A történetírás sohasem volt, sohasem lehetett teljesen objektív és szabad, hiszen a történelmet Nietzsche szerint mindig a győztesek írják – a szó szoros és átvitt értelmében is -, vagyis azok, akiknek egy adott időszakban lehetőségük van arra, hogy monopolizálják az írásbeliséget, mint az egyház egykor a tömegtájékoztatást, vagy mint a „fősodratú” média (tulajdonosai) manapság.

Így válhattak „naggyá” vagy „szentté” a kollektív emlékezetben olyan uralkodók, akik népüket véres erőszakkal kényszerítették vallásváltásra (Theodosius, Klodvig, Károly, István, Olaf stb.), miközben a történelmi „iránnyal” valamilyen módon szembeszegülő személyiségek (Julianus, Attila, Koppány, Kun László stb.) megítélése, úgy tűnik, immáron egyszer s mindenkorra negatív marad az utókor szemében. Emiatt van például az is, hogy míg a XX. század európai diktátor-kvartettjének „nácifasiszta” tagjai, Hitler és Mussolini már jó ideje elfoglalták kijelölt helyüket a történelem „szemétdombján”, addig bolsevista tanítómestereik, Lenin és Sztálin – noha meglehetősen erélytelenül noszogtatva – nemigen hajlandók követni őket ugyanoda, holott sokkal több vér tapad a kezükhöz. Stéphane Courtois francia történész, a Kommunizmus fekete könyvének szerkesztője joggal nehezményezi, hogy a kommunizmus bűneinek tekintetében mindmáig egyfajta általános amnézia és amnesztia (feledés és megbocsátás) érvényesül, csak hogy annál nagyobb intenzitással lehessen koncentrálni a nácizmus és a fasizmus bűneire.

Az önkéntesen elfogult történetírásnál csak az önkényesen elfogulttá tett történetírás az elítélendőbb, márpedig a második világháború tekintetében sok helyen mindmáig ez a gyakorlat érvényesül. „Hivatalos igazságokat” iktattak törvénybe, amelyeknek a megkérdőjelezését egyúttal bűncselekménynek nyilvánították. Franciaországban azonban kissé túllőttek a célon, és ez most megbosszulja magát. Az utóbbi másfél évtizedben sorozatban hozták a különböző liberticid (szabadsággyilkos) törvényeket: 1990-ben megtiltották az emberiség elleni bűnök, köztük mindenekelőtt a holokauszt tagadását; 2001-ben törvénybe foglalták az örmény népirtás, illetve a rabszolgaság és a négerkereskedelem mint emberiség elleni bűnök elismerését, tavaly viszont, az előbbiek szellemiségével szöges ellentétben, törvényt hoztak a francia gyarmatosítás „pozitív szerepéről”. A francia tudományos és laikus közvélemény elképesztő konformizmusát és szégyenletes gyávaságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a cérna csupán ez utóbbi rendelkezés meghozatala után szakadt el, de akkor sem náluk, hanem a színes bőrű francia állampolgároknál, akik aktív lobbizásba kezdtek az általuk sérelmesnek tartott törvény visszavonása érdekében.

Miután nyomásukra a politikai osztály késznek mutatkozott „önkritikát” gyakorolni, a történészszakma képviselői is alkalmasnak látták az időt arra, hogy felszálljanak a mozgó vonatra, és tizenkilencen közülük nyilatkozatot fogalmaztak meg „Szabadságot a történelemnek” címmel, amelyben többek között ez áll: „Megdöbbenve a múlt eseményeinek értékelésébe történő egyre gyakoribb politikai beavatkozások, valamint a történészeket és gondolkodókat érintő jogi eljárások miatt, szeretnénk emlékeztetni az alábbi elvekre. (…) A történelem nem egy vallás. A történész nem fogad el egyetlen dogmát sem, nem tisztel egyetlen tilalmat sem és nem ismer tabukat. A történész zavaró is lehet. A történelem nem egyenlő az erkölccsel. A történésznek nem szerepe a dicséret vagy ítélet, csak a magyarázat. A történelem nem lehet az aktualitás rabszolgája. A történész nem ragaszt a múltra jelenkori ideológiai sémákat, és nem viszi bele a múltbeli eseményekbe a mai érzékenységet. (…) A történelem nem egyenlő az emlékezettel. A történész egy tudományos eljárás során összegyűjti az emberek emlékeit, összeveti azokat egymással, szembesíti a dokumentumokkal, a tárgyakkal, a nyomokkal és tényeket állapít meg. A történész számításba veszi az emlékezetet, de nem veti magát alá neki. A történelem nem jogi szabályozás tárgya. (…) Szabad államban sem a parlament, sem az igazságügyi hatóság nem határozhatja meg a történelmi igazságot. Az állam politikája, még ha a legjobb szándék vezérli is, nem a történelem politikája. Ezeket az elveket megsértve az egymást követő törvények (…) korlátozták a történészek szabadságát, büntetés kilátásba helyezésével megmondták nekik, hogy mit kell kutatniuk és mit kell találniuk, módszereket írtak elő számukra és korlátokat állítottak fel. Kérjük ezeknek a törvényi előírásoknak az eltörlését, amelyek méltatlanok egy demokratikus rendszerhez.”

Múlt év december 12-én kelt petíciójukban a „tudományosan korrekt”, jórészt baloldali francia történetírás krémje, köztük négy akadémikus, valójában akarva-akaratlanul nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a fürdővízzel együtt megpróbálják kiönteni a gyereket is, hatályon kívül helyeztetve a kimondottan az úgynevezett revizionista – vagyis a holokauszt hivatalos verzióját megkérdőjelező – történészek megregulázására született és parlamenti vitájában az akkori gaullista párt (RPR) vezérszónoka, Jacques Toubon által egyenesen „sztálininak” minősített Gayssot-törvényt. A most általuk aláírt és közzétett szöveg, nyilván szándékaikkal szöges ellentétben, de valamiképpen mégiscsak a „korszellemhez” igazodva, szinte szó szerint megegyezik a revizionisták kezdettől fogva hangoztatott szakmai és emberi krédójával.

A francia jog kóros elfajulását talán leginkább szimbolizáló 1990. július 13-i revizionizmusellenes törvény Jean-Claude Gayssot kommunista képviselő nevéhez fűződik, de ebben az esetben ő csak a magafajtától megszokott „hasznos idióta” szerepét játszotta. Valójában a Nemzetgyűlés szocialista elnöke, a dúsgazdag zsidó antikvárius családba született Laurent Fabius és a szocialista pártba a szélsőbalról „ejtőernyőzött” Michel Rocard miniszterelnök volt az éceszgéber. A baloldali többségű képviselőházban azután került sor a törvény sürgősségi tárgyalására és megszavazására, hogy alig két hónappal korábban, a dél-franciaországi Carpentras kisváros zsidótemetőjében (azóta is) ismeretlen tettesek barbár sírrongálást követtek el, ami ürügyet szolgáltatott az egyre erősödő Nemzeti Front elleni hisztérikus hecckampányra és „republikánus” mozgósításra.

És hogy mi köze a revizionizmusnak a Nemzeti Fronthoz? Nos hát csak annyi, hogy 1987. szeptember 13-án egy tévéműsorban Jean-Marie Le Pen a második világháború egyik „részletkérdésének” minősítette – a revizionista történészek által egyébként éppenhogy a háború „legfontosabb kérdésének” tartott – emberirtó gázkamrák létezését vagy nem létezését, mivel azokat úgymond a saját szemével nem látta és a kérdést sem tanulmányozta különösebben. A szélsőjobboldali párt elnöke ugyanakkor feltette a kérdést: „Vajon ez az a kinyilatkoztatott igazság, amelyben mindenkinek hinnie kell?”, miközben megállapította, hogy „vannak történészek, akik vitatkoznak ezekről a kérdésekről”. „Érzéketlennek” és „provokatívnak” ítélt kijelentését követően Le Pen ellen összehangolt médiakampány bontakozott ki, képviselői jogát felfüggesztették és súlyos pénzbüntetésre ítélték. A carpentras-i sírrongálás miatt mesterségesen gerjesztett felháborodás légkörét a baloldal arra akarta felhasználni, hogy a közelgő választások előtt ismét üssön egyet a Nemzeti Fronton és annak elnökén.

A Gayssot-törvény a hírhedt nürnbergi bíróság ítéletén nyugszik, amely büntetőjogilag üldözendőnek és elítélendőnek nyilvánította mindazokat, akik „kétségbe vonják azoknak az emberiség elleni bűnöknek az egyikét vagy közülük többeket, amelyeket a Nemzetközi Katonai Bíróság statútumának 6. cikkelye annak nyilvánított”. A törvény valójában lehetetlenné tesz minden olyan történelmi munkát, amely kétségbe vonná az emberirtó gázkamrák létezését a német koncentrációs táborokban. Parlamenti vitájában Marie-France Stirbois, a Nemzeti Front (akkoriban) egyetlen képviselője hiába leplezte le a törvénytervezet totalitárius szellemiségét, hiába nevezte azt „az inkvizícióhoz méltónak, mert a második világháború tekintetében politikai és történelmi igazságok hivatalos dogmává emelését célozza”, és hiába ítélte „ostobának”, „aljasnak” vagy éppen „statáriálisnak” számos neves történész, publicista és közéleti személyiség (köztük Pierre-André Taguieff, Pierre Vidal-Naquet, Jacques Julliard, Jean-Francois Kahn, Madeleine Reberioux és Simone Veil), a baloldali többség a jobboldal ellenében mégis megszavazta azt. Az elfogadását kierőszakoló lobbi erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindennek ellenére a későbbi jobboldali kormányok sem mertek hozzányúlni. Szolgálataiért Gayssot-t miniszteri tárcával és több cikluson átívelő képviselői mandátummal jutalmazták. A 2001. márciusi községtanácsi választásokon mégis a fűbe harapott (a hála sem tart örökké), noha nyolcvanéves karmelita apáca nénikéjét is mozgósította a kampányában, és személyesen Lustiger párizsi érsektől szerzett számára diszpenzációt „régi álma” valóra váltásához, Párizs megtekintéséhez, úgyhogy a jámbor nővér elmehetett a Notre-Dame székesegyházba és gyertyát gyújthatott unokaöcsikéje sikeréért. Mindhiába: rajta már az ima sem segített. Ma Gayssot csak egyszerű regionális tanácsos, elfeledve, a világ végén.

Múlt év december 9-én azután maga Chirac köztársasági elnök jelentette ki, hogy „nem a törényeknek kell írniuk a történelmet” (heuréka!), és véleményéhez Dominique de Villepin miniszterelnök is sietett csatlakozni, miután egy hónappal korábban a France 3 tévécsatornán szocialista elődje, Lionel Jospin már elébe ment a dolgoknak azzal, hogy nyilvánvalóvá tette: „A történelmet a történészekre kell hagyni, és nem kell hagyni, hogy a doktrínerek csinálják a történelmet”, ami egy extrockistától igencsak pikánsan hangzik. Chirac mögött nem akart lemaradni posztjának önjelölt várományosaként Nicolas Sarkozy belügyminiszter sem, aki három nappal főnöke után a Le Journal du dimanche-ban a franciák körében tapasztalható „szisztematikus bűnbánatra való elnyomhatatlan tendenciát” említve abból sem csinált titkot, hogy szerinte a francia társadalmat „az önmegtagadás gyászos hajlama fenyegeti”. Ugyanazon a napon Valéry Giscard d’Estaing volt köztársasági elnök egy tévéműsorban sajnálkozásának adott hangot „az ismétlődésük miatt unalmassá váló franciaellenes támadások miatt”. A Gayssot-törvény elleni szakmai érvként értékelhető Philippe Bilgernek, a párizsi fellebviteli bíróság főügyészének tavaly megjelent könyvében kifejtett álláspontja, aki szerint „a holokauszttagadó írások betiltásával nem mondunk ellent azoknak. Egyesek mégis közzéteszik azokat, de ha azt mondjuk, hogy ami abszurd, az tilos is, ezáltal rövidre zárunk minden vitát és megakadályozzuk a képtelenségek cáfolatát”.

Most is, mint a múltban már annyiszor, mindenki mást megelőzve a Nemzeti Front egyik képviselője mondta ki azt, amire „sokan gondolnak, de senki nem meri kimondani”. Bruno Gollnisch, a nemzetközi jog, valamint a japán nyelv és civilizáció professzora a revizionista történészek európai központjának tartott lyoni egyetem elleni folyamatos ördögűzés miatt tartott 2004. október 11-i sajtótájékoztatóján szó szerint azt mondta, hogy „többé már nincs komoly történész, aki teljes egészében osztja a nürnbergi per végkövetkeztetéseit”, és hozzátette: „Nem vonom kétségbe a koncentrációs táborok létezését, de a halottak számáról a történészek vitatkozhatnak. Ami a gázkamrák létezését illeti, erről a történészeknek kell dönteniük”, mégpedig szabadon, erősítette meg a Nemzeti Front európai parlamenti képviselője, majd a „kommunista ihletésű” Gayssot-törvényről kijelentette, hogy ez „egy abszurd és perverz törvény, amely ellenkezik jogrendszerünk általános elveivel és az alapvető szabadságjogokkal egyaránt”.

Kijelentése nyomán Bruno Gollnisch ellen „természetesen” büntetőeljárás indult, egyetemi tanári állásából felfüggesztették, ahogyan azóta már képviselői mentelmi jogát is. Néhány nappal később Chirac a szélsőbalos Libération című napilapban az eset kapcsán megerősítette, hogy „a holokauszttagadást és a revizionizmust, amely mint azt szomorúan és megbotránkozva látjuk, még mindig működik, (…) a legnagyobb szigorral kell büntetni”. Azóta alig egy év telt el. Chirac véleménye időközben megváltozott volna? Rövidesen kiderül. Abból legalábbis mindenképpen, hogy az általa kézivezérelt jelenlegi „elnöki többség” (UMP) képviselői hatályon kívül helyezik-e valamennyi inkriminált törvényt és ezáltal eltörlik a „holokauszttagadás” büntethetőségét is, vagy csupán a legutóbbi, nemrég éppen általuk hozott jogszabályhoz mernek hozzányúlni, megelégedve azzal, hogy kiveszik az iskolai tananyagból a francia gyarmati örökségre való pozitív utalást, mint azt a szocialistákat, kommunistákat, trockistákat, maoistákat, radikálisokat és zöldeket ezúttal ismét közös frontvonalon felvonultató „egyesült baloldal” akarja. Sárba lehet tiporni a dicső történelmi múltat? Le lehet rombolni a nemzeti önbecsülés maradványait is? Az ilyesféle „nemes célok” érdekében az egymással egyébként folyton marakodó baloldali frakciók rögvest összefognak. Hajtja őket perverz etnomazochizmusuk, amely Afrika fehérek általi és múltbéli gyarmatosítását „természetesen” negatívnak, Európa négerek általi és jelenkori gyarmatosítását viszont „nyilvánvalóan” pozitívnak tartja. Sőt mi több, egyenesen „trendinek”. A politikai korrektség által terrorizált jobboldal pedig mindehhez tehetetlenül aszszisztál, fogcsikorgatva meghunyászkodik és fülét-farkát behúzza. Quousque tandem? Franciaország most példát mutathat.