és bár kisebb intenzitással, de már korábban és azóta is folyamatosan – a külvárosokban randalírozó franciaországi arab-néger „söpredék” (Nicolas Sarkozy) bizonyára nem gondolta volna (már ha egyáltalán képes gondolkodni), hogy eszeveszett ámokfutása szinte kizárólag heterotélikus következményekkel fog járni. Több évtizedes módszeres agymosás után a bennszülött fehérek kezdenek magukhoz térni a fajok békés egymás mellett éléséről szőtt rózsaszínű kábulatból, és amit maguk körül látnak, az legvadabb rémálmaiknál is feketébb. Mégpedig szó szerint.

Ahogyan az várható – és sokak számára remélhető – is volt, a legfrissebb közvélemény-kutatásokból kiderül, hogy az ország színes bőrű „vendégei” által tanúsított nihilista vandalizmusból elsősorban Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front veterán vezére profitált, aki már több mint negyedszázada küzd a hazájába irányuló harmadik világbeli invázió ellen, és ostorozza az egymást követő pszeudojobboldali és reálbaloldali kormányokat bűnös, rövidlátó és lényegében az idegen megszállást elősegítő bevándorlási politikájuk miatt. A CSA intézet elmúlt év november közepén (tehát a külvárosi lázadások csúcspontján) végzett felmérése egyértelművé tette, hogy immáron a franciák 55 százaléka tartja túlzottnak a bevándorlók létszámát, a vidékiek 48 százaléka egyenesen rasszistának vallja magát, az összlakosság 63 százaléka pedig úgy véli, hogy „bizonyos magatartások néha rasszista reakciókat igazolhatnak”. Egy hónappal később (2005. december 15.) „A Nemzeti Front eszméi hatást gyakorolnak a közvéleményre” címmel a Le Monde a TNS-Sofres intézet adataira hivatkozva megállapítja, hogy minden negyedik francia teljesen vagy eléggé egyetért Le Pen nézeteivel, 63 százalékuk szerint túl sok bevándorló van Franciaországban, 48 százalékuk pedig nem érzi magát igazán otthon saját hazájában. Ráadásul a megkérdezettek 33 százaléka szerint a Nemzeti Front elnöke jelen lesz a 2007- es elnökválasztás második fordulójában, 29 százalékuk pedig kimondottan óhajtja is ezt!

A francia belpolitikai következményeknél azonban sokkal fontosabb és túlzás nélkül európai horderejűnek mondható az a másodlagos hatás, amelyet a „talibanlieusard-ok” (francia szójáték, kb. „külvárosi tálibok”) feltűnése tudati szinten, bizonyos politikailag korrekt gátlások feloldásában játszott. A francia értelmiség és nyomában a politikai osztály ugyanis hirtelen rádöbbent arra, hogy a Louis Pauwels által már két évtizede „mentális AIDS”-nek nevezett ideológiai antirasszizmus cégére alatt fellépő kisebbségi „elnyomásgyakorló csoportok” (Philippe Muray) áldatlan ténykedése – mindenekelőtt az általuk kikényszerített inkvizíciós törvényi arzenál – következtében mára már nem „csak” a szólás, hanem a tudományos kutatás szabadsága is veszélybe került az emberi és állampolgári jogok (egyik) szülőhazájában. Kissé lassan esett le a tantusz, panaszolhatná többek között Guillaume Faye, akit két könyve miatt is súlyos pénzbüntetésre ítéltek, mert áthágta bennük a politikai korrektség kánonját és zavarba ejtő igazságokat fogalmazott meg egyebek mellett az Európa leigázására törekvő iszlámról, nem is beszélve azokról a revizionista szerzőkről, akiket a második világháborúra és különösképpen a zsidó szenvedéstörténetre vonatkozó nonkonformista téziseik és kutatási eredményeik miatt vont mentális (és esetenként fizikai) kínpadra „az elviselhetetlen zsidó gondolatrendőrség” (Annie Kriegel dixit, Le Figaro, 1990. április 3.).

A magukfajta „marginális”, vagyis kitaszított és kiátkozott gondolkodókért persze nem kongatták volna meg a vészharangot, sőt éppen az ő féken tartásukra és elhallgattatásukra alkották meg azokat a „szabadsággyilkos” törvényeket, amelyek mára már azokat is sújtják, akik egykor örvendeztek a létrejöttük miatt, sőt maguk is a sugallmazóik közé tartoztak. (Ez is a heterotélia egyik fajtája.)

Mindenesetre jobb későn, mint soha, és a jelek szerint Franciaországban egyre többen tartják elviselhetetlennek a gondolat és szólás szabadságát törvényileg korlátozó cenzúra működését, vagy ahogy Anne-Marie Le Pourhiet fogalmazott a Le Monde-ban (2005. december 3), „a mentális higiénizmus kereszteseinek terrorizmusát”. A rennes-i egyetem közjogprofesszora szerint egyre „hosszabb és nyugtalanítóbb azon újságírók, írók, egyetemi oktatók és értelmiségiek listája, akiket a törvényszéki megfélemlítést gyakorló bosszúálló és szektás szervezetek büntetőjogilag fenyegetnek vagy üldöznek, vagy azért, hogy elhallgattassák ügyük minden ellenzékét, vagy egyszerűen azért, hogy már előre betiltsák a legkisebb vitát a népek közötti barátságra vonatkozó sajátos felfogásukról”. A franciaországi helyzetet „nevetségesnek és egy liberális demokráciához méltatlannak” minősítő jogtudós által megadott listán többek között olyan nevek szerepelnek, mint Renaud Camus író, aki egyik – és a terjesztésből éppen az alábbi paszszusok miatt kivont – művében (Campagne de France, Fayard, Párizs 1994) azt nehezményezte, hogy „az országunkba való »beilleszkedésről«, a közszolgálati rádióban, egy általános jellegű műsorban tartott vitára majdnem kizárólag zsidó vagy zsidó származású újságírók és értelmiségiek között kerüljön sor”, hozzátéve: „A vendégek túlságosan is sokan voltak. Talán túl hosszú ideig maradtak. Többé már nem úgy tekintenek magukra, mint vendégekre és (…) kezdik úgy érezni magukat, mint otthon”; Michel Houellebecq és Oriana Fallaci, akik regényeikben, illetve esszéikben elítélően szólnak az iszlám vallásról; Olivier Pétré-Grenouilleau történész, aki a rabszolgaságról szóló nemrég közzétett alapművében a fehérek által a múltban folytatott rabszolga-kereskedés mellett az arabok és a négerek között még napjainkban is zajló rabszolga-kereskedéssel is merészelt foglalkozni; vagy az ismert zsidó filozófus, Alain Finkielkraut, a média által mindeddig leginkább (el)kényeztetett franciaországi értelmiségi, aki azzal vonta fejére a „jogvédő” (terror)szervezetek haragját, hogy az izraeli Ha’aretz című napilapban (2005. november 24.) „etnikai-vallási lázadásnak” minősítette a muzulmán vallású arab-néger suhancok fehérellenes közösségi hepaját, vagyis annak, ami valójában is volt, hozzátéve: „Franciaországban vannak más nehéz sorsú bevándorlók is, de ők nem vesznek részt a zavargásokban”.

Miután (számára) sajnálatos „bakija” az International Herald Tribune jóvoltából angolul is megjelent, Finkielkraut először is a „mispóchebelijeitől” kapta meg a magáét: a Francia Zsidó Unió A Békéért (UJFP) azonnal leszögezte, hogy „noha ez az úr nagy értelmiséginek képzeli magát, inkább a zsidó közösség piromán tűzoltójaként viselkedik, mert ahelyett, hogy gondolkodásra ösztönözne, antiszemitizmust gerjeszt”. Maga a baloldali Ha’aretz is jónak látta közölni, hogy Finkielkraut „egy nagyon deviáns hang, először is, mert ezek a szavak nem Jean-Marie Le Pen szájából jönnek ki”. A szélsőbalos és szintén zsidó Politis hetilap egyenesen „egy közönséges lepenistához” méltónak minősítette a filozófus szavait, miközben az arabok által uralt MRAP nevű kisebbségi szervezet büntetőjogi és foglalkoztatási szankciókat helyezett kilátásba ellene azon az alapon, hogy a Ha’aretz-interjú „egy hallatlanul erőszakos rasszista szöveg, amely a Nemzeti Front kliséinek szóvivőjévé teszi”.

Finkielkraut esete egyébként szimptomatikus. Az önmagát manapság nyíltan cionistának valló gondolkodó egykor a maoista szélsőbalról indult, hogy mára – legalábbis a Le Nouvel Observateur értékelése szerint – megérkezzen az „újreakciósok”, tehát proskribáltak táborába. „Huszonöt évvel ezelőtt a Le Juif imaginaire (A képzelt zsidó) című művében még azt magyarázta, hogy a zsidó áldozat alakja már a múlté, ma viszont, amikor azt mondja, hogy »mi«, a zsidókról beszél”, írja a szélsőbalos hetilap (2002. április 4.). Egy tévévita után, amelyben saronista állásfoglalásával könnyekre fakasztotta a palesztinok ügye mellett síkra szálló Juliette Binoche színésznőt, szóváltásba keveredett Robert Ménard-ral, a Reporters sans frontieres (Tudósítók határok nélkül) nevű nemzetközi újságíró-szervezet elnökével, aki szemrehányást tett neki azok miatt a „hülyeségek” miatt, amelyeket Izrael védelmében előadott. „Ön nem tudja, mi készteti az embereket arra, hogy terroristák legyenek”, így Ménard, mire Finkielkraut: „A zsidók is elkeseredettek, de sohasem cselekedtek ily módon.” (!?) Ménard: „Nem lehet örökké áldozatként pózolni!”

A mindeddig másokat egzecíroztató Finkielkraut most nyilván kényelmetlenül érzi magát az áldozati szerepkörben, amelybe óvatlan elszólása juttatta, még ha a botrány kirobbanása után sietett is exkuzálni magát, sajnálatos fordítási hibának és interpretációs félreértésnek minősítve az ominózus kitételt. Két éve viszont ő kiáltotta ki a Frankfurter Allgemeine Zeitungban „az erőszak alkalmazásától sem visszariadó” „radikális” baloldal „intellektuális vezéralakjának” a világhírű amerikai nyelvészt, az egyébként szintén zsidó Noam Chomskyt, akiről saját bevallása szerint azt „hitte”, hogy „mindennemű hitelét elvesztette, amikor előszót írt az Auschwitzet tagadó (sic!) Faurisson könyvéhez”. (Láthatóan már akkoriban is problémája lehetett a szemantikával, a „filozófus” mivoltához képest különösen pongyola szóhasználat ellenére ugyanis Robert Faurisson, a lyoni egyetem állásából kiebrudalt, büntetőjogilag üldözött, anyagilag tönkretett, zsidó szélsőségesek által összevert és halállal fenyegetett egykori professzora nem „Auschwitzot tagadja”, hanem azt, hogy a német koncentrációs táborokban emberirtó gázkamrák léteztek. Chomskyt pedig, bármit is „hitt” róla, azóta több fórumon is a világ legbefolyásosabb vagy egyik legbefolyásosabb értelmiségijének választották.)

A véleménynyilvánítás mártírjaként eljátszott jelenlegi szerepével nem éppen összeegyeztethető módon Finkielkraut volt a vád egyetlen tanúja Roger Garaudy és „holokauszttagadó” könyve, Az izraeli politikát megalapozó mítoszok elleni perben is. „A tisztán empirikus kutatás látszata alatt Garaudy beszéde gyűlölettel telített. (…) A zsidók kiirtásának témája nem tabutéma, de egy tény tagadása nem lehet vita tárgya. Csak akkor van véleményszabadság, ha nem keverik össze a tényeket és a véleményeket”, érvelt akkoriban. Vajon ma is ugyanígy gondolja? Legutóbb Franciaország gyarmati örökségének a megítéléséről François Geze-zel vitatkozva mindazonáltal arra a – tőle legalábbis – meghökkentő megállapításra vetemedett, hogy „amikor egy »átlagfehér«, egy szkinhed vagy egy elbutult futballdrukker rasszista típusú verbális vagy fizikai támadást követ el, akkor az illető borzalmas gazember, amikor viszont ugyanez a bevándorló fiatalok műve, akkor a felelősség a társadalomé, vagyis ismét csak a rasszista, uralkodó Nyugaté”.

Az alapvető szabadságjogokat korlátozó politikai korrektség gyomrába azonban egy Finkielkrautnál is „fajsúlyosabb” személyiség vitte be az igazi mélyütést, mégpedig férfiak híján… egy nő. A moszkvai látogatáson tartózkodó Helene Carrere d’Encausse, a francia történetírás „nagyasszonya”, a Szovjetunió történetének nemzetközi rangú szakértője, a Francia Akadémia örökös titkára és – mondandója szempontjából nem mellékesen – a bevándorlást és beilleszkedést kutató francia tudományos testület (OSII) elnöke az orosz NTV-csatornán a franciaországi faji zavargások kapcsán kijelentette: „Ezek közül az afrikaiak közül sokan többnejűek. Egy lakásban három-négy asszony és huszonöt gyerek. Annyira zsúfoltak, hogy már nem is lakások, hanem Isten tudja mik! Érthető, hogy a gyerekek miért lézengenek az utcákon.” És hogy tovább rontsa a helyzetét, az akadémikusnő a Moszkovszkije Novosztyi című orosz hetilapban még ennél is messzebb ment a tabudöntögetés útján, amikor elárulta, hogy „a francia televízió politikailag annyira korrekt, hogy ez már egy lázálom. Olyan törvényeink vannak, amelyeket Sztálin képzelhetett volna el. Börtönbe megy az, aki azt mondja, hogy öt zsidó vagy tíz fekete van a televízióban. Az emberek nem fejezhetik ki véleményüket az etnikai csoportokról, a második világháborúról és sok más dologról, mert azonnal elítélnék őket törvénysértésért…”

A zsidó származású Finkielkraut tehát Izraelben, a grúz felmenőkkel dicsekedő Carrere d’Encausse pedig Oroszországban mondta ki azt, amit befogadó hazájukban, Franciaországban nem lehet szabadon kimondani. És hogy miért? A már fentebb említett Anne-Marie Le Pourhiet szerint azért, mert „a francia törvényhozás, úgy tűnik, elfelejtette, hogy »a gondolatok és vélemények szabad kifejtése az egyik legértékesebb emberi jog« (az 1789-es deklaráció 11. cikkelye) és hogy »a szólásszabadság nemcsak a kedvezően fogadott vagy ártalmatlannak vagy semlegesnek tartott információkra vagy eszmékre vonatkozik, hanem azokra is, amelyek sértik, sokkolják vagy nyugtalanítják az államot vagy a lakosság egy részét« (az Emberi Jogok Európai Bíróságának 1976-os Handyside-döntése)”, és miután ily módon helyreállította a cenzúrát, ugyanez a törvényhozás lehetővé tette a kisebbségi szervezetek számára, hogy „harcoljanak a helytelen gondolkodás csapása ellen” és „bepereljék a másként gondolkodókat”. Az ismert jurista arra is figyelmeztetett, hogy immáron „Franciaország hitelességéről van szó a nemzetközi színtéren” (id. cikk). És tegyük hozzá: minden olyan országéról, ahol akármilyen jogcímen korlátozzák vagy korlátozni akarják a szólás szabadságát.

(Folytatjuk)